I.
a) Mikszáth
helye a magyar irodalomban
b) Regénytípusai
c) Mikszáth
viszonya kora társadalmához
II.
a) A
regény szereplőinek nevei
b) A
cselekmény
c) Alapötlet
d) Szerelő
– jellemek
e) Mikszáth
utópisztikus álmai
III. Összegzés
Mikszáth Kálmán Jókai mellett a legolvasottabb
19. századi író, a magyar prózaírás egyik mestere, de a legvitatottabbak egyike
is. A századvégi Magyarországon egymásra torlódva élnek együtt a több évszázados
feudális maradványok és a megkezdődött polgárosodás jelenségei.
A megkésettség és az időszerűség kérdései
fogalmazódnak meg Mikszáth műveiben. Volt ő már a liberalizmus utolsó mohikánja
és a liberalizmus csődjének tanúságtevője, 1848 hagyatékának őre és ’48
tévedésének belátója, az utolsó nagy romantikus és a kritikai realisták egyik
elsője, a dzsentri társadalom kiváló jellemzője és a nép védelmezője.
Regényeinek világában az eszmények és a valóság
ellentéte a fő téma. Mikszáth azt kutatta, hogy milyen szerepet tölthetnek be a
magasrendű eszmények a századforduló felé közeledő magyar társadalomban. Az
írót sokat foglalkoztatta az a sajátos kettősség, mely nemcsak a kort, de az
emberek életét is alapvetően meghatározta. Regénytípusai is így két csoportba
sorolhatók. Egyrészt a mások eszményeihez való simulékony, felületes
alkalmazkodás, mint a társadalmi érvényesülés legbiztosabb módja: ilyen pl. az „akarnok” Noszty Feri típusa. Másrészt
azok, akik eszményeik védelmében nem hajlandók tudomást venni a valóságról, s
megsebzett, sértett emberként a dédelgetett eszményeket vitatják, mint például
a Beszterce ostroma című regény
főszereplője.
Mikszáth regényeiben sorra veszi a különböző
társadalmi rétegeket, s akarva-akaratlanul azt vizsgálja, melyik képes
helytállni az országért. Az összes réteg közül leginkább a dzsentrik, a
középnemesség foglalkoztatja. A reformkorban, illetve a szabadságharcban
játszott szerepe folytán ez az a réteg, amely a leghitelesebben vezethetné az
országot. A passzív ellenállás, illetve az önkényuralom őket lehetetlenítette
el legjobban. Az újrapolgárosodó Magyarországon tőke híján az adminisztrációban
kaphattak helyet, s ebből fakad ellentmondásos szerepük is.
Mikszáth dzsentrikhez való viszonya kettős. A
polgárosodó Magyarországon egy élhető kultúra és életforma hordozói ők,
ellentétben a polgári világ racionális szemléletével, életvitelének egyhangú
szürkeségével. Szatirikusan ábrázolja viszont azt a törekvést, igyekezetet,
ahogy a történelem fordultán is felszínen akarnak maradni fogyó erkölcsi és még
kevesebb anyagi tőkéjükkel. A mikszáthi világlátás kettősségéből fakad a többi
társadalmi réteg megítélése is. Elismeréssel adózik a Tót Mihály-i polgártípus
töretlen munkakedvének, erkölcsi tisztességének.
Társadalomszemlélete legkomorabban élete utolsó
nagy társadalmi regényében, A Noszty fiú
esete Tót Marival című művében jutott kifejezésre, melyben egy megye egész
nemessége fog össze egy polgárlány vagyonának megszerzéséért, hogy
fenntarthassák idejétmúlt életformájukat. Itt már nincs megbocsátó, cinkos
összekacsintás, az író kedélye elsötétült, kiábrándultsága olyan keserűvé vált,
hogy lesújtó kritikája olykor már túlzásokba is átcsap. A polgárság és a
nemesség útjai nemigen találkozhatnak – sugallja a regény, amely anekdoták
sorozataként is felfogható. Fanyar humor hatja át e regényes történetet,
amelyben Mikszáth az addiginál élesebb kritikát mond a magyar birtokos
osztályról s az általuk formált történelemről. Nagy szerepet játszik a
regényben az idő és az érték törtneti problémája. Ami érték volt egykor, miként
lesz értéktelenné, sőt károssá, s a régi érték helyébe lép-e más? Az írót e
kérdések foglalkoztatják.
Már a regény címe két osztályt, kétfajta ízlést
állít szembe: az „ősi” nemesi, dzsentri Noszty és a köznépi, egyszerű Tót Mari
nevekkel. A nemesi nevek általában y-ra végződnek, akkor is, ha hangzásuk
idegenül hat. A polgárosodó, meggazdagodó rétegek képviselőinek neve magyaros
hangzású, nem hangzik előkelően.
A regény
cselekménye:
Noszty Feri huszárhadnagy, akinek feltétlenül pénzre van szüksége, szemet vet a
környék leggazdagabb lányára, Tót Marira. Cselszövésekkel, kompromittáló
helyzet teremtésével, a szívhódítás minden eszközével igyekszik elérni, hogy a
lány a felesége legyen. Ám Mari finomságával, romantikus egyéniségével egy
tisztább világot képvisel. Az apa, az amerikás Tót Mihály átlát a
cselszövényen, és az utolsó pillanatban megakadályozza a házasságot.
A mű
alapötletét
az Ady által írt Az öreg Ungár esete
című hírlapi szenzáció szolgáltatta. A századfordulón egy milliomos bácskai
polgár leányát megszöktette egy dzsentri fiatalember. Miután az ifjú hölgyet
ily módon „kompromittálták”, az apa látszatra beleegyezett a házasságba, az
esküvő napján azonban külföldre küldte a lányát, s a hozományvadász így hoppon
maradt.
Az ilyen néven nem létező, de nagyon is
valóságos eseményszálon indítja az író a cselekményt: a Bontó vármegyében élő,
szerteágazó rokoni kapcsolatokkal rendelkező Noszty család szépreményű sarja,
Feri is hozományvadászatra indul. Ez a vidám, könnyelmű ifjú előbb nyalka,
huszár hadnagyként egy dúsgazdag felvidéki polgárlány kezét akarja elnyerni, ám
egy váltóhamisítás miatt el kell tűnnie a színről. Másodjára az Amerikából
multimilliomosként hazatért Tót Mihály leányára veti ki a horgot. A dologba be
van avatva a Noszty család összes öregasszonya, akik szövik-fonják a szálakat:
minden részletében kimunkált haditervet készítenek, különös tekintettel arra,
hogy Tót Mari gyanakvó természetű, s az a rögeszméje, hogy mindenki csak a
vagyonáért akarja feleségül venni. Már majdnem sikerül nyélbe ütni a dolgot,
amikor a véletlen közbeszól: Feri egykori ezredparancsnoka leleplezi a
könnyelmű, sőt a becstelenségtől sem visszariadó fiatalember múltját. S most, hogy a család praktikái csődöt mondtak,
Feri is a „kompromittálás” bevált módszeréhez nyúl. A dzsentrivilág íratlan
törvényei szerint immár szabad az út a milliókhoz. Tót Mihály, a kemény gerincű
polgár azonban közbelép, úgy véli, itt az ideje, hogy szakítson ezzel a korhadt
elvi tétellel: lányát az anyjával együtt külföldre küldi.
Az író keserű kritikája Noszty Feri alakjában
összpontosul. Feri valódi kalandorjellem: legfőbb vonása a felelőtlenség.
Lovagias, csiszolt modora, jó külseje aljas cinizmust takar. Léha, könnyelmű hozományvadász.
Az erkölcsi érzék teljes hiánya és az érzelmi üresség jellemzi. A regény végén
érvényesül az írói igazságszolgáltatás: Noszty Feri megszégyenül, célját nem
tudja elérni, de Mikszáth tétovasága, a jövőt illető bizonytalansága is
jelentkezik. Noszty Ferit a kudarc nem rázza meg, nem töri össze, sőt még
magába sem száll, nem vívódik, egy vállrándítással tovább éli aljas, cinikus
életét.
Mari minden tekintetben a romantika kellékeivel
megrajzolt regényhős, a Jókai-regényekből ismert szerelmes lányalak, olyan, aki
naiv, bájos és érzékeny, tiszta teremtés, akinek ártatlansága alatt öntudatlan
érzéki forróság bujkál. Egyértelműen, pozitívan bemutatott nőalak. A korabeli
viszonyok között „modern” lány, aki csakis önzetlen szerelemből kíván
házasodni. Tapasztalatlansága miatt szeret bele a cinikus Noszty Feribe, s ez
az egyoldalú érzelem is személyiségének értékes vonásait emeli ki.
A regény központi szereplői között csak egyetlen
pozitív hős, értékes jellem található: az egyszerű iparosból milliomos polgárrá
lett Tót Mihály, az ő alakját azonban Mikszáth romantikusan eszményíti. Tót
Mihály az értékrend csúcsán áll. Ő az író eszményeit képviselő ideáltípus, de
nem a magyar valóságból nőtt ki. Két évtizedig az öntudatosan polgári,
demokratikus Amerikában élt, ott lett természetévé a nyakas demokratizmus. Bár
nagy vagyonnal rendelkezik, idegen tőle mind a pénzhajhászó mohóság, mind a
kuporgó zsugoriság. A munkát jobban szereti, mint a pénzt. Szabadidejében még most
is tajtékpipákat esztergál. Miután apósa halála miatt vissza kellett térnie
Magyarországra, többé nem tud elszakadni a magyar földtől. Felszámolja virágzó
amerikai üzleteit, s megvásárolja a rekettyési uradalmat. Az ottani értékrendet
képviseli, ennek alapján száll szembe az úri cinizmussal. Romantikusan eszményített
jellem, akinek hibái is ideális elveiből következnek.
Tót Mihály birtokán valóságos utópisztikus állapotokat
rajzol az írói ábrándozás és a fantázia. Modern, iparosított mintagazdaság, egy
kis paradicsom teremtődött az elhanyagolt földeken. Újfajta növényeket
honosított meg, s a mezőgazdaság terményeit helyben feldolgozó gyárak kéményei
jelezték az okos, szakértelemmel vezetett gazdálkodás módszerét. Munkásait,
béreseit jól megfizette, öreg napjaikra nyugdíjat helyezett kilátásba nekik.
Ideális polgár, de még nem önző, pénzhajhászó burzsoá. Szembe mer szállni lánya
érdekében a pöffeszkedő dzsentri gőggel, de csak a magánéletben volt cselekvő,
a közélet kérdéseibe nem szólt bele. A közéleti visszásságok mintha
érintetlenül hagynák. A megyei közgyűléseken nem szól bele a vitákba, passzív,
félrehúzódó ember. Tót Mihály is „különc”, mint Mikszáth oly sok regényhőse.
Időszerű volt nálunk ez a típus, de megkésett
is. Történelmi szükségletet fejezett ki, mégis történelemellenes volt. Időszerű
volt, mert a feudális maradványok elleni harc, a küzdelem a polgári
átalakulásért, a nemzeti fejlődés központi kérés volt. De megkésett is, mert a
polgárság ebben a küzdelemben már nem képviselt igazi történelmi erőt. Mikszáth
ezt az ellentmondást nem tudta feloldani.
Mikszáth egész írópályája a van és a lehetne
pólusai közt feszült. Ő maga sem tudott szakítani egészen osztályával, a
dzsentrivel: szerette eleven mesélőkedvéért, virtusra fogékony magatartásáért,
életélvező hajlamaiért, s megvetette parazita, úrhatnám tékozló viselkedéséért.
A 19. század utolsó harmadának Magyarországáról
Mikszáth műveiből kapjuk a legpontosabb képet.
(Forrás: Varga
Zsuzsanna: Házi dolgozatok könyve – A realizmus irodalmából 29-32. old. –
Szerkesztette Maczák Edit – ITEM Könyvkiadó)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése