Gittai István (1946-2020): A kérdés bonyolítása

Vajon, ha élne apám,
és buszsofőr lenne
eme városban,
ahol élek,
s ha meglátna mondjuk
az utcán valahol,
vajon
megállna-e,
kiszállna-e értem,
mit se törődve
a mögötte pillanatok alatt
szerelvénnyé gyülemlő,
hosszú kocsisorral,
meg a türelmetlenkedő
ezer dudaszóval,
a rázúduló szitoközönnel;
szóval: megállna-e,
kiszállna-e értem,
hogy kezet rázzon,
hogy keblére öleljen,
s hogy hogylétemet tudakolja?

Számomra nem is kétséges,
hogy hajszálra így cselekedne.

Lányommal, fiammal amúgy
virtuálisan, zsebtelefonnal
ápoljuk, kenegetjük
mindennapi kapcsolatunkat.
Hébe-hóba persze
valóságosan is
össze-összejövünk.

Ellenben azt még
végiggondolni se könnyű,
hogy mit és hogyan is tennék,
ha történetesen
én ülnék a volánnál?
Egy lámpás köszönésre,
egy mosolyos integetésre,
egy lassításra azért futná.
Részemről ennyi
személyes lazaság
mindenképp beleférne
a menetrendi időbe.

És ha teszem azt
a fiam kezében
lenne a kormány,
vajon ő miként
vágná ki magát
e futurista
bonyodalomból?

Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár