Homály volt, mert az ég szinét
eltakarták a lombok.
Csak néha láttam fent a kék
hullámú égkorongot.
Mentem a fák alatt s a fák
szeme szívembe látott:
úgy néztek rám, mint ősapák,
jószínű óriások.
S ebben a templomi setét
csöndben, amelyet éj fed,
itt és ott sárga lámpaként
nagy sárga lombok égtek.
A lég hideg volt és a föld
alattuk kékbe játszott…
S lelkem egy mély sóhajba tört:
„Mit akarnak e lángok?”
Mentem az úton csüggeteg,
járván e néma estet,
s szemeim a holt levelek
formáin révedeztek.
Olyan művészi volt a rajz,
mint ércbe vésett álom,
s a szél ezer rajzot kavart
keresztül a határon.
Itt és ott sárga lámpaként
nagy sárga lombok égtek,
temetői lámpájaként
a porladó művésznek,
akit egy gondolat a mély
homok csöndjébe vitt,
s a szél táncolva szórja szét
itthagyott terveit.
Forrás: Napkelet 6. évf. 5. sz. (1928. március 1.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése