Szegény, magános, kósza csillag.
Nem hívhat már senkit se társúl.
Csak fogy és sorvad, mint az illat.
Csak fogy, kopik, fakúl, és árvúl.
Napok hervadnak, napok nyilnak.
S mit se tud a vigasztalásrúl.
Napok hervadnak, napok nyilnak.
S ő fogy, kopik, akár az illat.
Miért bolyong, maga sem sejti.
Oly céltalan jár, s oly hiában.
Míg egyszer az ég földre ejti.
Leejti a nagy éjtszakában.
S az ég is, föld is elfelejti.
Hisz úgy bolyongott egymagában.
S ki néma, bús ölébe rejti,
még az idő is elfelejti.
(Kolozsvár)
Forrás: Napkelet 6. évf.
2. sz. (1928. január 15.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése