Hallod, hogy könyörögnek létezésért
ők, a bomlottsörényüek, az állatok,
ők, az árnyak, akiket mi ketten teremtünk
a távolságok határtalan ágyán?
Belefáradva a végtelenbe, a mérhetetlen
időbe, a névtelenségbe s az anyag vad,
olvasztó szerelmétől megsebezve
körvonalakért, napokért, nevekért kiáltanak.
Mert nem élhetnek igy tovább már,
az árnyak halálának peremén,
a semmi párkányán szédülnek árván.
Siess és jöjj velem,
nyújtsd ki kezed és nyújtsd nekik tested kitárt láng-
önkívületét! Majd ketten keresünk nekik
egy színt, egy dátumot, egy mellet, egy Napot.
Pihenjenek meg tebenned, a húsuk légy te! Tört szivárvány
nyugalom! S elnyugszik bolygó szorongásuk végre,
amíg szorítjuk őket égve
sóvár és veritékes testeink közé,
hol legelőre s nyugalomra lelnek.
Elalszanak ölelkező álmaink árján
egymást ölelve s így később ha messze vált már
testünk s ha éhségünkben már csak árnyakkal lakunk jól
túl a messzeségek határán,
ők, ők
majd emlékeznek, a múltjuk leszünk mi,
húsból és csontból való múlt,
az az idő, amely mivelünk elmúlt.
S egy lelkes árny suhan majd könnyü szárnyán,
álmuk lesz az, azt álmodják, hogy ismét visszatérnek
a halálos és rózsaszínü testiséghez,
melyben a szerelem megleli saját végtelenjét.
Ford.: Orbán Ottó
Forrás: Más fény nem kell nekem. Spanyol szerelmes versek.
Magyar Helikon 1978.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése