Émile Zola
Tolsztoj
(…)
I. Zola E.: Fécondité
A
„Fécondité” költőjével kezdjük, mert az ő philosophiája a század legjellemzőbb
szellemi irányzatának közvetlen eredője. Költői termék egy sem tükrözi vissza
oly híven a század speciális gondolatait és érzelmeit, mint a Termékenység könyve.
A
haladás útja, a boldogság útja tisztán áll előttünk. Keresni se kell, hiszen
rajta megyünk, száz esztendeje már, hatalmas, szinte csodálatos léptekkel. Nem
új utakat mutat a költő, csak a régiekről igyekszik a torlaszokat elgördíteni.
A
boldogság útját a tudomány jelölte ki s ára a munka. A becsületes, a
verejtékes, a kitartó munka. E fogja megszerezni a kültermészet fölött teljes
uralmunkat, azután magunk és a társadalom fölött. A hit és a metaphysika
problémáit hagyjuk; nem vezetnek eredményre. Csak mindig előre a tudomány
útján, könyvtárakban, laboratóriumokban, ipari műhelyekben, lépésről-lépésre,
fokról-fokra, előítéleteket rombolva, anyagi és szellemi javakat termelve,
mindit tovább, a világot mozgató erők minél teljesebb ismeretéig. S mindig
előttünk a gyakorlati cél: az emberi boldoság minél teljesebb foka.
S
a Fécondité csak egy lépés tovább
ebben a szellemben. Ember bízzál munkádban és a tudományban! Nem hagynak el. Ne
korlátozd a termékenység leghatalmasabb ösztönét. Nincs túlnépesedés.
Ellenkezőleg, minden újszülött a földön csak egy-egy diadal a kültermészet
felett, egy-egy előharcosa az emberi boldogságnak. Mert van élelmiszer a földön
elég, van műveletlen terület elég, megszámlálhatatlanok azok az erők, melyek
egyszer az ember szolgálatába helyezve a javak productióját oly mértékben
fogják emelni, mint mi akarjuk.
Nézzétek
a hőst, Matheu Fromen-t! Mint
rokonának, egy gazdag gyártulajdonosnak szerény alkalmazottja húsz éves korában
nőül veszi tizenhét éves szerelmét. Munkás karjánál, bátor szívénél és kiművelt
agyánál egyebe nincs. Marienne is szegény, de szép, erős, egészséges és
szerelmes. És bátran nekimennek az életnek, dolgozva és szeretve. Mikor a
gyerekek egymás után jönnek a világra s a hivatalnoki fizetés kevésnek
bizonyul, Mathieu és Marianne nem óvatoskodnak s nem elég „okosak”, hogy
utódaik számának korlátozása által a rendelkezésükre álló anyagi eszközökből
megélhessenek.S bár a férfi a környezet hatása alatt ingadozni kezd, az asszony
az erőtől duzzadó, termékeny, hatalmas, szerelmes asszony őt újból meghódítja a
termékenység munkájának.
Elhagyva
Parist, egy terméketlen, lakatlan földterületet: termékeny viruló Kánaánná
varázsolnak. Vagy nem is varázsolnak; hosszú, kitartó, fárasztó, bátor munkával
hódítanak meg minden talpalatnyi földet. Minden év egy új kis embert hoz a
világra és megszerzi számára a létét
biztosító földet.
…”És
ez így folyt mindig tovább, a nagy munka, a derék munka, a termékenység
munkája, mely egyre kiterjeszkedett a föld által s az asszony által,
győzedelmeskedve a romboláson, létfenntartást szerezve minden újszülöttnek,
szeretve, akarva, küzdve, dolgozva a szenvedésben, szüntelenül előrenyomulva
még több élet, még több boldogság felé.”
Ez
a Termékenység könyvének nagy
alapgondolata, mely egy prófétai refrain erejével visszatér gyakran a regény
különböző helyein, hogy így külsőleg is, ezekkel az erőtől és hatalomtól
duzzadó szavakkal; hirdesse az igazság útját melyet a költő szemei tisztán
látnak. S egy munkás és szerelmes élet
alkonyán Mathieu és Marianne egy nagy, messze ágazó, viruló nemzetséget lát maga
körül, szinte megszámlálhatatlan seregét az ő munkájuk, az ő bátorságuk s az ő
szerelmük sarjainak, kik fennakadás nélkül törnek előre a megkezdett úton, új
életet, új termékenységet teremtve mindenütt s idegen világrészekbe is
áttelepítve a Froment-ok, nagy,
gazdag, erős, boldog, szapora nemzetségét.
És
ezzel a boldog, munkás, bátor, termékeny világgal szemben ott látjuk a másikat.
A gyermekszaporaságtól félő, az egy-két gyermekrendszert követő, gyáva, önző,
rafináltan mulató; dekadensül bölcselkedő, ideg- és gyomorbajban szenvedő,
házasságtörő, álszenteskedő, hisztérikus asszonyokból és enervált férfiakból
álló, a természettörvényt elnyomni akaró, a szerelmet lealacsonyító és
utálatossá tevő, magzatelhajtó, sötét, véres, a világosságtól rejtőzködő,
borzalmas, bűnös világot.
És
a létért való küzdelemben ezek a gazdag
és mindenben bővelkedő kevés utódú emberek egymás után pusztulnak ki, anyagilag
és erkölcsileg legyőzve őket – nemes és tiszta fegyverekkel a Fromentok bátor,
erős, egészséges, munkás szapora nemzetsége.
De
a költő is észreveszi hirdetett tanának nehézségét: a szegény, sokgyerekű
munkásnép szomorú és rettenetes sorsát, kiket a Termékenység a kriminalitásba
vagy a prostitúcióba kerget.
Hát
ezekkel a milliókkal, a tulajdonképpeni nemzettel mi lesz
De
a költő nem retten vissza; azért költő, hogy bízzék és reméljen. Ismét csak a
munka és a tudomány az, mely egy jobb jövőt ígér.
A
munka és a tudomány előbb vagy utóbb meg fogja oldani a szocializmus problémáit
és le fogja rakni egy új gazdasági világrend szilárd alapjait.
Tehát
csak előre! Habozás és félelem nélkül! Nem hallgatva a vallási homályosság
terjesztőire és a tudomány reakcionáriusaira. A tudomány nem mondott csődöt. Ez
csak gyáva szívű és a régi szellem hatása alatt álló emberek mondják.
A
költő bízik a boldog jövőben: Munka, tudomány, termékenység! De azt is elég
mondani: Tudomány. Ennek a szónak
igazi értelmében a jövő minden aspirációja, reménye és boldogsága benne van.
II. Tolsztoj L. N.: Feltámadás
Midőn Turgenyev halálos ágyán feküdt,környezetétől egy darabka papirost kért, s
ceruzával pár sort írt rá. A sorok Tolsztojnak voltak szánva, ki abban az
időben – miután pár regényével a legelső írók sorába lépett -, szakított a
költészettel és kizárólag vallásbölcsészeti
és erkölcsi kutatásokba mélyedt. A haldokló tudomására akarta hozni élő
írótársának, mily büszke arra, hogy kortársa lehetett és egy utolsó kérelmet
intézett hozzá. Arra kérte Tolsztojt, hogy térjen vissza az irodalmi
munkássághoz. „Barátom, Oroszország nagy írója – vegye tekintetbe kérésemet…
nem bírom folytatni… fáradt vagyok…” így végződik Turgenyev utolsó üzenete.
E soroknak másfél évtizeden keresztül
nem volt foganatjuk. Csak most, élte végső napjaiban lép Tolsztoj ismét egy
hatalmas költői alkotással az olvasóközönség elé és ismét hajlandók vagyunk
felkiáltani, mint Flaubert, amikor Tolsztoj első nagy regényét olvasta: „mais
c’est du Shakespeare cela, c’est du Shakespeare.” Azok a gondolatok amelyek
Tolsztoj első regényeinek hőseiben, Pierre-ben és Lewinben még csak mint
bizonytalan, homályos sejtelmek derengtek, ez utolsó munkájának hősében teljes
rendszerré válnak és a nagy gondolkodó megsemmisítő logikája e regényben oly
következtetésekbe kerget bennünket, melyek a modern társadalom által hirdetett
elvekkel homlokegyenest ellenkeznek.
Mert Tolsztoj ellensége a mai
társadalomnak. Nem az az ambíciója, amire Zola törekszik. Ő nem kitatarozni
akarja a modern társadalom épületét, de egészen újat akar építeni. Zola
megelégszik azzal, hogy lelkiismeretes orvos módjára kutassa a társadalmi bajok
és betegségek egyes szimptómáit s ha megtalálta azokat, az egyes szimptómák
ellen javasol gyógyszereket, abban a reményben, hogy az egyes szimptómákkal maga
a baj is el fog múlni. Tolsztoj szerint ez nemmás, mint öntudatos, vagy
öntudatlan kuruzslás. A társadalomnak teljes újjászületésre, feltámadásra van szüksége, mert egész
vére meg van romolva s ha meg akar gyógyulni, vissza kell térnie azokra az
időkre, amikor még ártatlan gyermekéveit élte, vagy ha erre nem képes, el kell
pusztulnia.Tehát döntsük fel azokat az intézményeket – mondja Tolsztoj -,
amelyeken ez a társadalmi rendszer nyugszik,m ert ez e rendszer egy nagy
hazugság. Nem az összesek jóllétére törekszik – amit mindig saját mentségére
szokott felhozni, ha az egyesek elnyomását vetik szemére -, de az uralkodó
osztály önérdekeit akarja biztosítani. Nem igazságot akar nyújtani, mint védői
állítják, hanem kizsákmányolja a szegényeket és nyomorultakat azon ürügy alatt,
hogy ez természeti törvényen alapul. Célja nem az összesek boldogítása, hanem
saját fennmaradása, mert ez a mai társadalom vezetőire nézve a legkedvezőbb
állapot. Hogy ezt be nem látjuk, annak oka az, hogy szívesebben hallgatunk
sophismákra és phrasisokra, ha önérdekeinknek megfelelne, mint mély
igazságokra, ha önérdekeinket sértik. Tout est pour le mieux dans ce meilleur
des mondes possibles – de csak a társadalom vezető osztályaira nézve. De még ha
fel is tesszük – így okoskodik tovább Tolsztoj -, hogy azok az érvek, amelyekkel
a társadalmi intézményeket védeni szokták, ahol a szép phrasisok az általános
boldogításról, az igazságosságról, a gyengék védelméről, igazán valók volnának, az a hatalmas gépezet, amelyet
társadalomnak nevezünk, még akkor sem volna képes e cél elérését biztosítani.
Nem volna képes rá, mert valamely gépezet egyes alkotórészeinek működését egész
biztosan meg tudják határozni, mert képesek vagyunk egy hajszálnyira
kiszámítani, mily nagynak kell lenni ennek vagy annak a keréknek, hogy ezt vagy
a mozgást megtegye s ha a kereket ennek megfelelően megkonstruáltuk, az éveken
át teljesen egyenletesen fog funkcionálni. A társadalmi gépezet kerekeit
azonban emberek alkotják, emberek tele szenvedélyekkel, gyarlóságokkal és
fogyatkozásokkal, kik egész hasonló körülmények közt egészen különbözően
cselekszenek és tetteik helyességét vagy azok következményeit bizony csak
nagyon hozzávetőlegesen tudják mérlegelni. De nincs is szükség erre a
gépezetre. Léptessük helyébe azt az egyszerű elvet, melyet úgy hívnak, hogy
szeretet és vessünk le magunkról minden önzést, akkor ilyen hatalmas gépezet
nélkül is elérjük a célokat, amelyeket a mai társadalom maga elé tűz, anélkül,
hogy képes volna azokat eléri. Tehát le az egész társadalommal.
A végső következtetés tehát, amelyre
Tolsztoj jut -, az anarchizmus. Nem az az anarchizmus, melyet közönséges
gonosztevők oly gyakran véres tetteknek, hóbortos bűnöknek mentségéül hoztak
fel, nem az irigység anarchizmusa, amelynek oka a gazdagok és hatalmasok ellen
érzett mérhetetlen gyűlölet, de a szeretet anarchizmusa, mely a szeretet elvét
mindenek fölé helyezi és a legkisebb kényszerben is a szeretet törvényeinek
megsértését látja.
Tolsztoj regényében ez anarchisztikus
tanokat Nechludow herceg képviseli – szellemi vérrokona Tolsztoj előbbi két
nagy regénye hőseinek, Pierre-nek és Lewin-nek -, hisz a költő mind e három
alakot saját képmására teremtette. A regény meséjét pár szóval el lehet
mondani. Egy fiatal leányt, ki a társadalom söpredékéből, a prostituáltak
sorából került ki, törvény elé állítanak gyilkosság miatt. Az esküdtek egyike
Nechludiw herceg, ki a vádlottban felismerte azt a leányt, kinek egykor zajos
ifjúsága éveiben ő vette el a becsületét s kit így ő taszított veszedelembe. A
leányt – bár mindenki meg van győződve arról, hogy a terhére rótt vétek
elkövetésében ártatlan -, tévedésből
elítélik s Szibériába küldik. Nechludow most érzi, mily nagy felelősség terheli
lelkét e leánnyal szemben s elhatározza, hogy hibáját jóvá teszi és feleségül
veszi a leányt, dacára annak, hogy ez maga erről semmit sem akar tudni. És
mivel Nechludow minden igyekvése, hogy ez ítélet megváltoztatását kieszközölje,
eredménytelen marad, elkíséri a leányt nehéz útjára Szibériába is. Ezzel
végződik a regény második része. Harmadik része még nem jelent meg egészen.
E kis történet keretébe szorítja bele
Tolsztoj az egész modern társadalom képét. Bámulatra méltóan éles elmével
boncolja az egyes társadalmi rétegek tagjainak gondolkodásmódját és nézeteit,
vehemens erővel ostorozza az egyes társadalmi intézményeket. A könyv hatalmas
vádbeszéd az egész állami és társadalmi rend és minden támogatója ellen. A
regény tulajdonképpeni tartalmáról ily szűk keretben még csak halvány képet sem
lehet adni, ez a könyv azok közé tartozik, amelyeket el kell olvasni. Nemcsak
azoknak, kik Tolsztoj tanaival rokonszenveznek, de tán még inkább azoknak, kik
nézeteit nem fogadják el.
Amidőn a következőkben főbb vonásaiban
akarjuk feltüntetni Tolsztoj gondolatmenetét, lehetőleg saját szavaihoz
ragaszkodunk.
Az uralkodó társadalmi osztály
Tolsztoj szerint alapjában romlott. Életmódja sekély, üres és erkölcstelen.
Mindannak, mit a társadalom jónak és fontosnak tart, tulajdonképpen semmi
jelentősége nincs. A fényűzés csak rég ismert vétkek elpalástolására szolgál s
a társadalom e vétkeket nemcsak büntetlenül hagyja, de különös vonzóerővel
ruházza fel. Senki sem érzi, mily vétkes életet folytat. Mi csodálkozunk azon –
mondja Tolsztoj -, hogy a tolvajok, a gyilkosok, a prostituáltak egyáltalán nem
szégyellik tetteiket, sőt dicsekszenek velük s idővel oly életnézetet alkotnak
maguknak, mely lehetővé teszi, hogy legalább ők maguk jónak és
tiszteletreméltóknak tarthassák tetteiket. Csodálkozunk ezen, - pedig ugyanezt
látjuk a gazdagoknál, kik gazdagságukkal, vagyis rablott javaikkal dicsekednek,
a hadvezéreknél, kik győzelmeikre, vagyis gyilkosságaikra büszkék, a hatalmasoknál, kik erőszakoskodásukkal hivalkodnak. A rablás vagy gyilkosság
magában véve nem jobb azért, mert gazdagok vagy előkelő állású hadvezérek
követik el, de a társadalom ezek cselekedeteire vonatkozólag oly életnézetet
alkotott magának, amely szerint e tetteket tiszteletreméltóknak tarthatja.
Az uralkodó osztály az egész
társadalmat saját előnye szempontjából rendezte be s az egész társadalmi
gépezet az ő hasznára működik. E gépezet kerekeit Tolsztoj egyenként mutatja
be, így ismerkedünk meg egy volt miniszterrel, kinek szellemi képességei éppen
elegendők voltak arra, hogy az akták és törvények értelmét felfoghassa, ki
mindenkivel egyetértett, ha szüksége volt rá és nem értett egyet, ha ez vált
hasznára, kinek képességeiről, míg hivatalban volt, mindenki meg volt győződve
s kiről csak távozása után sült ki, hogy szellemi nívója alig ért fel a
konzervatív lapok vezércikkeinek nívójáig. Ily emberek hivatvák a társadalom
népboldogító törekvései vezetésére. Megismerkedünk egy magas egyházi
tisztviselővel, ki maga ugyan semmit sem ad a vallásra, de azért képes arra,
hogy egész falvakat elcsukasson,mert egy oly ember szavára hallgatnak, ki kegyesebb
életmódra inti őket, - hisz hivatása az egyház tanai sérthetetlenségének
megóvása, mi állítólag a társadalom boldogítása céljából szükséges.
Megismerkedünk egy vén generálissal, kinek melle tele van érdemjelekkel, mert a
Kaukázusban leöletett több ezer embert, kik szabadságukat és családjaikat
védelmezték s mert a vezetésére bízott egyenruhás parasztokat kényszerítette,
hogy megszegjék az ötödik parancsolatot, mely úgy szól: hogy „ne ölj”. Szintén
azért, hogy a társadalom boldog legyen. Megismerkedünk egy volt kormányzóval,
ki Lengyelország egy tartományában száz meg száz embert fosztott meg szabadságától
s ezzel a társadalom szempontjából nem vétket, de hazafias hőstettet követett
el. Megismerkedünk papokkal, kik értelem nélküli ceremóniákat végeznek, nem
mintha azok szimbolikus jelentőségét minden alkalommal átéreznék, hanem mert ez
állásukkal jár s mert állásuk révén bizonyos jövedelemhez jutnak.
Megismerkedünk hivatalnokokkal, kikre csak a fizetés és előmenetel bír érdekkel
s kik ennek fejében hajlandók vádolni, elítélni, másikat szabadságuktól
megfosztani, mihelyt ezt kívánják tőlük. Megismerkedünk katonákkal, kiket
rendszeresen arra nevelnek, hogy tétlen életet folytassanak, kiknél az emberi
kötelességek helyét az „egyenruha becsületének” konvencionális fogalma foglalja
el s kik jónak és hasznosnak tartják, hogy kaszinókban s drága vendéglőkben
pénzüket pazarolják.S mindezen megfigyelések alapján Tolsztoj arra a
meggyőződésre jut, hogy ma az egyetlen becsületes emberhez illő hely
Oroszországban a fogház.
De
egy intézmény sem vonta magára Tolsztoj haragját oly mértékben, mint az,
amelynek feladata a társadalmi felfogás ellen elkövetett vétkek megtorlása, az
igazságszolgáltatás. Tolsztoj kereken tagadja a büntetések alkalmazásának
jogosultságát. Szerinte azok, kik börtönbe kerülnek, öt csoportba oszthatók. Az
elsőbe tartoznak a teljesen ártatlanok, kik bírói tévedések áldozataivá lettek.
A második csoportba tartoznak azok, kik indulatban, féltékenységből, ittas
állapotban követték el tetteiket, oly tetteket, amilyeneket hasonlókörülmények
közt bíráik is elkövettek volna. A harmadik csoportot azok alkotják, kik oly
cselekményeket követtek el, amelyekben tulajdonképpen semmi rossz nincs, de
amelyeket a törvények szerzői vétkeknek nyilvánítottak. Ide tartoznak azok, kik
jogosulatlanul italokat mérnek, a csempészek stb. A negyedik csoport olyanokból
áll, kiket bűnösöknek tartanak, mert erkölcsi nívójuk magasabb a társadalom
általános nívójánál. Ide tartoznak pl. egyes vallásos szekták hívei, a
politikai elítéltek, a szocialisták stb. Az ötödik csoportot végül az elzüllött
emberek alkotják, akikkel szemben a társadalom sokkal nagyobb bűnöket követett
el, mint amilyent ők a társadalom ellen elkövettek. Ide tartoznak a tipikus
gonosztevők s a visszaesők is.
De
ha fel is tesszük, hogy büntetni kell – amint hogy ez a mai társadalom
érdekében kétségkívül szükséges -, az igazságnak mily karikatúráját eredményezi
a mai igazságszolgáltatási rendszer – így fűzi tovább Tolsztoj eszmemenetét. Ha
a mai törvényszékek egyszer valóban igazságot
szolgáltatnak, ez pusztán véletlen műve. Az a pár jelenet a törvényszéki
teremből, melyet Tolsztoj megrajzol, minden egyoldalúsága mellett oly mesterien
van megírva, hogy egyedül ez a pár hely a legkiválóbbak között biztosítana
helyest Tolsztoj számára a világirodalomban. A törvényszéki elnök délutánra
találkát kapott egy gouvernante-tól s ezért sietteti a tárgyalást. Az egyik
szavazó bíró reggel összeveszett a feleségével s ezért rosszkedvű s hajlandó
mindent a legfeketébb színben látni. A másik szavazó bíró gyomorcatarrhusban
szenvedő babonás egyén, ki azon számítja ki, hogy valamely paragrafus
alkalmazható-e, amint az illető paragrafus száma hárommal osztható-e vagy sem.
Az ügyész lehetőleg szaporítani akarja azok számát, kiket az ő vádbeszédére
ítéltek el, mert ez használ karrierjének és dörgedelmes szónoklatokat tart a
vádlott prostituált, erkölcstelen életmódja ellen, bár a tárgyalás előtti
éjszakát ugyanabban a házban töltötte, hol azelőtt a vádlott lakott. Az
ügyvédek csak a pénzre néznek, ahol pénzt nem szerezhetnek, nem törődnek az
üggyel. Az esküdtek tudatlan, fontosodó emberek. S ha – amint ily körülmények
közt könnyen lehetséges -, a törvényszék tévedést követ el s az ügyet magasabb
fórum elé kell vinni, hogy ez az esküdtek ítéletét megsemmisítse, nem az a
fontos, hogy a vádlott ártatlan-e – amivel különben mindenki tisztában van -,
de az fontos, hogy felolvasták-e a boncolási jegyzőkönyvet, amelyből kitűnik,
hogy a meggyilkolt mily hosszú volt s hogy mi volt testsúlya. Ez semmiségi ok, a vádlott ártatlan volta nem az.
S
amilyen a törvényszék – így vélekedik Tolsztoj -, olyanok azok az elvek is,
amelyek a bűnmegítélésénél mérvadókul vétetnek. Egy fiatal paraszt ittas
állapotban összeverekedik egy társával és leszúrja azt. A törvényszék
kényszermunkára ítéli. Egy fiatal katonatiszt ugyancsak ittas állapotban
összeveszik egy barátjával, párbajra hívja és lelövi. A katonai bíróság elítéli
pár heti fogházra s kegyelmi úton ezt a büntetést is elengedik neki, mert „ezrede
becsületét védte”. Hol itt az igazság? A prostitúciót az utcán mindenki
szégyenletes bűnnek tartja. pedig a báli termekben, a színházak páholyában a
legjobb társaság kacér asszonyai éppen úgy kínálják szerelmüket. Mi itt a különbség?
Az, hogy az egyik szükségből vetkezik, mert éhen kellene halnia, a másik azért,
mert ez út mulattatja.
Nem
folytatjuk tovább a szemelvényeket Tolsztoj munkájából, hisz teljes képet
nézeteiről amúgy sem adhatnánk. E tanok bírálatáról
is alig lehet szó. Tolsztoj szempontjából az absztrakt keresztény erköcls
szempontjából e tanok megcáfolhatatlanok, más szempontot pedig Tolsztoj
mérvadónak el nem ismer. Ha felmerül az a kérdés, hogy mit léptessünk e
társadalom helyébe, Tolsztoj azt válaszolja, hogy szeressük egymást. Ha mindnyájan szeretni fogják
felebarátaikat, akkor rossz emberek sem lesznek a világon s akkor az erkölcsi
ideál el lesz érve. Egymásért fogunk élni, teljesen egyenlők leszünk egymással.
Nem lesz civilizáció, de lesz erkölcs.
Impraktikus
filozófia, de nem kevésbé magasztos.
Egy
kis históriát beszélnek Tolsztojról. A költő tudvalevőleg birtokán közönséges
paraszt módjára él és igyekszik kis körében tanainak érvényt szerezni. Pár
évvel ezelőtt egy barátja látogatta meg, ki a népnél tudakozódott az iránt,
mennyire értenek egyet urukkal, ki úri jogairól lemondott. „Áldott jó ember” –mondta
az egyik paraszt. „A múltkor, mikor beteg voltam, ő maga ment ki mezőmre és ő
maga vette kezébe az eke szarvát. De ha Andris szolgáját küldte volna ki –
tette hozzá a paraszt kis szünet után -, ez mégis többet ért volna.”
Ez
egyszerű szavak legtalálóbban védik meg a társadalmat, mely mindenkinek
kijelöli a maga körét, a maga hivatását.
G.
G.
Forrás: Huszadik Század 1900. 2. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése