Illés Endre: Dunántúli legendáskönyv - Dallos Sándor könyve - Fáy Dezső fametszeteivel - Nyugat

Legelső gyűjtőink közül Dugonics András szekérrúdra hajolva jegyezgette vásárokon a népi szólásokat; a mai fiatal nemzedék legkitűnőbb népmesekutatója, Ortutay Gyula, a “Nyíri és Rétközi parasztmesék" előszavában a sarokba állított petróleumlámpást említi, amelynek fényénél nem egyszer rögzítette papírra a sötét parasztszobákban felrebbenő történeteket. 

Dallos Sándor, akinek most jelent meg a Dunántúli Legendáskönyve, nem ez a szekérrudak mellől figyelő, petróleumvilágnál dolgozó gyűjtőtípus. “Nem ültem vonatra, nem vegyültem a nép közé, nem kérdeztem ki az öregeket és nincs egyetlen szál helyszíni jegyzetem sem – írja könyve bevezetésében. – Legendáim egytől egyig itt íródtak egy budapesti lakásban... minden helyszíni szemle nélkül." Gyerekkori sejtjeiben őrzi ezeket a kikívánkozó történeteket, az első eszmélés fényei és ízei közt hordozta eddig őket magában, – “mert életemnek gyökéri részével azok közé tartozom, arra a tájra és abba a lelki közösségbe, ahol ezek a legendák születtek és éltek". Jókai és Benedek Elek hajoltak így, nem is annyira a népmese, inkább az emlék forrása fölé; de Dallosnak legigazabb elődje – a szándékban – talán mégis Arany László, akinek éppen hetvenöt éve jelentek meg “Eredeti népmeséi", s akit Gyulai így jellemzett már: “...csak emlékeit akarva elbeszélni, és úgy, ahogy hallotta, vagy máskor elbeszélni szokta, önkénytelen a hűség és közvetlenség bélyegét kellett nyomnia gyűjteményére".

Még Gyulai idejében, de főleg előtte, őszinte volt a szorongás, mely népi kultúránkért aggódva, kallódó, pusztuló, feledésbe süllyedő kincsekről szólott. Ezt a régi szorongást ájtatoskodó, meddő szemforgatással nem egyszer ma is hallhatjuk még (bár az ilyen reszketve aggódó kórusok sohasem tettek semmit nálunk, csak mindig sokat és bőven könnyeztek); pedig a helyzet közben lényegesen megváltozott. 

Igaz, hogy első mesegyűjteményeink, Majláth és Gaál gyűjtései, még németül jelentek meg; igaz, hogy Kriza évekig nem talál kiadót és a “Vadrózsák" folytatása végleg elakadt; de végül is megindult a Kisfaludy Társaság nagy gyűjtőmunkája, mely egy vízválasztóra való anyagot hordott egybe; sorra jelentek meg kisebb s nagyobb jelentőségű antológiák, szakfolyóiratok születtek, elméleti irodalmunk támadt a semmiből. És ma olyan értékeink vannak, mint Bartók, Kodály, vagy Lajtha, kik hangjegyekbe fogták a forró, atonális élményt; vagy mint Buday György, aki fametszetein sokszor megrendítő erővel idézi mindazt, amit a mondákból, balladákból, mesékből már jól ismerünk: a racionálisnak mondott magyar parasztság mély vallásos megragadottságát, misztikumba menekülő szorongattatásait, mesevilága bukfencekben is tragédiákat sejttető, különös ritmusát. 

Letagadhatatlan, hogy a régi népi élet formái – közel évszázados folyamattal és immár visszafordíthatatlanul – felbomlóban vannak, nálunk is, másutt is; de amit ez a népközösség kultúrában épített, amibe fogódzott, s ami közös szívverése Európa népeivel volt, – azt nagyjából megmentettük, minden osztálynak hozzáférhetővé tettük, s ha írásba merevítettük is, de kiemeltük az idő és a szó elporladó, kihűlő múlásából.

Adhatnánk-e ezek után valami megvilágítóbb értelmezést, kibomlóbb gazdagságot, mélyebb melódiát Dallos könyvének, ha ehhez a roppant előzményhez, az apadó óceánból korallszigetként kiemelkedő magyar mesevilághoz sorozzuk a Dunántúli Legendákat? – Aligha. – Az író ugyan vállalja “eredetiségüket, népiségüket, hamisítatlanságukat és dunántúliságukat", – de tudjuk, hogy az eredetiséget jobb nem bolygatni, mert az merész kanyarodással nem egyszer egy izlandi kis halászkunyhó felé mutat; a hamisítatlanságot sem tanácsos emlegetni, mert továbbmondott népi mese lényege éppen az örök hamisítás, az örök változtatás, a kopásban kifényesülő nemesérc-lényeg; a dunántúliságról is megtanultuk, hogy az nem jelent valami katolikus elkülönülést, az alföldi vagy nyírségi lélek gyökereiben épp olyan misztikus és áhítatos. 

Ami pedig végül a népiességet illeti, elég Dallos egy-két igazán szép sorát maga ellen fordítani: “Most a puszta olyan egyszerű volt, mint egy kiejtett betű. Mint a legendák, de még azoknál is szegyszerűbb. Csak sima és lapos, mint az asztal. És csöndes is és meleg. A takarodó szekerek állottak és a tehenek ropogva legelték a fügét." Elég ennyit is idéznünk, hogy lássuk: ez a szelíd, tanult lejtés nem a népi mesék, vagy legendák hangja. Innen vagy túl a “hamisítatlanságon" ez a finom, szomorkás melankólia magának Dallos Sándornak szava. És ha valóban gyökerükben akarjuk ezeket a Dunántúli Legendákat megragadni: folklorisztikus analízis helyett egyenesen Dallos Sándorról kell szólnunk. Egy író vállalkozásáról; egy író alkatáról.

Csontrendszere: tisztaság és alázat. Nem könnyen meszesedő anyagok; az íróban maradt is valami a fiatal szervezetek puhaságából és rugalmasságából. Dallos Sándor tiszta író: a keresztutakon a hitet választja és nem a hitetlenséget; ha parázs hull belé: lángba borítja az egész embert; akárhol lapozod fel, agyában és izmaiban mindig gáncstalan a cél. Alázatossága a kismester javai közül való: szereti mesterségét, munkájával szívesen eltölti idejét, ahogyan odahajlik az anyag fölé, az már-már bűnnel kacérkodó gyönyörűség. De nemcsak műhelyében alázatos; lázadó szó nélkül hajt fejet a másíthatatlan nagy törvények előtt is: a szerelmet, a fájdalmakat, a halált úgy fogadja, mint az ostyát. Nyolc legendája közül legalább négyben a szerelmeseknek el kell válniok egymástól: a mozdulat rögtön a belenyugvásé. A fájdalom úgy lobban fel, mint a borszesz lángja: kéken és szelíden. Kicsit éget, kicsit fájdít, de nem ér meztelen ideget, nem hasít be a velőbe. Nem kormoz.

Prédikátor-természet, szavak szerelmese. Elragadottan csillog a szeme a francia forradalom igéire: a szabadságra, az egyenlőségre, a testvériségre. De ugyanaz a fény és forróság csap ki belőle, ha a hegyi beszédet mondhatja: a megváltó szeretetet, a gyöngéd igazságtevést. Dallos Sándor legforróbb élménye a szegénység. Szegény emberek közül jött, mindig megemlékezik róluk, önmagát csak addig becsülheti, amíg nem feledkezik meg azokról, akik elmaradtak mellőle. De a sejteket szétfeszítő keserűségig éppen a jól teljesített emlékezés elégedettsége miatt még nem jutott el. Testvére az elesetteknek, testvére a védteleneknek, testvére a világnak. Feltárt mellel, félelem nélkül jár bármiféle vadonban, mint egy ifjú Siegfried, akibe Parsifal lelke költözött.

Szereti a csavargókat, ismeri az utak varázslatát, éveket hált mindenféle hontalanokkal és nyugtalanokkal. Tekintete akkor kapta a lázas, nedves fényt, – és ügyeljünk a dünnyögő, fátyolozott mondatokra: torkában a nyálkahártyák ma is gyulladtak és forrók. Szubfebrilis. A szervezetben lappangva, fojtottan valami állandóan ég, a nedvek méreganyagokat hurcolnak a perifériák felé, – de mikor csap fel a láng és mit gyújt ki? Még nem tudjuk.

Egy kisebb regénye jelent meg eddig, éppen erről a fojtva égő tűzről: a betegekről, akik a szanatóriumok kúrafolyosóin fekszenek, állandóan a lázukat mérik, lekötözve és tehetetlenül nézik a parttalan kékségben úszó felhőket maguk felett. Ezután novellák következtek hosszú sorban, közöttük néhány keményfába kívánkozó remeklés. És most itt a Dunántúli legendáskönyv. Író és anyag szerencsés találkozása.

Ezekhez a legendákhoz, amelyekben a Jó végül győzedelmeskedik a Rosszon, a reménytelen szerelmesek ügyét elintézi a kegyelem, a nyomorgó szegénység megkapja falat kenyerét, az Úr kilép a jegenyefákból és megcirógatja vén tehenesét, Mária bujdosik kis Jézussal, táltos lovak elragadnak aranyhajú lányokat, kisfiúk csudatévő aszúszőlővel meggyógyítják halálos beteg édesanyjukat, szent Genovéva, az erdők védasszonya, a téli fagyban didergő fákkal és vadakkal társalog, – ezekhez az enyhe érzelmességgel és meggyőző tisztasággal lejtő történetekhez Dallos Sándor folttalan emberi-írói kvalitásai kellenek. Mint a harangzúgás, úgy tölti be a nyolc legendát Dallos mély áhítata, igaz alázata, szavadtól részegülő elragadottsága.

A kötet indítása a legszerencsésebb: fojtott, megrázó legenda ígérkezik az első lapokon. A három aszúszőlő története ez a szép írás. Forró levegő táncolja körül és forró az anyaga is: a szegénység és a gazdagság néznek egy pillanatra itt farkasszemet; díszes és pöffeszkedő kerítés választja ketté a színt ebben a példázatban; egyesek csak a kerítésen innen csoportosulhatnak és kérlelhetnek, mások meg amonnan túlról utasítanak el; míg végül felcsap a láng és igazságot tesz.

De már itt is érezzük az író fogyatkozását, amitől néhány keményebb mozdulattal kellene szabadulnia, szorosabb öltésekkel, ahogyan a tátongó sebet rántjuk össze: Dallos túl bőbeszédű. A legendák is bőbeszédűek, a népmesék is tele vannak ismétlésekkel, – magam sietek az ellenvetéssel. De az élő szóval mondott történetekben a lényeggel vissza-visszatérő ismétlés a lankadó figyelmet ostromolja, a mesevázat teszi lüktetővé, ritmusossá. Dallos átköltött, kisimított, leheletével fényesített szövege azonban egyszerűen ráncot vet, mint a bőre szabott ruha: az embernek kedve támad hosszadalmasságát felcsippenteni.

Kifogásunkat azonban elmondhatjuk másként is. A szegény ember fia, amikor gazdag barátai megalázzák, azt feleli Dallos legendájában otthon az édesanyja kérdésére: “Fagyott madárkát láttam az úton..." – ez az a kegyesség, alázat, amely néha puhasággá válik. Puhaság, amely egyenes válasz helyett a megkerülést, a körülírást választja. A körülírást, amely sokszor csontváz nélküli sejtburjánzás.

Az aszú szőlő legendáját hét másik követi. Legkerekebb, legteljesebb közülük Az aranyszőrű kanca; legérdekesebb Az esőember; lírától szépen átszínesedő A vén tehenes; leghosszadalmasabb és legérdektelenebb viszont A Máriafű. Változatosak, anyagban-hangban sokfélék. De mind lehetne tömörebb, keményebb, kikalapáltabb. Így néha mégis egyhangúságot érzünk: a magyar népi fantázia kemény disszonanciáit Dallos finom mélabúvá oldja.

Kemény volt talán a hang? Csak igényes. És bemutathatunk-e valakit mélyebb szeretettel, mintha igényességgel szorítjuk rá: mindig magasabbra kell csavarnia a lángját.

A kötetet Fáy Dezső nyolc nagyon szép fametszete díszíti. Az egyes rajzok finom részleteit olasz kultúrán érett, remek komponáló tudás fogja össze; ugyanaz a szuggesztív klasszikus erő, amely Fáy Dante-metszeteit is jellemezte.