Dallos Sándor: A holdhomlokú legény

Élt egyszer egy legény, termete sudár, haja barna, szeme kék. Szép magas homloka tejfehér volt, nem tudta azt lesütni sohase a nap, még a legforróbb nyáron se, fénylett és világított az olyan szép szomorú fénnyel, mintha a holdat viselné a homlokán. Épp olyan színnel és épp olyan fénnyel világított a homloka, ezért is volt ő a holdhomlokú legény. Ó milyen gyönyörű legény volt! Aki csak látta asszonyféle, megremegett a szíve tőle, legszívesebben mindig a tenyerében tartotta volna ezt a fejet és nézte, nézte volna folyton és mindent odaadott volna, csakhogy boldoggá tegye és csakhogy igazán szeretni és mosolyogni lássa. Mert igazán szeretni és igazán mosolyogni bizony nem látta senki ezt a legényt, pedig annyi szeretője volt, mint más öt legénynek se és csak szólnia kellett, minden leány ment oda, ahová hívta. Szörnyű nagy ereje volt a leányi szívek felett, de hát mit ért vele? Boldog volt ő valaha csak egy napot is? Bizony sohasem. Azt mondhatni, ő volt a legszomorúbb legény a világon, nem tudott sokáig senkit se szeretni, s ami másnak öröm volt, az volt az ő boldogtalansága. Szerencsétlen ember volt szegény, nagyon szerencsétlen, olyan volt, mintha nem is erről a földről való lenne, vagy mintha ellopta volna a szívét valaki. Olyan volt ő, mint egy égi magasságból leereszkedett felhő, nem volt párja idelent. Jobb lett volna neki, ha nem született volna.

Szegény holdhomlokú legény!

Óvakodjatok tőle, leányok, ha találkoztok vele, dugjátok be a fületeket, ha az énekét halljátok, mert gyönyörű éneke van és egy pillanat alatt megveszi a szíveteket, magatokhoz ne eresszétek, mert amit kaptok tőle, csak egy éjszaka, uratok nem lesz sohasem, másnap biztosan továbbmegy, mert nem titeket keres, de mikor elhagyja már a házatokat és messze énekel, forduljatok feléje, vessetek keresztet utána és imádkozzatok érte, mert szerencsétlen ember ő és senkinek nincs nálánál nagyobb szüksége az imádságra.

Óvakodjatok a holdhomlokú legénytől!

Kicsoda ő? Olyan legény, aki pontosan Szent György-nap éjjelén születik, mikor legerősebb a hold. Tudjátok, úgye, hogy ilyenkor rettenetes a hold, Olyan erős hívása van ezen az éjszakán, hogy nem egy embert kicsalt már Szent György-nap éjfelén hegyek ormára, szakadékok szélére, jegenyék tetejére, ott egész éjszaka gyönyörű énekeket énekeltek, de mikor bágyadni kezdett a hold, lezuhantak és összetörték magukat. Ám míg énekeltek s a szemüket le nem vették a holdról, aki kicsalta őket, igen nagy öröm volt az arcukon, mert egy olyan földöntúli szép leányt láttak a holdban, amilyet földi ember szeme meg nem pillanthatott és jobb is volt nekik, hogy lezuhantak és összezúzták magukat, mert ha életben maradnak, holtukig kínozta volna őket a holdban látott földöntúli szép leány arcának emléke s úgy kellett volna lassan meghalniok, hogy a testükből végtére kiapadt volna a vér és csak a csontjuk maradt volna meg fehéren. Ez a halála azoknak, akik felnőtt korban pillantják meg a holdbéli leányt, lehetnek legények vagy gyermekek apjai is akár; jaj annak, aki látja.

Ám sokkal nagyobb jaj a kisdedeknek, akik Szent György-nap éjfelén születnek és az anyjuk csak egy percre is takaratlanul hagyja őket. Ezek lesznek a holdhomlokú legények. Mert a hold figyel, rásüt a takaratlanul hagyott kisdedek szívére, kihűti őket, a holdbeli leány beléjük mosolyog, megtölti őket arcának emlékével és egyszerre vége a kisdednek. A holdé ő már; nem az embereké, hanem a holdé! Nem látszik sokáig semmise rajta, szépen felnövekszik, gyermekkorában ő meg nem halhat, de mikor eléri azt a kort, amelyben mások a leányok után kezdenek szaladni és akár a lelkük üdvösségét is odaadnák, csakhogy azzal hálhassanak s azt vehessék el, akit megszerettek, felragyog a hold fénye a szíven sütött legény homlokán és nem tud földi lányt igazán szereti sohasem. Csak az után a holdbeli leány után vágyódik, aki kisdedkorában belenevetett a szívébe, azt keresi, az után keres és hiába megy földi szűzekhez, egyikben sem leli annak mását. S nem is lelheti, mert az nem erről a földről való. Így válik vándorrá a holdhomlokú legény és így lesz igen-igen boldogtalan, míg csak el nem érkezik a vége. De az még messze van s addig igen sokat kell szenvednie neki. Így van ez. Szegény holdhomlokú legények!

Ezt volt hát a titka ennek a gyönyörű legénynek is, de hát senkise tudhatta ezt, mert akkorában ez még titok volt, csak később jöttek rá az öregasszonyok, akiknek fiatalságukban ilyenekkel dolguk volt, hogy hát hogy lenne ez. De hát abban az időben, amikorról szó van, ezt még nem tudta senki sem. Csak úgy hívták őt: a holdhomlokú legény. Ez volt a neve és nem akadt párja szépségben ezen a világon. Leány, aki csak látta, mind így sóhajtozott.

- Ó, ha ez engem az ágyába venne! Óh, ha ettől lehetne nékem gyermekem! Nem bánnám, akármi lenne is, ha szégyenben születne is, én megtartanám, fölnevelném, mert olyan lenne, mint az apja, bizonyosan.

Így sóhajtoztak, mert azt se tudta senki sem, hogy a holdhomlokú legény földi leány számára magtalan. Akármennyire tud is testtel szeretni, földi leány őtőle teherbe nem eshetik, de nem eshetik tőle teherbe senki se.

Ám gyönyörű volt, páratlanul szép, a legszebb csődörnek nem volt olyan forró vére s amerre csak ment, kidíszítették a leányok az ablakokat, a legszebb nótákat énekelték, ha jött a holdvilágos estékben, kicsinosították magukat, kifésülködtek, a hajukat kibontották, gyűrűket húztak, kalárist akasztottak a nyakukba s így kérték az anyjukat:

- Édesanyám, készítse el a nyoszolyámat, mert jön a holdhomlokú legény és én máma éjszaka az övé leszek.

Hiába ellenkeztek az anyák, hiába fenyegetőztek, meg kellett tenniök leányaik kedvét, nászra kellett engedni őket, mert a holdhomlokú legény olyan mély szerelmet gerjesztett a leányokban, hogy mind elfonnyadtak volna, mint a virág, ha nem eresztik a holdhomlokú legényt hozzájuk.

A holdhomlokú legény meg jött. Így jött és így vette meg a leányok szívét. Mereven lépett, mint a legfényesebb katona, kényesen, mint a legforróbb csődör, már messziről énekelni kezdett, szemét a házra szegezte, ahova igyekezett és le nem vette volna róla egy pillanatra sem. Így jött dobogó, erős léptekkel és a leány meg remegett bent a szobában, hogy most jön az ő párja. És várta, hogy mikor zörget be hozzá A legény meg megérkezett. Dallott még egy verset az ablak alatt:

  - Atyaisten, de gyönyörű ének volt! - aztán elhallgatott és gyöngéden megkocogtatta a leány ablakát, de úgy, hogy csoda, hogy az ablak rámája tüzet nem fogott a leheletétől. És akkor beszélt.

- Te vagy-e odabent, én szerelmem? - kérdezte elfelejthetetlen hangon és olyan gyöngéd tudott lenni, olyan vágyakozó, hogy a fák is megremegtek és úgy tudta kérdezni, hogy a kőszobor is megindult volna tőle.

- Te vagy-e odabenn, én szerelmem?

A leánynak meg , akit szólított, reszketni kezdett a szája széle s úgy felelte.

- Én vagyok, kedvesem.

Persze, hogy reszketett a leány, ó, mert ki tudott volna más így beszélni vele? Senki. Bizony senki sem. A legény meg odahajolt az ablakhoz és úgy suttogta kérve, hogy a legnagyobb boldogság volt hallani:

- Mióta élek, mindig csak téged kereslek, én drágám. Ébren, álmomban mindig csak téged látlak. Kis koromtól fogva minden dolgomban és mindenkivel csak veled vagyok, én kedvesem. Tudod-e?

A leány szeméből odabent kicsordult a könny boldogságában, mert nincs az a szép ének, nincs az a mezők suttogása, ami ennél szebb lett volna, s úgy mondta:

- Tudom, kedvesem. Érzem és tudom. Légy áldott, hogy engem keresel.

Így ment ez. És imádság nem szebb, mint amit a leány érzett odabent és imádság nem szebb, amint ami odakint betöltötte a legény szívét. Igazán egymáséi voltak, ők, úgy érezték, valóban egymáséi, senki ezen nem kételkedhetett. Szépek voltak, ételnél, italnál, nyugovásnál, nevetésnél erősebben kívánták egymást és a legény nem is bírt már magával odakint.

- Nyisd ki az ajtót, én kedvesem! - kért olyan forrón, mint a láng.

És a leány se bírta tovább, azt mondta rá:

- Nyitom, holdhomlokú legény. Örömmel kinyitom.

Felkelt ágyából, kinyitotta szobája ajtaját, megint visszafeküdt és a teste egyszerre volt forró és hideg. A legény meg akkor belépett kapun. A nagykaput nyitotta ki, azon lépett be. Kutya meg nem ugatta, tyúkok rá nem rebbentek, semmi meg nem mozdult. Csak a tornác kövei csengtek a lépésétől, mintha üvegből lennének s a konyhában a kenyérre előkészített liszt meg kovász kelt meg az érkezésére. Ő meg csak ment, ment szilaj vérrel, lenyomta az ajtó kilincsét és köszönt illedelmesen:

- Jóestét, szép leány.

Az meg felelt neki fehéren:

- Jóestét, holdhomlokú legény.

A legény akkor leült az ágy szélére és nézett a leányra olyan szelíd arccal és olyan kérő szemekkel, mintha az égből jött volna követnek.

- Nem félsz-e tőlem, én kedvesem? - kérdezte remegő hangon a leányt.

Az meg azt felelte bátran:

- Nem félek. Te vagy, akit várok.

Akkor a holdhomlokú legény megcsókolta az egyik kezét a leánynak és másodszor is megkérdezte:

- Nem félsz-e tőlem, én kedvesem?

- Nem, - mondta fennhangon a leány megint. - Teneked kellett eljönnöd, mert mindenem teveled van tele.

Akkor a legény megcsókolta a leánynak a másik kezét is, de harmadszor is megkérdezte.

- Mégegyszer kérdlek, de igazán mondd meg nekem, semmit se félsz-e tőlem?

- Ó hogyan félnék attól, aki mindennél drágább nekem? - felelte könnyes szemmel a leány s akkor a legény megcsókolta a száját és azt mondta:

- Mert szomorú ember vagyok én és nem tudom, mi van velem. Apától, anyától lettem én, de nem érzem. Itt a világon mindenki örül, csak én nem. Mindenkinek van valakije, csak nekem nincsen. Néha elnézem anyámat és akárhogy megölel is, akárhogy mondja is: fiam, fiam, azt érzem, nem vagyok az övé és talán nem is ő szült engem, talán úgy születtem az erdőn, mint a patak. Csak vándorlok én egymagam, mindig vándorlok. Szűzek befogadnak, de akkor vagyok leginkább magamra. A szerszámok éntőlem idegnek, pedig az erőm óriási. Szeretnék dolgozni valakiért, de hogy kiért, nem lelem. Semmit én megfogni nem tudok, az az enyém, ami nincs, s amit megfogtam, elveszítem. Olyan vagyok, mint a szél, aki akkor van csak, mikor szalad, s mikor megállna, megszűnik. Én vagyok a kerge vándor, csak megyek szűntelen, de nem tudom, hová érek el. Én vagyok a mindig szerelmes, de tüzem soha nem olthatom. Érzem, valaki szűzért jöttem én, hogy rátaláljak, de ki az? Lehet, hogy te vagy, mert most szeretlek és a szívemben most azt hiszem, hogy te lehetsz, de lehet, nem te vagy és akkor mennem kell innét is. Nem tudom, ki vagyok s még egyszer kérdem, nem félsz-e tőlem? Mert lehet, hogy én a méreg vagyok s csak most látsz engem és holnaptól kezdve soha többé.

- Nem félek - mondta erősen a leány - egész életemben csak terád vártam és nem lehetek másé, csak a tiéd.

- Legyen igazad, kedves - mondta a legény. - Én boldoggá teszlek, ahogy csak tőlem kitelik.

Akkor fölébe hajolt a leánynak, levette róla a takarót és az ingén keresztül megcsókolta a melle két bimbóját.

- Vedd csak le a takarómat - mosolygott boldogan a leány, - vedd le rólam, ami tőled eltakar. Mitől olyan fényes a homlokod?

S két keze most a hasán át szemérmesen keresztben feküdt, a legény lehajolt, kétoldalt tette és ingén át megcsókolta a leány köldökét, amely a világon a legdrágább csésze.

- Tedd csak kétoldalt a kezem - mosolygott a leány - nehogy ellenkezni találjon veled, mert én magam nem akarok. Mitől olyan szép nagy a szemed?

Most már nem volta rajta semmi más, csak az ing, fehér gyolcsinge a szűznek, a legény feltakarta róla azt is és most már az ölét csókolta meg.

- Ó, csak takarj fel, takarj! - remegett a leány. - Végy el engem, a tied vagyok születésemtől. Mitől olyan szép vérpiros a szád?

Bőre hűvös volt, teste fehér, de mikor az ölét megnyitotta a szerelmesének, mégis kérlelni kezdte ijedten, mint akármelyik leány:

- Vigyázz reám, én kedvesem, mert szűzen vagyok itt előtted. vigyázz reám és ne haragudj, hogyha sírnom kell is. A leányok sírnak. De ne vegyek el ezzel az örömödből, mert ha talán sírok is, én boldog vagyok.

Ilyen alázatos volt, igen alázatos. De mit használt neki? Bizony, semmit se használt, mert arra a sorsra jutott, mint a többiek, akiket szeretett a holdhomlokú legény, ugyanarra a sorsa jutott; nem tudott az másodszor szeretni és nem volt annak nyugalma a legszebb földi leány mellett se. Már csak úgy feküdt ott, mint a test, nem volt abban lélek már semmi se, fejétől a lábáig olyan hideg lett, mint a kő. Akár halott feküdt volna az ágyban, olyan volt.

- Mért vagy olyan csöndes, én kedvesem? - kérdezte a lány szerelmesen.

- A szúvak percegését hallgatom a gerendában - mondta a legény.

Kicsit hallgattak és akkor meglátta a leány, milyen sápadt az ő szerelmese.

- Miért vagy olyan fehér, én kedvesem? - kérdezte tőle kedvesen.

- Besüt a hold az ablakon, attól látszom ilyennek - felelte a legény.

Megint hallgattak egy kicsit s akkor egyszerre megérezte a leány, hogy jéghideg a szerelmesének a teste.

- Miért vagy ilyen hideg, én kedvesem? - kérdezte tőle aggódva.

- A lelket figyelem, ahogy kószál felettem, - mondta a legény -, azért vagyok ilyen. A lélek előtt a test hideg. Te csak ne félj, leány, te csak aludj, én majd virrasztok feletted. Csak takard be a szemedet a kezeddel és alugyál.

A leány mosolygott.

- Virrassz csak, kedvesem, virrassz, de tudd meg, én vagyok a legboldogabb.

Szemére tette a kezét s elaludt abban a szempillantásban, mert fárad volt és bágyadt a szerelemtől.

Most úgy feküdtek egymás mellett, mint a testvérek, ott kint meg az éjszaka olyan fényes volt a holdtól, hogy a leejtett gombostűt is meg lehetett volna találni.

Így feküdtek ott vagy egy óráig s egyszerre csak remegni kezdett a legény teste, mint azé, aki sír. Bizony sírt is, mert már tudta, ennek is vége, itt se talált párjára, harminc éves immár és mégse leli azt a helyet, ahol megmaradhatna, a legszebb leány mellett is elszáll belőle a lélek és kihűl a teste. Bizony sírt, volt sírni valója, csak éppen a könnyeket nem engedte ki a szeméből.

Így sírt valami félóráig, akkor csöndesen fölkelt, fölvette ruháját és úgy osont ki a szobából, mint aki halottat hagyott itt. De ez a halott maga volt. Csak bámult rá minden, a konyha, az ablak, a teknő: mi van ezzel, hogy már megy, pedig még milyen szép az éjszaka! Kint a kutya a lábához törleszkedett, azt megsimogatta.

- Itt is jártam - mondta neki. - Ha látsz egyszer egy embert táncolni a holdvilágos fák tetején, vagy látsz egy halottat éjszaka a mezőben, akinek a szemén pille ül és a mellét kikezdték a darazsak, az én vagyok.

Úgy mondta ezt, hogy még a kutya is sírva fakadt tőle. Aztán mit csináljon? Volt egy aranypénze, azt elhajította a gyümölcsös felé, volt egy piros szegfű a kalapja mellett, azt beletűzte a leány ablakába, megcsókolta a hideg üveget s búcsúzkodott.

- Isten veled, kedvesem. Ha látsz egy felhőt, azon vagyok. Ha látsz fényt a bogár hátán, abban vagyok. Ha szél fúj, azon nyargalok. Ha kutya ugat éjszaka, én járok itt. Ha sírt látsz, én az alatt pihenek.

Sietve kilépett a kapun, becsukta maga után, kilépett az út közepére, akit besütött a hold, elindult rajta s nyomban dallásba fogott, de olyan szomorú és szívszaggató volt az éneke, hogy a kémények csak nézték, ki ez a keserves legény, mert ők ilyen szomorú nótát nem hallottak még életükben. A dalra fölserkent álmából a leány is, látta, hogy egyedül fekszik az ágyban és sírva fakadt.

- Ó, - mondta, - hát magamra maradtam? Legszebb éjszakámon magamra maradtam? Hol vagy, én kedvesem? Kinek énekelsz?

Odaállt az ablakhoz és nézett a legény után. Az már messze járt, csak az éneke hangzott idáig.

- Isten veled - suttogott a szobában a leány. - Nem tudom, miért mész és nem tudom, hová, de nem haragszom. Én megőrizlek és meglátlak én, mikor csak akarlak, felhőben, meglátlak én bogárháti fényben, kifoglak én a szélből, ha éjszaka itt kísértesz, megismerlek s ha sír alatt pihensz, megérezlek és virágot viszek neked. Ó, csak gyermekem lehetne tőled, te holdhomlokú legény!

De nem, az nem lehetett, csak ezt ő nem tudta. Csak állt az ablaknál, állt, nézett a legény után, aki ment, ment, mereven lépkedett és egyre énekelt, mindenfelé csak az éneke hallszott. Addig állt ott a leány, míg csak a legényt el nem takarta a kanyarodónál egy jegenyefa törzse. Akkor egyszerre hideg rázta meg a leány testét és megrémítette a messzi titok.

- Olyan ez, - mondta - mintha a holdba menne! Teremtőm, mintha holdba menne ez, akárha azzal volna eljegyezve!

Letérdelt az ágya elé, ráhajtotta fejét a vánkosra és sírt és ott imádkozott hajnalig. Úgy akadt rá az anyja aludva reggel, a piros szegfű meg ott virított az ablakában; mintha töve lenne, csak egy kicsit is meg nem hervadott.

Így volt ez és így ment ez szünös szüntelen. A holdhomlokú legény egyre vándorolt, egyre kereste a párját, házról házra, határról határra, de nem találta. Mindig hitte, sohase lelte. Volt-e nála szomorúbb ember? Ezerszer is akart ő megállni, ezerszer is kérte a leányt, akit egy éjszakára megszeretett:

- Köss meg lánccal magad mellé, hogy el ne mehessek!

De eltépte.

- Köss meg a kötényed szalagjával!

De elszakította.

- Köss meg egy szál barna hajaddal!

De mind hiába volt, őneki menni kellett. A hold a szívére sütött, övé volt ő, örökös keresésre, örökös jegyességre. Szegény, szegény holdhomlokú legény! Ha annyi gyereke született volna, ahány szeretője volt, bizony ezer családja is lehetett volna, ezer szép gyermeke, de megelégedett volna ő eggyel is, egyetleneggyel. Hanem nem volt egyetlenegy se. Volt-e nála árvább legény? Egyre keresett, szüntelen csak keresett, tizennyolc éves korától harminchat éves koráig mind csak a párját kutatta itt a földön, de tizennyolc éven át folyton csak nem lelte. Épen annyi évet vándorolt szenvedve, mint amennyi a gyermekkorára esett, a vándorlása akkor telt be. Akkorra már mindenfelé ismerték a nevét, mindenki félt tőle és a legények haragudtak rá, mert a legszebb leányokat szerette el előlük. Bosszút is esküdtek ellene, sokáig lesték, míg végre elfogták. Könnyen hagyta elfogni magát, még csak kezet sem emelt azokra, akik ellene támadtak. Kezét hátrafacsarták, hosszú haját felkötötték, lenyomták a tőkére, hogy fejét vegyék, de fejsze éle nem fogta nyakát. Csodálkoztak rajta nagyon.

- Ki vagy te, hogy nem árt neked a fejsze? - kérdezték ámulva.

- Nem tudom, - mondta nekik. - Vándor vagyok.

Akkor nagy követ kötöztek rá, bedobták a falu mélységes kútjába, de csak egyméternyit se esett lefelé, ott lebegett a kút torkában, mint valami szent.

- No hát, ha se fejsze, se víz nem árt neked, - mondták az emberek - bizony tűzzel pusztítunk el téged, mert neked élned tovább nem szabad. Úgy készülj, hogy holnap hajnalban máglyán megégetünk. Akarsz-e elbúcsúzni valakitől?

A holdhomlokú legény gondolkodni kezdett, hogyhát kitől is búcsúzkodhatna ő, de bár ezren is voltak, akik őt életében szerették, nem jutott eszébe senki se. Végtére az mondta:

- Vigyetek el édesanyámhoz.

Elvitték. Az anyja megölelte, megáldotta, fölvette szépen a gyászruháját, a legényt meg visszavitték, bezárták a falu tornyába, megkötözték a harangkötéllel, a nép meg egész éjszaka hordta a rőzsét a máglyához, hogy a legényt másnap hajnalban megégesse. De csak a férfiak tették ezt, az asszonyok, lányok külön csoportban ültek és hallgattak.

A legény meg fönt állt a toronyban összekötözve és nézte, hogyan készül az ő vesztőhelye.

Szent György-nap éjszakája volt, úgy tizenegy óra felé, a hold erősen sütött, a füvek, fák és állatok mind a holdra figyeltek, csak az emberek nem, mert azok a saját munkájukkal voltak elfoglalva. De a telihold akkora volt, mint odáig még sohasem s olyan nagy fényt bocsájtott ki magából, hogy az egész világ sárga tündöklésben úszott s a harmat olyan hűvösen esett, mint a leghidegebb forrás vize. Éppen felére lehettek ekkor az emberek a munkájuknak s mert este hét órakor kezdték, látszott, hogy hajnali háromnál nem lesznek előbb készen vele. De előbb nem is kellett. Az asszonyok, lányok meg külön csoportban ültek s holdnál sápadtabb arccal nézték, hogy készül a vesztőhely a legszebb legény számára, akit valaha is láttak. Csak nézték és szánakoztak. Fertály tizenkettő lehetett, mikor a legöregebb asszony, aki eddig ott ült egy fatönkön és úgy látszott, mintha imádkozott volna, egyszer csak keresztet vetett magára, felállt s nagy hangon, hogy mindenki hallhatta, azt mondta:

- A legszebb legény hal meg itten holnap hajnalban s kell, hogy legyen mindenkinek siratója. Igaz-e? Mondom hát nektek, tizenkét leány öltözzön fel talpig feketében, menjen fel a toronyba és sirassa el a rab legényt, akit holnap kivégeznek.

Tizenkét leány akkor kivált a csoportból s átöltözött tiszta feketébe.

- Itt vagyunk.

- Jól van - mondta az öregasszony. - Menjetek a patakhoz, merjetek tiszta hideg vizet, tizenkét fehér gyolcskendőt vigyetek magatokkal, vigyetek tiszta üngöt, új csizmát, vőlegényi ruhát, úgy menjetek. Odafönt mossátok meg a legényt mind a tizenketten, töröljétek meg az arcát a tiszta gyolcskendővel, öltöztessétek fel vőlegényi ruhába, kalapja mellé rozmaringot tűzzetek, úgy üljetek mellé, úgy sirassátok.

A tizenkét leány akkor elindult fel a toronyba, talpig feketében. A legényt ott egyenként szépen megmosdatták, arcát egyenként szépen megtörölték, felöltöztették fényes posztó vőlegényruhába, kalapja mellé rozmaringot tettek s egyenként szépen elbúcsúztak tőle.

- Isten veled, holdhomlokú legény, sohse láttunk náladnál szebbet.

Akkor félkörben körülülték és kezdték siratni keservesen.

Haj, haj, megyen, akinek párja nincsen,
Jaj, jaj, rozmaring a kalapja mellett.
Haj, haj, tizenkét lány siratja őt el,
Jaj, jaj, tizenkét lány a sírja mellett.

Haj, haj, gyönge testnek de rossz a földben,
Jaj, jaj, violáskertek mind sírjatok.
Haj, haj, sárgarigó te temesd őt el,
Jaj, jaj, rózsalevelek mind hulljatok.

Így siratták, ezzel a verssel és a könnyük hullott, mert sajnálták, hogy ennek a gyönyörű legények meg kell halnia. Az meg ott állott előttük, tizenkét leány között legényi egymaga, arca fehér volt, holdhomloka világló és nézte a leányokat, amint énekeltek és sírtak. A tizenkét leány ott ült körülötte és ő egyenként meghordozta a szemét rajtuk. Akkor megcirógatta őket s azt mondta nekik:

- Köszönöm, leányok, köszönöm. Ne sírjatok. Én ugyan meghalok reggel, de vegyetek emléket tőlem ezért a mai éjszakáért.

Kiosztotta köztük, amije volt, keszkenőjét, bicskáját, hervadt virágjait, összes emlékeit s megcsókolta mindegyiket a két arcán, mintha a húgaitól búcsúzkodnék. Akkor elfordult tőlük és csak nézett ki a torony ablakának egy résén, amelyiken besütött a hold. Azt látta, hogy a fény egy jegenye csúcsán táncol s a fának remegnek a levelei. A leányok meg újra belefogtak a dalba s a sirató ének ott jajongott a torony körül, az egész falu hallotta, az egész határ is s az asszonyok sírtak odalent, olyan szép volt.

Féltizenkettőkor kezdték a leányok az éneket s pontosan éjfél volt. Szent György-nap éjszakájának éjfélje, mikor egyszer csak megpendült a harang, akinek a kötelével megkötötték a legényt, megpendült, az érce megrepedt, suhogni kezdtek odakint a fák, pedig egy csepp szél se volt, nagy hűvösség támadt a toronyban s rögtön rá kopogtatás hangzott kívülről a torony ablakán s egy magos hang kiáltott be, de olyan, amilyet még ember nem hallott:

- Itt vagy-e, te vagy-e, holdhomlokú legény?

A legény felütötte a fejét s visszakiáltott:

- Itt vagyok, rabságban vagyok, tizenkét siratólány között vagyok, holnap kínos halállal halok. Ki kérdez?

Most megint szólt kívülről a hang:

- Ne félj, holdhomlokú legény! Csodaállat kérdez, én vagyok az egyszemű ezüstmadár, holdból szálltam, üzenetet hoztam. Hej, mit keresel te itt, holdhomlokú legény? Halálra adtak s holnap kivégeznének, de nem lesz abból semmisem! Tizennyolc éve jártad a világot, kerested a párodat a földi leányok között, de hiába kerestél, mert nem itt van a te párod. Holdban lakik a te párod, hold fényes országában, holdnak királyleánya. Régen kiválasztott ő már magának, újszülött korodban arcodra ránézett, szívedre nevetett, magának eljegyzett s küldött az üzenettel, indulj el feléje. Indulsz-e?

- Indulnék - mondta a legény - szívesen indulnék, de testem megkötve, az ablak lezárva s hogyan menjek az én mátkámhoz, mikor nincsen út az égen?

- Ne félj, holdhomlokú legény, - mondta az ezüstmadár, - ne félj, csak készülj az indulásra. Kész vagy-e?

- Én készen - felelte neki.

- Akkor búcsúzz el mindentől, amit eddig láttál, végy búcsút azoktól, akiket szerettél, mert ide többé vissza nem jössz. De mingyárt iszonyú csodát látsz. Elbúcsúzkodtál-e?

- Elbúcsúztam - mondta a legény.

- Anyádnak mondtad: Isten áldja?

- Mondtam.

- Földnek mondta-e: eressz el?

- Mondtam.

- Fáknak mondtad-e: szépen susogjatok?

- Megmondtam.

- Tizenkét siratólány jutalmát megadtad-e?

- Megadtam.

- Akkor vigyázz s készülj, mert nincs itt már, csak egy pillanatod.

- Örömmel megyek! - kiáltott a legény.

Akkor egyszerre megrázkódott, lehullottak testéről a kötelek, kipattant az ablak, kétfelé nyílt s a legény látta, hogy a holdból idáig szép egyenes ezüst út ereszkedett, fönt az ég messzeségeiben a levegőben lebeg, innenső végét a torony pereme, meg a jegenyék csúcsa tartja s egyetlen keréknyom nincsen rajta, egyetlen karcolás. Soha ilyen gyönyörű utat nem látott ő még.

- Lépj rá erre az útra, holdhomlokú legény s eredj! - mondta hangosan az ezüstmadár. - Földé immár nem vagy, toronyé már nem vagy, nászodra mész ezen az úton, holdbéli nászodra, ki itt párt nem leltél. Indulj!

Avval megfordult az ezüstmadár, fölröppent, sebes zúgással nekivágott a fényességes égnek s eltűnt, mielőtt az emberi szemek pillája csak kettőt is vert volna. A legény meg kilépett a torony ablakán, rálépett a csodálatos útra, énekszóba kezdett s elindult az úton fölfelé. Mereven lépett, mint a legfényesebb katona, kényesen, mint a legforróbb csődör, szemét a holdra szegezte és csak ment dobogó, erős léptekkel, az éneke meg ott zengett magosan a határ felett. Olyan volt, mint földi legény még sohasem. Az emberek, akik a máglyát rakták, csak ámultak a fényességen s mikor ott lépett el a fejük felett, a legöregebb, aki a munkát vezette, felkiáltott:

- Álljatok el a munkával, ne rakjátok a máglyát, nem lesz itten semmi! Nézzétek, holddá megyen a holdhomlokú legény!

Az emberek fölnéztek és látták s az asszonyok keresztet vetettek magukra.

- Viszi a szerelem! Holddá viszi!

Az meg csak ment, ment s már olyan magasságokban járt, hogy az énekszava csak mint a méhe zümmögése jutott el idáig. Látni már nem lehetett s amint lépett, az út egyre ragyogóbban fénylett előtte, utána. Nemsokára elérte a tejutat, ott folyt el széles folyója alatta, a halak fölvetődtek belőle csodálkozásukban s úgy kérdezték:

- Hová mész, te holdhomlokú legény?

- A holdba megyek én, - felelte nekik, - nászra megyek én holdbéli mátkámhoz!

A halak erre sírni kezdtek.

- Ne menj, holdhomlokú legény, mi mondjuk neked, ne menj! Nem lesz jó ez a te holdbéli nászod, halál lesz ez a te holdbéli nászod! Mért nem maradtál embernek, magadnak?

De csak ment, nem hallgatott rájuk. Hogy hallgatott volna, mikor tizennyolc évig vándorolt hiába s választó menyasszonyához vezetett az újra.

Kisvártatva a Göncöllel találkozott, öreg fuvaros hajtotta, égi paraszt. Vén volt s térdig lengett az ezüst szakálla, de négy ezüstderest hajtott.

- Hova mész, kihez mész, holdhomlokú legény? - kérdezte tőle.

- A holdba megyek én, - felelte a legény, - nászra megyek én holdbéli mátkámhoz.

Lehajtotta erre az öreg a fejét.

- Fordulj vissza, holdhomlokú legény, - mondta neki, - fordulj vissza, hogyha még teheted. Keserves lesz ez a te holdbéli nászod, halálos lesz ez a te holdbéli nászod! Mért nem maradtál meg kicsi, földi házban?

De csak ment tovább, nem hallgatott rája. Szíve mátkája várta, hogy fordulhatott volna vissza.

 
Megint kisvártatva látta, hogy egy öreg paraszt az égi mezőkön selyemfüvet kaszál. Az is csak leeresztette a kaszáját, rátámaszkodott a nyelére s az is megkérdezte:

- Hol jársz erre, kihez mész, holdhomlokú legény?

Annak is azt mondta:

- A holdba megyek én, nászra megyek én holdbéli mátkámhoz.

De ez is csak lehajtotta a fejét s ez is kérte:

- Ne menj, ne menj, térj vissza, ha tudsz még, holdhomlokú legény! Nem jó neked kicsi ház, földi lány? Eredj vissza, keserű lesz a te holdbéli nászod, halálos lesz a te holdbéli nászod!

És akivel csak találkozott, az égi fényesség minden lelkei és minden állatai csak ezt mondták neki, hogy az egész mennybolt csak rítt-rítt, de nem hallgatott rájuk. Csak ment, csak ment, végtére útjának végére ért, elérte a holdat s ott egy gyönyörű lány várta, amilyet szem nem látott még, holdnak királyleánya. Ezüst volt a ruhája, aranyhaja a vállára omlott, kicsi korona volt a fején és nem lehetett több tizenhat évesnél, pedig millió évesnek is kellett lennie, mert hiszen olyan idős volt, mint maga a hold. De mégis tizenhat éves volt az. Tizenhat éves gyenge szűzleány, mert elpirult, mikor kezét a legénynek nyújtotta s kezének bőre selyemnél puhább volt.

- Isten hozott, holdhomlokú legény, választott mátkám, Isten hozott. Nem fáradtál-e el a hosszú útban? - kérdezte tőle.

- Nem fáradtam - mondta a holdhomlokú legény, akinek nagyot dobbant a szíve, mikor a leányt meglátta s érezte, hogy ez az igazi, egész életében ezt kereste ő. - Tizennyolc éve kereslek, míg végre megtaláltalak.

- Időtlen-idők óta várlak, - mondta a holdbeli leány, - mert itt a holdon nincs öregség. Te szép legény, elveszel-e engem?

- Elveszlek én, - mondta a legény, - hogyne vennélek el, mikor egész életemben utánad epekedtem.

- És engem mindenre megtanítasz.

- Megtanítlak.

- Megtanítasz, hogy szeretnek a földi emberek, mert én azt nem tudom.

- Megtanítlak.

- Itt a holdban minden Szent György-nap éjszakáján egymillió leány születik, de nem anyától születnek ők, a hold szüli őket. Párja egynek sincs és mind csak vágyakozik, mert legény a holdon nem születik sohasem.

- Csodálatos ország.

- Bizony, itt a leányok leginkább csak sírnak és lesnek a földre, lesik az embereket.

- Szegények.

- Nem láttad-e, hogy Szent György-nap éjszakáján, mikor a mi erőnk legerősebb, hegyekre mennek az emberek, meredekekre és dalolnak a hold felé? Ez amiatt van, mert ilyenkor mi nézzük őket és sírunk utánuk.

- Láttam, de nem tudtam ezt.

- És én is csak sírtam, időtlen-idők óta sírtam, mikor egyszer csak megláttalak téged, megjelöltelek, s addig kértem a hold királyát, aki egy nagy ezüst szikla a hegygerincen és aki az apám, hogy engedje meg, hogy téged idehívjalak és a feleséged legyek, míg harminchat évi siránkozás után megesett rajtam a szíve s megengedte. De csak azért, mert a leánya vagyok, másnak sohase engedte volna meg. Szeretsz-e engem, holdhomlokú legény?

- Igen-igen szeretlek.

- Köszönöm - mondta neki a leány. - Köszönöm. Most gyere velem, elviszlek a palotámba. Ezer szobám van énnékem, mind a tied. Ezer ágyam, mindre ráfekhetsz. Ezer ezüst hintóm, tízezer táltosom, minddel kedved telhet. Gyere és közben megláthatod, hogy születnek a holdbéli lányok, mert most Szent György-nap éjszakája van.

Összefogódzva mentek, mint a legszebb szerelmesek és körülöttük minden merő ezüst volt. A mezők, a szántók, a hegyek, az erdők, minden. Az út, aki a legény utjának folytatása volt, egyenesen vitt fölfelé egy enyhe hegynek, tetejében kastély volt, oda igyekeztek. S míg mentek, az út két oldalán itt is, ott is megmozdult az ezüstszínű föld, mintha ingovány lenne, buborékok keletkeztek rajta s ahogy egy-egy buborék szétpattant, mindegyikből egy-egy gyönyörű leány született. Így mentek s mire a kastélyhoz értek, úgy megsokasodott a leányok sora mögöttük, hogy egész sereg lett. Így születnek a hold leányai.

Végre beértek a kastélyba és akkor megdobogott a legény szíve, mert végre tizennyolc évi bolyongás után az ó órája elérkezett s boldog lehet valahára.

- Istennek s világnak köszönöm, hogy ezt elérhettem - mondotta a legény. - Végre megtaláltam az én mátkámat, végre boldog leszek.

A kastély legszebb szobájába mentek be, ahol már bontva volt az ágy, mert a holdban minden ágy mindig bontva van. Akkor azt mondta a legény gyönyörű mátkájának.

- Most itt vetkezz le magad, én kedvesem. Egy ingre vetkezz le, menj az ágyadba, takarózz be selyem paplanoddal, úgy várj engem. Most én elmegyek, de mingyárt visszajövök.

A leány levetkezett egy ingre, befeküdt gyönyörű ágyába, letakarta magát selyem paplanával s úgy várta remegve a legényt, a szemét is lehunyta és nem tudta, mi következik. Nem tudott semmit a földi szerelemről, szűzleány volt, holdbéli szűzleány. A legény meg kiment, megmosdott holdbéli kristálytiszta vízben, megfésülte a haját, levetkezett s úgy jött vissza. Mint a paripa, úgy lépkedett, mint a kényes, gyönyörű csődör, úgy rakta a lábát, aztán leült a leány ágya szélére a nagy, ezüst, holdbéli fényben s úgy nézett a leányra, mint a virág.

- Nem félsz tőlem, én kedvesem? - kérdezte tőle igen-igen gyöngéden, ahogyan csak a szerelmes tud kérdezni.

- Nem - mondta a leány remegve. - Mi lesz velem?

- Ne félj - mondta remegő szájjal a legény. - Szomorú ember voltam én és nem tudtam, mi van velem. Apától, anyától születtem, de nem éreztem. A világon mindenki örült, csak én nem, mindenkinek volt párja, csak nekem nem. Anyám ha mondta: fiam, fiam, nem éreztem hogy a fia vagyok, azt éreztem: úgy születtem én, mint az erdőn a patak, mint a ti leányaitok itten. Szűzek befogadtak, de olyankor voltam leginkább magamra. Olyan voltam, mint a szél, aki akkor van csak, mikor szalad s mikor megpihenne, eltűnik. Én voltam a kerge vándor, aki ment csak, ment, de nem tudta hová. Én voltam, a mindig szerelmes, de tüzem igazán soha nem olthattam. Éreztem, hogy valaki szűzért jöttem én, hogy rátaláljak és beteljesedjék a legnagyobb boldogság, de nem tudtam, ki az. Most tudom: egész életemben téged kerestelek, s azért nem tudtam sehol megmaradni, hogy téged megtaláljalak, holdbéli szép kedvesem. Hallod-e?

- Hallom, holdhomlokú legény - suttogta a leány. - Soha senki nem mondott nekem még ilyet.

- Te vagy a leggyönyörűbb, a legszebb, én mátkám! Nem félsz-e tőlem?

- Nem - mondta megint a leány, - csak a szavadtól reszketek. Ilyen a földi szerelem?

- Ilyen. Nem félsz tőle?

- Nem - mondta megint a leány, - csak várom, aki szeret, mit csinál velem?

S mikor ezt mondta, egyszerre csak hallatszott hogy a többi leány odakint gyönyörűen énekel. Akkor a legény föléjehajolt a leánynak, levette róla selyemtakaróját és az ingén keresztül megcsókolta melle két bimbóját.

- Leveszed a takarómat? - kérdezte csodálkozva és reszketve a leány. - Minek veszed le? De gyönyörű a homlokod!

A két keze most ott feküdt a hasán át keresztben, a legény kétoldalt tette és az ingén át megcsókolta a leány kicsi köldökét, amely olyan volt, mint valami hűvös, kicsi csésze.

- Kétoldalt teszed a két kezemet? - remegett a leány. - Miért teszed ezt? Ó de szép nagy a szemed!

Most már nem volt rajta se más, csak az ing, a legény föléje ment, felhajtotta és megcsókolta a leány ölét olyan forró csókkal, hogy a bőr piros lett tőle.

- Felhajtod az ingemet, holdhomlokú legény? - kérdezte riadtan és rémüldözve a leány. - Minek teszed ezt? Mit akarsz most és mi történik velem? De gyönyörű piros a szád!

Akkor a legény reárontott reszkető, nagy szerelemmel, hogy beteljesítse az igaz boldogságot, a rettentő nagyot, amelyet tizennyolc éven át kergetett, magához kapta a leányt, szétnyitotta az ölét és mikor már azt hitte, minden betelik, rémülten vette észre, hogy annak nincsen. Keze, lába, gyönyörű szája, két ragyogó szeme, mindene megvolt neki, csak az nem, amivel a szerelmet be lehetne teljesíteni. Egész teste sima volt, mint a márvány s az öle is sima és egyvégtében való, mert nem anyától született. Holdbéli leány volt, nem embernek való, csak a szűzességnek, meg az égnek, amelyben jár a hold.

Mikor ezt a legény észrevette, feljajdult iszonyatos hangon, hogy a fájdalma az egész világot megtöltötte:

- Amit elértem, elvesztettem, amit megfogtam, nincs sehol! Hiába jártam annyi éven át, hideg nászom van énnekem, hiába-nászom!

Fölkelt, arcára szorította a kezét és olyan hideggé vált testtel, mint a jég, indult ki a szobából.

- Én szívem, mi van veled? - sírt fel a leány. - Mit vétettem neked, én gyönyörű mátkám?

És kereste, hogy mit tehetett, mivel bánthatta meg, de nem találta. Nem tudta, hogy mi kellett volna a legénynek, hogy boldog lehessen. Nem tudhatta. Csak ült, sírt és a szíve rettenetesen fájt neki.

A legény meg kiment, kiállt a hegy sziklájára és a sírása elhatolt mindenhová, mint a füst szaga. Így állt ott, órák hosszáig így állt és egyszerre csak hideg volt már, egészen hideg, nem érzett semmit, csak a fájdalmas arca maradt meg. Fájdalmas, szép, legényi arca s egész testében megdermedett, holdbéli ezüst sziklává dermedett. Most is ott van, ott áll a holdi szirt fokán kővé fagyva, mint a szobor, a mátkája meg holdbeli leányok seregének élén minden éjszaka kijár hozzá, mikor megtelik a hold s társnőivel együtt búsongó nótákat énekel neki. Olyan búsongó nótákat, hogy megtelik a szíve vágyódással s szomorúsággal annak, aki hallja. Ez a holdleányok éneke a legényről, aki annyira kereste a párját, hogy a földről is kiszállott s magukról, akik árvák, mint kövek s elepednek a vágyakozástól. Nem hallottátok még az éneküket? Dehogyis nem, sokszor hallottátok, nincs férfiember a földön, aki ne hallotta volna ezt az éneket. Mert szomorú ének, ez de mégis ez a legszebb ének. Csak vigyázzatok magatokra, ne hogy bolyongókká váljatok, mert a hold megteszi veletek, megteszi és vigyázzatok a fiatokra, a fiúgyermekek szívére, ne legyenek belőlük holdhomlokú legények.

Mert a földön túl semmit se találnak.

Bizony, semmit sem találnak.

(Forrás: Nyugat 1937. 10. szám – epa.oszk)