2019. júl. 30.

Bródy Sándor: Munkácsy utolsó vacsorája



(Az eredeti helyesírással!)

Lehúnyta szemeit, megszűnt számára a világ, ő nem sokat vesztett vele. Annál többet a világ, melynek számára látott, bátran, érdekesen, szinesen és magyarosan, úgy, ahogy előtte senki ama rövid húsz vagy százezer esztendő alatt, amióta az az isteni szerszám, melyet szemnek neveznek, a földre lehelyeztetett.

Irtózattal gondolok arra, hogy a bozontos, komor, fehér szemöldök alatt élesen, de kedvesen mosolygó szempárra is ráborult a hideg és üres sötétség. A fekete szín, de nem az ő képeinek feketesége, amelyből szikrázva és melegen bontakozott ki a szivárvány, hanem az a határtalan és feneketlen, amelyben nem lehet eligazodni, amig az ember él. Csak belebukni lehet és akkor aztán elválik, van-e belőle kibontakozás, léteznek-e új képek, a régieket találjuk-e meg új harmoniában, vagy merőben friss színek jőnek. Vagy nem következik semmi? De milyen ez a semmi? Mert valamilyennek kell lenni. Végre is az életünket adjuk azért, hogy megtudjuk!

Minden halottnak csak a szemét siratom. Oly kedves, finom és kényes szerszám. Hogy sajnálom a Munkácsyét, a nagyszerűt, a kivételeset, amely maga külön egyéniség. A nagy uraknak néha a szívét szokták eltemetni külön amphorába, valamely szent és jeles kriptába, az ő szemének külön emléket kellene állítani és abba beleírni. kék volt, mint a lenvirág, mint egy szőkehajú leányé, de ő láttam meg legelőször a magyar parasztot, nem a bírót, aki kihízott a gunyájából és belebújt az urak kék livréjébe, hanem azt, akit a czigány kísér és a kutya megugat, a duhajt, azt, akit mindjárt-mindjárt felakasztanak, a daliást, akit visznek katonának, a púpost, akit itthagynak a korcsmában, a falu csúfjának.

„Itt pihen a szem, a jó, a bús, a pompás, a gyászos, amely új, apró világokra fölbontva, a művészet aranyos kereteivel körülvéve tükrözte vissza a körülötte forgó világot; álmai, emlékezete, szeszélye, józansága, erénye és bűne volt.”

**

Testies felfogás ez, de nem tudok szabadulni tőle, most is, hogy lehanyatlott alakját akarom fölállítani. első tekintetét látom.

Itt volt már Budapesten, utolsó nagy munkájt, az Ecce homo-t hozta. A Pannoniában lakott és ott kerestem föl reggel. Még az ágyban feküdt, a fején már ott a jégsipka.

ismerem ezt a végzetes vászonkoronát, az új apostolok kínszenvedéseinek a mai töviskoronája ez. A keményszívű, magukat – és méltán – imádó geniek nem ismerkednek meg vele, de annál gyakrabban a lágy, gyermekes, asszonyos, magukat kínzó nagy emberek. A tudomány sokat veszekszik és játszik – valamint a fiatal macska – ezzel a vizes, viaszos vászonnal, szörnyű jelvényével a paralizisnek. Egyszer megkaparintja, feldobja: nesze neked szerelem! Másszor meg behúzza az ágy alá, ott forgatja, karmolja. Néha meg visszahátrál tőle, messziről nézi, szent félelemmel -: mi ez, nem tudom, csak az bizonyos, hogy van!

Ott volt a fején a sapka. Mért került oda? A festő kelleténél nagyobb, gyorsabb és több lánggal égett az élenydús levegőben, mint milyen a dicsőségé, mint minő Párisé? A magyar asztaloslegény lehet világraszóló művész, de nem lehetett büntetlenül franczia asszonyok bálványa? Megölte a legdrágább arany, melyre vágyott, - hogy széjjel szórhassa – vagy valamely más ásvány, a legolcsóbb hydrargirium, amelyre rászorúlhatott. Fiatalságának, nyomorúságának a maradéka volt a betegség, aki rajta íme erőt vesz, vagy a nagyságnak, a dicsőségnek, a gyönyörűségnek a megmarasztalásában fájdult meg a feje?

A tudomány még mindig vitázik azon, hogy a sok szerelem milyen hatással van az elmére. Van egy meggyőző hang, mely azt beszéli, hogy kiki annyit szeret, amennyit tud. De ismeretes egy másik hypothesis, amely abban bizonyos, hogy a szerelemnek egy titokzatos és szerencsétlen kórsága oka az elme elromlásának, meggyöngülésének és megzavarodásának. ez a bizonyosság, a szörnyű! Nos, a mi Munkácsynkra minden hypothesis találhatott. Mint minden valamire való férfi-művész, asszonyos volt és legfőbb czélja, legigazabb elégtétele, hite, szenvedélye, vihara és nyugalma: az asszony. Mert csalódás azt hinni, hogy egy igazi művésznek megnyugvás az, ha a dicsőség karonfogja, a királyok kezelnek vele, annak az többet ér, ha egy érzelmes- vagy akár csufondáros – leány megfogja a csuklóját és azt mondja: be jó, ha foghatom! És ilyen asszonyai voltak Munkácsynak minden fajtából – az isten áldja meg őket. Kivéve egyet, azt az ismeretlen alakot, aki maga volt a fátum és amikor az asztaloslegénnyel találkozott,már mint a genie tragikuma jelentkezett. Azt mondják, ez az, aki miatt a fején van a vászon-sapka, amely alól lenvirág-szeme oly bánatosan néz:

- Széthasad a fejem. Jön a doktor?

Jött Laufenauer. Félelmes úr ez, de aligha boldog, neki az a szerep jutott, hogy aki idehaza nagy lélek, annak a szenvedéseit nézze és konstatálja. Azt hiszem ő maga is beteg belé; levert és rosszkedvű volt, amikor a vizsgálat után elment.

De bennünket megvigasztalt:

- Föltétlen nyugalom kell, a mester sokat dolgozott, föltétlen pihenés.

Ez a nyugalom! A környezetben mindenki tudja, hogy mit jelent az, ha az alkotó erőt arra kárhoztatjuk, hogy tegye ölbe a kezeit és azt nézze csupán, hogy nől a fű!

Ijedten néztünk össze. Malonyai úr, a Munkácsy akkori titkára, párisi professzoroktól már előbb és többet tudott. Meghatottságában elejtett egy pár szót:

- Tíz éves baj a hátgerinczével, hol rosszabb, hol jobb, úgy látszik, most a legrosszabbra fordúlt. Én csak út, az embert sajnálom.

- Én meg azokat a nagyszerű képeket, amelyeket ezentúl akart megfesteni. Óriási témái vannak, csak most mutatná meg, ki ő – ki volt, ki lenne! De az „Ecce homo” úgylátszik az utolsó – mondta más valaki.

A mester most felöltözködve, vidáman jött ki a belső szobából. Óriási munka várt reá: a nevét kellett aláírnia ajándékaarczképek alá. Ki akart bújni a nehéz feladat alól, de titkára nem engedhette, az arczképét akarták, az aláírását kivánta a nép. Reszkető kézzel, a betűket kihagyva, irta. Nevetett ügyetlenségén, olyan volt, mint egy gyermek.

Délután láttam ismét. Majestetikus és kemény volt, mint egy király, a régi fajtából.

A felséget várta, aki igérkezett, hogy megnézi a képét. Körülötte mindenki izgatott volt, ő maga nyugodt. Ott állott pavillonja előtt és nézte, hogy a ligetet mint veszi birtokába a tavasz. Mohón szítta magába az orgona illatát és a kezével képeket hasított ki a tavaszból:

- Kép… kép!… - mondá.

Minden csak kép.

**

A legmeghatóbb, mindennél nagyszerűbb és szívszorítóbb kép, amit tőle láttam, az ő volt maga.

Nagy képének vernissageja után, Jókainál voltunk vacsorán. Ez a Munkácsy utolsó vacsorája idehaza. Egymás mellett ült a két korszakos magyar lángész, oroszlánképű és gyermekszívű mindakettő. A húsz évvel öregebb friss, mint a reménység, amely magáért van, aki nem engedi magát zavartatni. A Jókai arczán virított a jövendő, a Munkácsyén megfakúlva és megkövesedve az elmúl. Az öregebbik nagyon jól bánt a fiatalabbikkal, mindenképpen felakarta vidámítani, erőnek erejével fölélesztette. Aztán elment aludni, mert hálistennek Jókai ama geniek közül való, aki – talán azért is, mert fiatal korában sokat volt beteg – jól tudja, hogy az ember mivel tartozik a testének.

Mu7nkácsy velünk maradt, lementünk a földszintre, Feszty árpád műtermébe és a mester beleült abba a sarokba, amelyet szeretnék történelminek nevezni. Egy óriási kerevet volt ez, teleszórva selyem- és szőnyegpárnákkal, a legraffináltabb és legszínesebb puhaságokkal. az egész rembrandti homályban. Ah, mily grandiózus érzések vibráltak e meleg sötétségben, mennyi hatalmas művészi eszme született, forrt, reszketve, változva, kivirítva, elúszva a maga részében. Nem volt még magyar földön hely, amelyen a magyar művészlélek kényelmesebben érezte volna magát, mint itt.

Munkácsy is azonnal otthon volt, mintha soha nem lett volna másutt. Vidám lett igazán, bort tettek elébe. Beszélni azonban nem igen tudott, fütyülni kezdettl. Hogy mit, nem tudom már. De nem is volt az füttyszó, hanem a Beethoven gyászindúlója, magyarra áttéve, ismeretlen hangszerre, mintha egyenesen a forró és véres szívre feszítettek volna érzésből font húrokat és az szólana. Minden, ami Munkácsyban volt, gyermekkora, életpályája, dicsősége és küzködése, szerelme és szenvedése, megfestetlen képei, ki nem fejezett színei, az egész nagy lény benne volt a nótában.

Lehet, hogy képzelődtem. De a valóság néha csak szolgája a fantáziának, az álmok az igazság, a tény pedig csupán a rideg számtani próba, mely utána következik. Hallgattam a festő önéletrajzát – füttyszóban. Úgy érzem, a lelkem jól hallgatózott akkor. Meg is borzongtam abba, amit megértettem: Munkácsy öntudatosan temette magát, siratta magát, egész életét mégegyszer végig érezte és egy elégikus akkorddal végezte.

A gyönyörű szép feje, egy gyönyörű szép halotté. Merev és szürke, mint a kő. Csak nedves szeme él még.

Akkor mi ott a sarokban eltemettük és gyászt viseltünk lelkünkben érte, egészen mostanig.

**

Megkönnyebbülve lélekzek föl: a legutolsó, a legnehezebb bibliai képet befejezte: consummatum est.

Forrás: Bródy Sándor: Fehér könyv. Az író kiadása, Bp. 1900.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése