Ferenczes István (1945-): Kőből feljövő

 
Fáj  már a két szemem
meg nem írott versem
egyre fogy az ének
skálázik a végnek
s akárcsak az ősznek
köszön gyöngynek ősnek
Kőműves volt apám
csíki Pálfalvában
épített templomot
Istennek tornyozott
faluházat scholát
országvesztés szobrát
emelte az égig
doberdói vérig
Örökétig másnak
sohasem magának
teremtek oszlopok
romokból otthonok
Somlyón Kós Károlyért
nagy Szervatiusért
faragta a követ
vert keresztbe szöget
festő Nagy Imrének
műterméért égett
s ama meggyilkoltért
arcába hűlt a vér
mintha lenne vádlott
száz holló tollászott
a Hargita fölött
hulltak örök ködök
bazaltot hasított
márványt és gránitot
békasót pattintott
versre így tanított
mint a faragott kő
s benne örök idő
olyan legyen a szó
szívmélyről dobbanó
kövekből feljövő
vasfüggönyt áttörő
akár a házalap
mely Föld szívet harap
akkor fönt a tető
virágból köthető
Segédje csak nyáron
voltam a napszámos
mindig csak a földön
hordtam maltert ködöt
Vörösmartyt Toldit
Petőfit szólított
magába pusztított
himnuszt és szózatot
Szeme mésztől égett
tenyere mint kéreg
a világtól mégis
nézőn nézve félt is
Mint az oldott kéve…
sóhajtott a szélbe
ha hulltak a falak
botor kezem alatt
Nem támadt, nem bántott
némaságba szállott
ha bánat ha átok
a székelyre szállott
mert fönt a gólya szállt
és apám várva várt
hazátlanul danált
nem hitt el két hazát
Sírja mellett állok
nem hullnak villámok
Mintha kőből jönne
veszik sárba-földbe –
Versem akár a por
a koporsóra szórt

Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár