Anyám
mindig a lágy líra volt, röpítő érzés, lázas heroizmus a családért és
ragyogó romantika, ő adta nekem a fantázia csapongását, de mint élet
teljes egészében apámból vétettem, a férfivalóm édesapámé volt.
Kettétört élet volt ő, polgári életbe szorult vándor, ő már tudta, hogy a
kóborlás, az ösztönök után való menés nem ad boldogságot s egésszé és
töretlenné akart nevelni maga helyett. Szinte soha le nem vette rólam
aggódó tekintetét s gondolatainak mindig visszatérő, örök refrénje ez
folt: - A gyerek! A gyerek!
Ez én voltam.
Hárman
éltünk körülötte: anyám, öcsém meg én, de tudom, ezer jellel kimutatta,
hogy én vagyok neki a legfontosabb. Engem akart maga helyett
nagyszerűvé, megingathatatlanná építeni, akinek ne kelljen megalázkodnia
senki előtt. A jeles bizonyítványokat úgy fogadta, mint diadalának
fényes előjeleit s ezek voltak talán legnagyobb s egyben utolsó igaz
boldogságai életének. Úgy tudta, pap leszek s most látta maga előtt a
papi élet biztonságát, nyugodtságát és rangosságát, megnyugodott. Ki
tudja, talán egy jövendő főapátot álmodott meg bennem. S mikor aztán ez a
szándék elhervadt s más komolyat nem tudtam mondani neki, fölrémült
előtte életem kettétörésének lehetősége, a rangos álom szertefoszlott, ő
megijedt s egyre romló bizonyítványaim nem voltak alkalmasak rá, hogy
álmokat lehessen rájuk építeni. Mintha valami miazma, valami rettentő
bacilus lappangana bennem, úgy kérdezett meg:
- Mi van veled? Mi történt veled? Mondd el!
Hogyan
mertem volna elmondani? Anyámnak, de még a legjobb diáktársaimnak se
árultam el magamból semmit, azok előtt is inkább alakoskodtam, hogy
mertem volna hát apámnak elmondani, mi van velem? És ha erőt is vett
volna rajtam az őszinteség, azt hiszem hiába mondtam volna el mindent,
mert a rémületnél és a borzadásnál nem jutottunk volna tovább. Ez talán
még iszonyúbb lett volna neki, mert annál, amit ő képzelt, az ébredő
szexualitásnál sokkal súlyosabb és komorabb dolgok álltak mögöttem. Hát
azt feleltem:
- Nem tudom.
- Mi akarsz hát lenni?
Mi lehetett a válasz?
- Nem tudom.
Nézett rám égő tekintettel: én voltam legnagyobb csalódása életének.
Soha
semmit nem vallottam be életemből neki, először félelemből, azután
szánalomból. S ő figyelt, kutatott, lesett, de én szisztematikusan
védekeztem.
- Mi van veled?
Mindig az volt a válasz:
- Nem tudom. Valahogy nem fog a fejem.
De
nem hitte, nem. Egész idegen dologról beszélgetést kezdett velem s
látta, hogy villan az agyam s ezen a téren nincsen hiba. Éjszakákat
tanácskozott rólam édesanyámmal, pár ilyen tanácskozást, alvást mímelve,
végig is hallgattam, de mind megfejthetetlen talányba veszett el, s
mindnek ez lett a vége:
- Szörnyű! Szörnyű ez!
A
faluban persze hogy szétfutott nimbuszom összeomlásának híre, s ő nem
tudott többé büszke lenni rám. Ha kérdezősködtek rólam, csak legyintett.
- Eh!
Sohase
láttam könnyet a szemében, csak akkor, mikor rólam volt szó. Azt hitte,
nem szeretem, pedig nagyon szerettem. Mennél jobban szenvedett miattam,
annál jobban szerettem, de köztünk állt az őszinteség-hiány s ez a
szeretet mind mélyebbre húzódott bennem, mindinkább betokolódott. A
végén már szinte úgy kellett ráébrednem eleven apámra, annyira csak
fogalommá vált bennem a személye.
Mégis
leérettségiztem s akkor sürgetően és többé elodázhatatlanul előállt a
kérdés: milyen pályára menjek? Választanom kellett valamit, mert akkor
még nem tudtam, nem mertem kimondani az én fantasztikus álmomat, noha
már csaknem két éve kifejezett formában hordtam magamban. Semmiféle
polgári foglalkozás nem vonzott, de nem lehetett szántóföldeken mindig
szerettem kóborolni, volt is bennem valami hajlamosság a velük való
foglalkozásra, hisz ezeknek az árnyékában nőttem fel és ezek álltak
hozzám minden más életforma közt a legközelebb s ezért mikor apám
felkérdezett, s láttam a kétségbeesett szemeit, körülmatattam magamban,
hogy mire döntsek s mivel, mondom, még leginkább a földdel való munkát
szerettem s volt is erről szó néhányszor, kimondtam apámnak a megváltó
igét, hogy gazdatiszt leszek. Kimondtam. Szép színekkel festettem le ezt
a foglalkozást, áradoztam róla és fogadkoztam komolyan, de csak azért,
hogy megmentsem őt. Azért, mert sajnáltam. istenem, hogy távolodtunk
egymástól, mennyire mind jobban és jobban fantommá vált apám! Javarészt
hazugság volt ez a sok áradozásom, mert nem kívántam az egészet, hisz
leginkább szerettem volna kiállni a piacra és prédikálni, mert ekkor
vert bennem mind erősebb gyökeret a szó, hogy evangéliumom van. Erre az
időre esnek a revelációk, amelyeket Ady Endre versei támasztottak
bennem, s Móricz Zsigmond egy roppant novellája, a "Szegény emberek",
amelynél nagyobbat ember alig írt még, de apámért való szeretetemben,
egy őszülő és fájdalmas férfi megesettsége miatt érzett bűntudatomban
elhatároztam, hogy feláldozom magam s apám álmainak teljesedéséért
beállok egy foglalkozásba: gazdatiszt leszek.
Most
öröm következett és csend. Szegények voltunk, de az iskoláztatás
költségei könnyű terhekként tűntek fel apámnak ahhoz a roppant nyomáshoz
képest, amely az életéről leszakadt..
Gazdasági
gyakornok lettem hát s ez a korszak az ő örömének esztendeje volt.
Jártam a gazdaságban, én írtam a havi jelentéseket, amelyek az ő kezéhez
futottak be, hisz ő vezette akkor az uradalom központi irodáját s ezek
lehettek neki a boldogság teteje, mikor az én komoly munkámra, az én
számadásomra ráírhatta a megjegyzést: "átvizsgálva, rendben". Ilyenkor
mégis örülhetett s gondolatban bizonyára látott, amint egy háromezer
holdas birtokot vezetek. De azt nem tudta, hogy én néha hevertem a
fűben, és úgy éreztem magam, mint egy halott, akit most énekelnek fel a
ravatalán.
De
csináltam. Még azt is megcsináltam, hogy beiratkoztam az akadémiára.
Még kollokváltam is. Még vizsgáztam is. Még a második évre is felmentem.
Másfél esztendőn keresztül próbáltam a dolgot, az áldozatot, az
öncsalást, másfél évig festettem gyermekkorból maradt szép színekkel a
pályát ragyogóra magam előtt, két állás is várt rám, mindkettő apám
becsületességének és elismertségének eredménye lett volna, de akkor
egyszerre csak eltört az erőm és nem ment tovább. Nem érdekelt a dolog s
végzetesen üres lett az életem. Hát egy szép napon otthagytam az
egészet s mint egy megjelölt senki, mint egy ijesztő kísértet
hazaállítottam, hogy nem tudom csinálni tovább.
Ez
volt a világ összeomlása. Apám megdermedten meredt rám, egy szót se
szólt, csak megrendült egész testében, mintha homlokon vágták volna,
mintha minden elváltozott volna benne egyszerre, kibuggyant a könnye és
elfordult tőlem. Vége volt minden álmának, hiába élt.
Szörnyű volt ez.
Ó,
titokzatos lény az ember, teste-lelke csupa csodálatos és felderítetlen
összefüggés és én mai napig is azt hiszem, hogy ekkor, ebben a
pillanatban, a lelki-testi megrázkódtatásnak ebben a mindent megmozgató
és széttépő pillanatában indult el testében a rém, kezdődött meg a
végzetes sejt osztódása, amely lassan eluralkodott rajta, maga alá
gyűrte és halálba vitte. A rák. Mai napig is azt hiszem, hogy végső
elemzésben én öltem meg édesapámat. Ó igen, a csíra talán benne
lehetett, de ha én fel nem forgatom, talán sohase ébredt volna fel. Én
ráztam meg az életét, mint az orkán a fát s én nyitottam kaput a
felébredő rémnek. Nem tudom valóság-e ez, vagy csak az én önvádló
képzelgésem, nem tudom, az orvostudomány mit szól ehhez, a tény az, hogy
az én remek apám ott előttem egyszerre megöregedett s ettől a
pillanattól kezdve állandóan lefelé hullott az élete. Ezután sohase
tudta egészen összeszedni magát, nem volt életének semmi célja se s én,
ha nagyon-nagyon fölkérdezem magamat, csaknem azt kell mondanom: mind a
mai napig nagyrészt azért vesződöm, próbálkozom, álmodom, dolgozom,
vannak idők, mikor leginkább azért, hogy bebizonyítsam apámnak:
édesapám, nekem volt igazam. Holott ő már tizenkét esztendeje halott, de
állandóan itt van körülöttem és folytonosan tart a viaskodásunk.
Mint
ahogy állandó viaskodásban telt az a több mint két esztendő is, amelyet
polgári bukásom után még otthon töltöttem. Állandó viaskodásban,
amelyben mindig az ő szégyene és az én "őrültségem" volt a tét s
amelyben roppant csaták és izzó jelenetek estek. Több mint két évig mint
harcra állandóan kész két ellenség álltunk egymással szemben s a
szívünk mélyén zokogva és rajongva szerettük egymást. Kegyetlen
ütközeteink voltak, szinte vérig menő tusáink, harcai két azonos
gyökerű, egymásból fakadt embernek, akik közül az egyik vándorlások,
hangulatok és kisszerű megtapadás közben elvesztette már az életét,
amelyre született, a másik meg valami egészen fantasztikus, egészen
irreális módon készült a világnak neki.
Fantasztikus
módon, mert ezentúl csak a gondolatnak, az érzésnek és az írásnak éltem
s három esztendőt szabtam magam elé, hogy elinduljak. Most már bátran
és erősen mondtam ki minden érdeklődőnek a szót:
- Író leszek.
Mert
szent volt ez a szó nekem és letorkoltam azokat, akik erre nevettek,
ellenvetést csináltak vagy gúnyolódtak. És csaknem mindenkit le kellett
torkolnom, mert csaknem mindenki ellenem volt. Én lettem az emberek
botrányköve. Az íróságot mindenki úgy fogta fel, mint egy csendes
mellékfoglalkozást, üres órák kellemes időtöltését, olyan jámbor
szórakozást, amelyet szabad idejében űz az ember, mint a kertészetet.
Példákat hoztak fel és igyekeztek jóakaratúlag meggyőzni. A
tapasztaltság fölényéből, a polgári érvényesültség kiült trónszékeiből
úgy szóltak hozzám, mint egy-egy orákulum s hogy látták, semmire se
mennek velem, csak goromba szavakat kapnak, elcsendesedtek, szótlanul
csóválták fejüket s úgy kezeltek, mint egy elveszett embert, mint egy
megrögzött iszákost vagy mint valami csöndes őrültet, aki nem tudja
magáról, hogy őrült s nem akarják felvilágosítani. Ó hogy utáltam ezeket
a kenetes és bölcs embereket! A legfőbb kérdés mindenfelé az volt, hogy
miért élek odahaza, miért nem állok meg a magam lábán. Ha így eldobtam
mindent magától, ám jó, de csináljam ezután egyedül az életemet és ne
egyem apám kenyerét. Megjegyzem, ezek a panaszlók mind idegen emberek
voltak, akiknek semmi közül se volt hozzám, de akik mind jónak látták,
ha megmutogatják velem szemben erkölcsi fölényüket. Ezeknek aztán néha
viták és undorodások közben elmagyaráztam, hogy Jézus is három évig
készülődött, mielőtt kilépett a világ elé s én is ezt teszem. Az
agyakban meghűlt a vér erre a kijelentésemre és szörnyülködve mondták:
- Jézushoz hasonlítja magát!
S
ebben volt is valami, csak, persze, nem úgy, ahogy ők gondolták. Nem.
Csak az írás akkora szentség volt nekem, hogy csak olyan alázatos és
tiszta valóval mertem hozzányúlni, mint az igaz pap az ostyához,
nyiladozó lelkem minden meglátása leigázó kinyilatkoztatás volt nekem,
valami szentséges dolog történt bennem, valami evangélium -- s valóban
jézusi példára szabtam a három évi elmélkedési és készülődési időt magam
elé, hogy azután azzal, ami tisztára érett, kilépjek a világ elé. Nem
szégyenlem elmondani, mert ha naivan és fantaszta módra is, de
becsületesen csináltam s szerelmes menyasszony nem készülődhetik úgy az
esküvőjére, igaz pap az első miséjére, mint én az íróságra készültem. igen, mindig azt mondtam magamnak: evangéliumom van
Ott
ültem az asztal előtt s írtam vagy kint kóboroltam a határban és
elmélkedtem vagy ültem az egyszerű emberek közt s beszélgettem velük.
Nem törődtem semmivel, ez volt a legcsodálatosabb világ, ezerszer
átéltem minden régi élményemet és láttam, hogy a vonal egyenesen
idevezet, amit most csinálok. Nem tévedtem el. Körülöttem világ
változott, őrjöngött a pénz, szelídebb hullámai hazáig elcsaptak és
mindebből nem vett észre az öntudatom semmit. Csak az emberek, azok
közül is csak a szegény emberek érdekeltek, azokhoz jártam, elfogtam a
vándorokat, öreg, kóbor koldusok és koldusasszonyok voltak a társaim,
meséket hallgattam, panaszokat, háborús élményeket; mindent faltam
körülöttem, ami hozzáillett ahhoz az emberarchoz, amely bennem élt és
amely az érzett evangélium lényege volt.
Egyetlen
leánytársam volt, aki minden dolgom helyeselte, aki mindenben nekem
adott igazat s én minden érzést, minden eredményt hozzávittem, neki
mondtam el a rajongásaimat, terveimet, testetlen álmaimat.
Így
éltem két évig valami ragadó erő sodrában és alig-alig ért el valami
realitás. Apám feljajdított egy napon, kínosan hányt és beteg lett,
sorvadni kezdett és iszonyú kínjai voltak - alig vettem észre. Tudtam
róla, persze hogy tudtam, de nem vált termékennyé bennem a tény. Ott
nyöszörgött az ágyban, vagy a karosszékben a kályha mellett. Nem zavart,
nem rendített meg, valahogy túlságosan közel volt, nem volt az eddigi
életemben háttere ennek - sohase volt beteg -, fogalmam se volt, hogy a
haldoklás felé megy és nem volt bent az arca abban az arcélben, amely az
emberről bennem égett. Apám - apám volt és én egy távoli és egyetemes
fantomért lobogtam. Leírjam? Igen. Az akkori eszmekörömben nem találtam
apám helyét, lélekben távol éltem tőle és idegen volt izzó és készülődő
életemnek. Ó, szerettem, hogyne szerettem volna, de ez más volt.
Csodálatos! Míg kint a szegények közt a részvét és a megértés ezer
húrjával jártam, odahaza leginkább vak voltam és süket. Csak ültem az
asztalnál látomásos szemmel és elmerülve s apám az ágyból vagy a kályha
mellett álló karosszékből szomorúan nézett. Olyan szomorúan, mint egy
ember, aki minden álmában és végül önmaga testi valóságában is
megbukott. Mindig engem nézett s lehunyt szemhéja mögött is én voltam
előtte, mint valami drága Júdás, akit nem tudott nem szeretni. S mikor
nagyon megkívánt, mikor nagyon vágyott legidősebb gyermekének
közelségére, akihez minden álmát kötötte s aki ugyan minden álmát
összezúzta, de aki mégis a vére és önmaga folytatása volt, a hozzá mégis
csak legközelebb eső élet, akit - érezte szegény - már nem sokáig
láthat, megszólalt szép, meleg, fáradt hangján:
- Mit csinálsz?
Föltekintettem és néztem őt.
- Írok - mondtam.
Lehet, hogy most gondolkodott, folytassa-e a beszélgetést, folytassa-e a közeledést, de a szeretete mindennél erősebb volt.
- Légy szíves, adj nekem egy kis meleg teát, fiam.
Mert
ebben az időben csak ezt bírta. S egyre nézett, le nem vette rólam egy
pillanatra se a tekintetét. lehet, legtöbbször csak azért szólt, hogy a
mozgásomat lássa, a karom lendületét, a derekam kiegyenesedését, a
feléje forduló arcomat, az övéhez hasonló testemet: hogy lássa a fiát
megmozdulni érte. Én felálltam, a termoszból teát töltöttem neki,
odaadtam, de megszállott szememben nem ő volt. Nem! A magam láza, a
különálló és készülődő életem töltötte be a szememet, idegen élet.
Mennyi önvád maradt meg szívemben ezekből az időkből! Mennyi keserves
szégyenkezés! Sohase tudtam egészen megbocsátani ezeket az időket, mikor
apám reszketve keresett engem és én érthetetlenül bezárkóztam. Úgy
vannak előttem ezek a hónapok, amelyekben apámat a rák marta, hogy
szinte alvajárónak, valami hipnotizált idegennek látom bennük magamat.
ott szenvedett mellettem s keresett a pillantásaival engem az életemhez
legközelebb álló férfi, a legmélyebb és legfájdalmasabb ember, apám,
akivel össze kellett volna ölelkeznem, egybe kellett volna vele ömlenem,
a protoplazma titokzatos mélyéig azonosulni kellett volna vele s a
halálos szépség izzásában, a szeretet és az összetartozás szinte
túlvilági elragadtatottságában kellett volna felkiáltanom: - Édesapám!
Ne féljen, mert itt vagyok!
De
képtelen voltam rá. Egyetlen mentségem van: nem tudtam, hogy a halált
hordja magában. Valami fátyol volt a szemem előtt és nem vettem észre,
hogy egy lassan haldokló ül szemben velem. Én, aki esztendőkön keresztül
úgy megismertem a halált, apámban nem vettem észre. Bizonyára az Isten
akarta így, hogy az életnek ezt a legsötétebb és legfájdalmasabb
formáját is megéljem s hogy az emberi bűntudat sohase hagyjon el. Nem
tudom. De bizonyos, hogy ezekért az időkért halálomig vádolom magamat s
számítok rá, hogy a pusztulás felé marsoló életemet senki se fogja
kísérni. S ha így lesz, alázattal elviselem. El, mert velem, aki
esztendők gondolkodó távlatából immár tökéletesen azonosultam
édesapámmal, éppen úgy kell a dolgoknak történniük, mint ővele
történtek. mert minden parányommal apám vagyok már. Akkor? Akkor idegen
voltam. Csak álltam ott előtte bezárkózott szemekkel, ő elvette tőlem a
teát, de nem ivott belőle, csak nézett, búcsúzkodva egyre nézett.
Egyszerre valami fájdalmas, jóságos és mosolyt imitáló, de mégis valami
végtelen lelki magánosságtól megfacsart vonás jelent meg a szája körül s
halkan megkérdezte:
- Te nem érzel ebből semmit?
S
feledhetetlen, felülről fakadó gesztussal magára mutatott, magában a
fájdalmak közt pusztuló életre s arra, hogy egy ember, az apám,
haldoklik előttem s jajgatva szeret most is, mindezek után is.
- Semmit nem érzel?
- Dehogynem! - mondtam távoli hangon. - Dehogynem!
S egyszerre láttam az arcán, hogy fél.
- De hiszen meggyógyul, édesapám! hamarosan meggyógyul!
De
csak nézett rám kutatva s látta, hogy nem tud feloldani, hogy valami
távoli lidércláng vagyok csak s holdmesszeségű, nehéz mosoly jelent meg
az arcán.
- Milyen különös ember vagy te, fiam! - mondta csöndesen. - Milyen furcsa! Egészen idegen.
S
egyszerre mintha finom hamuval szórták volna be az arcát, olyan lett
mint egy szomorú sziklasziget a tengeren; nem volt senkije. Senkije! Ő,
ment a halál felé bandukolván, a test vágyai kihalnak, az együtt töltött
élet emlékei is kevesek s a feleség ilyenkor nem elég. A hála, az
összetartozás, a nőhöz húzó szeretet ilyenkor másodrendű dolog, hisz az
élet ilyenkor már titokzatos ösztönök sodrában árad s vér, velő és ideg
szerves rokonságot keres, az élő és rokon anyag melegét, mit tudom,
talán azért, hogy kihűlő önmagát megfürdesse benne, hogy megérinthesse a
drága életet, amelyet alkotott és hogy vigigcsurranhasson rajta a
mosoly: íme, test a testemből, vér a véremből, íme, itt maradok!
Bizonyos, hogy haldokló időmben én is a gyermekemet kívánom majd
elsősorban magam mellé, hogy nála melegedjem, hogy ijedelmem az ő
fiatalságában és erejében vesszen el. Ő is így volt. Hagyatkozni akart,
át akarta belém plántálni magát és én nem tudtam lenni lágy viasz, hogy
átvegyem az életét.
- Ugyan, édesapám! - mondtam. - Ugyan! Hisz itt vagyok.
De
nem voltam ott. Nem. Nem tudtam feloldódni. Nem tudtam gyermek lenni
mellette és öblöt adni neki, ahol a fájdalmas apa kikössön. Talán jó
lett volna panaszkodnia. Talán szeretett volna rám bízni valamit. Talán
szerette volna meglátni bennem a csírát, hogyha nem úgy sikerültem is,
ahogy ő akarta, mégis úgy mehet el, hogy bizonyosság marad utána s nem
kell miattam aggódnia. De ezt nem érezhette. Se magához nem foghatott,
se a jövőmet nem láthatta. Mindössze annyit tudtam neki mondani:
- Hiszen itt vagyok!
S mit tehetett? Bólintott rá, belenyugodott.
- Jó - mondta. - Köszönöm. Csak menj és dolgozz.
Vajon
a kiszolgálást köszönte-e meg vagy azt, hogy mellette állónak vallottam
magamat? Visszaültem az asztalhoz és dolgoztam tovább; kergettem a
fantomot, a távoli embert, mikor a legcsodálatosabb ember itt volt
előttem.
Csak
egyszer tudtam tökéletesen átérezni őt, egyszer tudtam feloldódni,
egyszer voltam, egész életemet neki adva, a fia. Ez egy téli hajnalon
történt, mikor elutazott azzal, hogy megoperáltatja magát és kivágatja
gyomrából a fekélyt. Mert akkor még csak fekélyről tudtunk valamennyien.
Míg ő élt, mindannyian egy szobában aludtunk, noha volt másik szobánk
is, ahol mi gyermekek meghálhattunk volna, de ő szerette, ha körülötte
lélegzünk, szeretett maga körül érezni bennünket. Ekkor is együtt
voltunk hát valamennyien, mikor ő hajnalban felkelt és öltözködni
kezdett, hogy elinduljon a menekülés vagy a halál felé. Korán indult a
vonatja. Kint tiszta volt az ég, fogyóban ragyogott a hold és kemény tél
sziszegett. Első mozdulására ébren voltam s ahogy édesapám magas, szép
alakja ingott ide-oda a beszüremkedő holdfényben, egy pillanatra lehullt
szememről a hályog s megérezte, hogy egy szent, kétségbeesett emberi
test imbolyog ott előttem és készül a titokzatos kés alá. Egy magányos
ember, aki negyvennyolc óra múlva ott fekszik majd fehér falak közt a
műtőasztalon hanyatt, teljes egyedülvalóságában, szemben az istennel.
Édesapám! most átborzongott, átjajdult a szó rajtam, átjárt, megrázott,
megszégyenített. Édesapám! Most a fia voltam és a szívem fájt érte. Most
egyszerre láttam, mennyiszer eladtam, mennyiszer megcsaltam, hogy az
egész életét én tettem tönkre. Vertem és nem vert vissza. Bujdostam
előle és ő mindig nyitott tenyér volt nekem. Elzárkóztam előle és ő mint
idegent is szeretett. Szerettem volna megkérni és megengesztelni, hogy
ne haragudjék, szerettem volna egyetlen pillanattal mindent jóvá tenni,
egyetlen pillanat melegségében megmutatni neki magamat, hogy ott majd,
ott a hűvös operáló-asztalon, mielőtt elveszíti az öntudatát és a
bizonytalan mezsgyékre lép, benne lehessek. Bűntudat vert, felálltam s
míg anyám és öcsém csöndesen pihegve aludtak, odaosontam apámhoz,
megfogtam a kezét, a balkezét, amely ebédek alatt mindig ott pihent
előttem a fehérre terített asztalon, lehajoltam rá és megcsókoltam.
A hold sütött be a szobába, odarajzolta a padlóra az ablak elnyújtott rácsait s apám fölegyenesedett.
- Mi az, fiam? - kérdezte csöndesen.
Akkor megrázott a fájdalom és sírni kezdtem.
- Vigyázzon, édesapám! - suttogtam remegve és könyörögve és bocsánatot kérve. - Vigyázzon magára!
Megdöbbent
a hangomtól. Nem érthette. Fölkapta a jobb kezét és tétovázva, keresve
úgy nyúlt felém, mint a vak, olyan bizonytalan mozdulattal. A szememet
érte el és a keze nedves lett a könnyeimtől. Elkapta.
-
Ó - suttogta egyszerre reszketve az örömtől, két keze közé fogta a
fejemet és szeme a félhomályban lázasan az enyémet kereste - te sírsz?
Fiam, te sírsz?
Csodálkozott
és sírva fakadt ő is, remegett és azt hiszem, boldog volt. Hosszú idő
óta először volt boldog miattam. De szép pillanat volt! A fejem ott
pihent a karján és ő csöndesen simogatta a hajamat.
- Ó - motyogta ámultan és hangjában nagy örömmel - hát ilyen vagy? Ilyen vagy, kedves fiam?
Talán
akkor fedezte fel hosszú idő után, hogy nem vagyok rongy és hogy
szeretem. Végtelen hónapok óta akkor érezhetett először a vérének.
Megtalált és nem eresztett el s rögtön rangot adott. Rögtön megmutatta,
hogy én vagyok a legidősebb fia, aki legközelebb áll hozzá. Mert mikor
anyám és öcsém felébredtek s öltözködni kezdtek, hogy kimenjenek vele az
állomásra, ő nyugodt és tiszta hangon ezt mondta:
- Maradjatok. Csak a Sanyi kísérjen ki.
Meglátta
akkor anyám, hogy találkoztunk, hogy apám embernek tart, fiának és
büszke rám? Megérezte, hogy ezen a hajnalon egy halál felé hajló ember
mégis arca diadalát ülte a fiában? Megérezte, s ő is boldog volt tőle?
Lehet, mert csak ennyit mondott:
- Jó.
És
mi kiléptünk apámmal a tiszta hideg éjszakába. Négy óra lehetett. A
falu mélységesen aludt, egyetlen hang se hallatszott sehonnét se, csak
mi lépteink kopogtak a megfagyott sáron, amely kemény volt, mint a
beton. Mentünk egymás mellett szótlanul. Hegyes, sziklaszerű felhők
vonultak a hold előtt s a hold úgy vágta őket mint egy görbe bárd, mint a
gyermekkori törökmézes csattogó kése. Kertek, fák, házak földre tapadva
hallgattak, óriási jegenyék álltak glédát a vasút felé vezető úton s az
égen, a hold körül volt valami halálosan szép. Élet és halál jégtrónon
ültek felettünk s mozdulatlanul, mint valami szörnyű bálványok, néztek
le a világra, amelyben csak mi ketten jelentettük a mozgást, apa és fia,
csak mi igyekeztünk valahová. Két vándor a télben, mintha befagyott
óceánon vinnénk magunkat, az árva emberi testet ítélet alá. Apám szeme
szürke volt, végtelen nyugodt és tiszta, az enyémben hold réme úszott.
Mert néha olyannak tetszett, fenyegetőnek és ijedelmesnek, mintha egy
halott ember arcát vetnék fel a hullámok a torlódó jégtáblák közül.
Mentünk és féltettem apámat a hajnal felé tartó kísérteties éjszakában.
Szinte attól féltettem, hogy valami, a néma és dermedő égből áradó erő
mindjárt elsodorja mellőlem. Hogy elfogja a fájdalom s akkor a halál
megragadja és leteperi, mert az árnyékok mögül lesve les rá. De most nem
fájt testében a rák. Valami morfiumos orvosságot kapott az útra az
orvostól, abból vett be indulásunk előtt cseppeket. Hát olyan volt most,
mintha nem is lenne beteg. Szinte derűsen lépkedett, ott tudott maga
mellett s emlékezete a múltban járt, legényes, szép vándor-múltjában,
mikor kóborolt és mikor még valami csodát keresett ez a gyönyörűszép,
Isten jókedvében megformált legény. Halk, révedő mosoly volt az arcán.
-
Látod - mondta és nem rám nézett, hanem a holdra -, egyszer, talán
harminc évvel ezelőtt, ugyanígy ballagtam egyszer Norvégiában, éppen
ilyen volt az ég. Trondhjemben történt, az egy kikötő odafent s ott
voltunk a főapáttal, ami mellett akkoriban, hisz tudod, mint huszár
szolgáltam. Akkor éjjel nem tudtam aludni, felöltöztem hát és
kimentem... és ugyanilyen volt minden. Megszólalásig ugyanilyen. Csak
éppen a hegyek állottak másfelől és előttem villogott a fjord...
Mosolygott.
-
Akkor én azt hittem, hogy ott maradok; egy leány miatt maradok ott.
Mert volt ott egy leány, az apja kocsmáros, de azt hiszem, nem voltak
norvégek, hanem valami finnek, mert a leánynak finn neve volt. Csak nem
tudom biztosan, hogy hívták. Riri? Adel? Ajnó Hauru? Katajavara? Nem
tudom bizonyosan már, sok név kavarog a fejemben abból az időből. Régen
volt és sok minden történik az emberrel harminc év alatt. Csak azt
tudom, hogy ott akartam maradni miatta és úgy volt, hogy talán feleségül
veszem. Akkor éjjel ahogy így bandukoltam, egyszerre csak ő jutott az
eszembe, s az, hogy bezörgetek az ablakán és bemegyek hozzá. Ott más a
lakások beosztása és könnyen megtehettem. Hát odamentem és bezörgettem;
nem messze laktak a parttól. - Ki az? - kérdezte. S én azt mondtam
norvégül: - Én. - Mert tudtam valamit norvégül, általában minden
nyelvből megtanultam egy keveset; sokfelé megfordultam.
Elnézett
messzire, míg, mint valami két vándor, bandukoltunk. Olyan szép volt
ott a holdfényben, egész valószínűtlenül szép, szinte nem is erről a
földről való, mint valami holdhomlokú legény. Mosolygott.
- Bementem - folytatta, mintha csak a holdnak mesélné, - s az egészben
az volt különös, hogy a lány azt se kérdezte, mért jöttem, mit akarok,
semmit se kérdezett, csak megölelt és helyet engedett az ágyában maga
mellett. Bizonyosan szeretett és bizonyosan azt gondolta, hogy elveszem
feleségül. Olyan volt az egész, hogy bizonyára azt hitte. Én meg, mikor
jöttem el tőle, azt mondtam neki: ez a búcsútalálkozásunk volt, holnap
én innét elutazom. Mert az volt bennem, hogy nem jövök ide többet, mert
ha idejövök, valóban elveszem. És akkor a házasságtól nagyon féltem. Hát
emlékül otthagytam az óraláncomról egy amulettet neki s eljöttem. ott
állt az ablakban és integetett utánam. Én akkor örültem, hogy így
döntöttem, de másnap valóban elutaztunk s mikor a kikötőből integetett
utánam, egyszerre fájni kezdett, hogy nem maradtam ott. Egyszerre az
volt bennem, hogy ott kellett volna maradnom és hogy a legszebbet, amely
örök lett volna, most vesztettem el...
Maga
elé nézett s én csaknem zokogtam. Édesapám vall! Élete legtitkosabb,
soha el nem mondott részeit vallja meg nekem. Felfedi magát, legényi
magát nekem, a fiának. Miért teszi, Útba igazít? Vagy kitüntet? Meg akar
ajándékozni? Vagy arra gondol, hogy ha meghal, hát erről a dologról,
ezekről a dolgokról egyedül csak én tudjak? A legidősebb fia, akit
megtalált s akiben most bízik?
- És? - kérdeztem zavartan.
-
Semmi - mondta. - Semmi az egész. Nagyon sokszor voltam így. Csaknem
mindig így voltam, de ennek nincs semmi értelme se. Az embernek mindig
jó lenne ott maradni mindenütt. Tízezer példányban kellene élnie minden
embernek, ha utol akarná érni magát. S minden példány más és más. Erre
rájöttem, megnősültem és most ti vagytok. Egy az élet. Vándorolni talán a
legszebb, de az életben meg kell állapodni, mert kifárad az ember és...
a legszebb a gyermek...
Mi
pönghetett az agyában? Mért mondta ezeket? Szerettem volna megkérdezni
és szerettem volna elbeszélgetni vele, de egyszerre csak hirtelen felém
fordult.
- Te, mit gondolsz, - kérdezte különös arccal -, mit gondolsz, mi ez?
A gyomrára mutatott és az szemében már megint szürkéllett az aggodalom.
- Fekély, - mondtam gyorsan. - Egyszerű fekély. Kioperáltatja édesapám és rendbe jön.
-
Azt hiszed? - kérdezte. - És ha felvágják a gyomrom és látják, hogy rák
és hozzá se nyúlnak, csak bevarrják az egészet, mert már nem lehet
rajta segíteni? Akkor? Itt vagytok hárman és nem vagytok sehol, amink
van, abból egy évig se élhettek el, ha nekem meg kell halnom. Ha...
rák...
Arca fakó volt és homloka a nagy hidegben izzadt.
-
Kísérj el! - mondta egyszerre és félrefordította a fejét - Légy ott
velem holnapután, mert én egyedül, ezzel a tudattal, nem merek... Valaki
legyen velem... Te. A legidősebb fiam...
Úgy
összeforrtunk! Olyan egyek voltunk! Olyan jó volt! Olyan jó volt
édesapám fiának lenni! De szegények voltunk. Kevés pénzünk volt, nagyon
kevés pénzünk és nem lehetett elmennem. Nem lehetett. Apám jött rá pár
pillanattal később, hogy gondolatban számolt, kísérletezett. Megrázta a
fejét, mosolyt próbált az arcára.
- Milyen ostobaság! Persze, hogy nem lehet. Több mint másfél millióba kerülne.
Mert akkor még milliósok voltak.
-
Igen - mondta és kihúzta magát, mintha elvetne magától valamit, amibe
már beleélte magát -, szegények vagyunk és egyedül megyek. Az egész csak
gyengeség. Persze. Szépen elmegyek egyedül. Édesanyád meg is ijedne, ha
nem mennél haza s innét a vasútról csak hétórás vonat után mehetne fel
valaki megmondani, hogy velem jöttél...
És már mosta el, már temette be az álmát, hogy vele legyek; a szegénység subája ott volt a nyakán.
De fájt nekem!
-
Én lélekben ott leszek édesapám - mondtam egyszerre, mint egy esküt. -
Én holnapután egész délelőtt semmit se csinálok, csak ülök otthon, nem,
fent leszek a hegyen, úgy gondoljon rám! Egész délelőtt Szombathely felé
nézek és magánál leszek!
- Jó - mondta. - Jó. Mégis: jó gyerek vagy...
De
már magányos volt, egyedülvaló, társtalan, már egyedül látta magát
elkínzott és pucér testtel feküdni a hófényű lámpák alatt a műtőasztalon
s azzal a tudattal, hogy odakint nincs senkije.
Már elhallgatott és csak mentünk némán egymás mellett, arca szürke volt és a szeme tompa.
- Ó - mondta -, az embernek semmise sikerül. Az ember: csak szegény.
Aztán
beértünk az állomásra, már ott sétáltunk a sínek között, a hegyeken
fagyos hófoltok világítottak, az ér kiöntéseit hályogosra takarta a jég,
a hold vágtatott felettünk és a világban nem volt egy gyűszűnyi irgalom
se. Páran, akik kint voltak az állomáson és szintén utazni akartak,
csodálkozva látták, hogy apám összekarolva sétál velem. Köszöntek neki, ő
fogadta az üdvözléseket s azt mondta nekem:
- Ezek nem szeretnek téged. Azt hiszik, könnyelmű vagy és züllött. Sokat uszítanak engem ellened.
S mikor bejárt a vonat, megállt előttem, csaknem fejjel volt magasabb nálam, vállamra tette a kezét.
-
Idehallgass, fiam, neked kell ezeket a dolgokat elintézned. Az irataim
ott vannak az irodám íróasztalában, a bal alsó fiókban. Szerződés
biztosítás... Milyen keveset hagyhatok!
És
mindent elmondott. Hogy mi hol van, mi mire való, hogy a fizetése
meddig jár még halála után, egyéb helyekről mennyi pénzt várhatunk,
mennyi még a fajárandóság, a tej, a gabona s a lakásban meddig
maradhatunk.
- Érted?
S még egyszer elmondta az egészet.
- Érted?
- Igen.
És sírtam.
-
Ne sírj - mondta. - Mindenre el kell készülni s nem szabad
érzékenykedned. Most te vagy a legidősebb férfi a háznál s csak anyádat
kijátszani ne engedd.
Akkor megölelt. Kétoldalt megcsókolt.
- Isten áldjon meg, édes fiam.
Én visszaöleltem szorosan.
- Isten gyógyítsa meg, Édesapám!
Elindult
a vonat s mint egy jeges döbbenet maradt vissza bennem, hogy apám
homlokcsontja szinte egészen kihűlt s rajt a verejték is hideg volt.
Fél! - gondoltam. - Szegény!
S
másnap egész délelőtt ott álltam a hegyen, Szombathely felé néztem,
mert odament, szinte testben is ott voltam mellette s míg koncentráltan
odaéreztem magam, mondogattam, hogy hallja meg:
- Itt vagyok! Itt vagyok!
Soha
ilyen közel nem voltam hozzá, mint ezen a napon, mikor távol volt. S
azzal mentem haza, hogy mindennek sikerülnie kellett, pedig akkor már
vonaton ült édesapám és utazott hazafelé. Délután váratlanul betoppant
azzal, hogy nem volt otthon az orvos, akihez ment, öt napot kellett
volna rá várnia, hát ő inkább hazajött. De én láttam, hogy nem a
várakozás miatt szökött meg. Én tudtam, hogy nem merte megoperáltatni
magát, mert félt, hogy megtudja: rákja van és mikor megtudja, nem lesz
mellette senkise. Félt egyedül belenézni a halálos ítéletébe és látni
akart még egyszer bennünket.
-
Meg különben is, mondok nektek valamit. Nem fáj az én gyomrom tegnap
óta egy szemernyit sem. Nagyszerű csöppek ezek! Miért nem kezdte ez az
orvos mindjárt ezzel a kezelést?
Tudta
ő, hogy azokban a cseppekben morfium van? Azt hiszem, nem. S ha tudta,
akkor tudatosan becsapta magát. Mi öleltük, örültünk neki; a kutyánk,
eszét vesztve örömében, szinte a szájáig ugrált apámnak s ő csak egyre
azt mondogatta:
- Milyen öröm! No de milyen öröm gyerekek! Hát szerettek engem?
Játékot
kezdtünk vele, mint egy gyermekkel s ő játszott. Az egész délutánt
elbolondoztuk. Ő csak fölnézett néha, megnézett bennünket, az ismert
bútorokat, mosolygott:
- De jó köztetek!
S én úgy álltam mellette, hogy az életem édes kút volt és itattam belőle:
- Igyék édesapám! Igyék, kedves édesapám!
Így
kellett volna mellette állnom akkor is, mikor meghalt. De mennyire
másként álltam a halálos ágyánál! Milyen hidegen! Milyen gyalázatosan!
Milyen közömbösen! Mintha egy idegen ember hagyatott volna öcsém
karjaiba ott az ijedelmes ágyon és lehelte volna ki egyre halkuló
lélegzettel a lelkét, míg én tárgyilagosan figyeltem a halált. Ó, sokáig
mint a facsaró fájdalom fájt nekem ez a gyötrelmes viselkedés, míg
végre eljutottam odáig, hogy nagyjában meg tudtam magamnak magyarázni és
föl tudtam menteni magamat.
Csak
azt kell még előbb elmondanom, hogy én hoztam apámat operáltatni
Budapestre, a még órákig mozdulatlan test előtt végigéltem a gyermek
minden fájdalmát, övé, azé a szenvedő és öntudatlan emberé voltam
egészen s három hét múlva én vittem ujjongások közt haza, hogy megélt.
Abban
az időben súlyosan egészséges voltam és korlátlanul fiatal. Testi
épségemet egyetlen disszonancia sem zavarta s a lelkem, a képzeletem
csordultig telve volt a csodálatos jövő igehirdető tartalmával. A
realitásokhoz, gondokhoz, körülöttem történő nehéz és materiális
mindennapokhoz nem volt semmi közöm, nem volt semmi vonatkozásom sem.
Hitem volt csak és bennem az érzett ige, a földuzzadt, sok, fájdalmas és
eszmei szépség. Egészen elvont életet éltem. Körülöttem levő dolgokat
csak úgy vettem maradandóan tudomásul, ha azok intenzitásban s
rezgésszámban elérték az állandóan megfeszített lélek izzását bennem. S
mivel a legutolsó ilyen észrevevésem apám dolgáról az volt, hogy
megoperálták és az orvos szava, hogy meggyógyul, én ebben éltem, ezt
tudtam s a valóság dolgai ezzel simává intéződtek, bennem. Újból kezdtem
élni a magam fűtött életét és ki se pillantottam belőle, noha naponta
szemben ültem édesapámmal és naponta sokat beszélgettem vele. A jelenet,
amely az elhalasztott operáció előtt kettőnk közt történt ott a
szobában és az állomásra menet, elraktározódott és élt bennem, mint
roppant melegség apám iránt, ott is álltam gyógyuló apám mellett, de
életem csak abban a körben és addig a fokig volt lágy és érzékeny,
valóság és belső élet csak addig egyezett, ameddig akkor, illetőleg az
operáció és az orvos megmentő szava után eljutottunk s azon túl süketen
és vakon álltam a dolgokkal szemben, egyszerűen nem tudtam követni az
eseményeket: nem láttam őket. Egyetlen húr nem volt bennem apám
halálára. Nem voltam elkészülve rá s olyan lehetetlennek tartotta, mint
hogy egyik pillanatról a másikra én essem össze. Apámat az én világomban
megmentették és noha naponként szemben ültünk: nem vettem észre, mi
történik vele. Ez a tulajdonság ma is megvan bennem. Valami izzó belső
történés, például napokig, hetekig, vagy hónapokig tartó írás alatt
olyan tökéletesen le tudok zárulni a környezetem számára, mintha ezer
kilométernyire élnék innét. Látom, de tulajdonképpen nem érzékelem őket,
az az állapotuk van bennem valóságként, amelyet lezárulásom előtt
láttam s ha hirtelen mégis felrántanak és cselekednem kell, részt kell
vennem az életükben, úgy cselekszem, mint egy idegen s csak idő múltán
tudok a régi és igazi valómmal köztük lenni.
Apám
halálakor is ugyanígy voltam. Mikor legutóbb körülnéztem, még az volt a
valóság, hogy apám a gyógyulás útján van. Egy percig se tudtam hinni a
halál lehetőségében s mikor hirtelen haldoklása rám tört nem voltam
fölkészülve rá s egy szinte álmából felzavart idegen ember állott a
katasztrófa előtt.
Mindez
azonban csak az egyik rész. A másik az, hogy fáradt voltam s a fáradt
ember a legrosszabb ember, mert a fáradt ember a végsőkig önző. Apám az
utolsó két hét alatt erősen köhögött. Nem tudtam én azt, hogy ez a
köhögése jelenti a véget, mert tüdőáttéttel lépett fel és már csoda se
segíthet, orvos járt rendesen a házhoz, ő se mondta és csak azt tudtam,
hogy köhög, gyakran köhög, éjszaka sokszor szólít hol engem, hol
anyámat, csak ezt tudtam és állandóan kialvatlan voltam, állandóan
fáradt. Ez a köhögés belevette magát a fülembe, mint valami távolból
jövő konok zaj, nem hagyott aludni, mert mindig vártam, mikor csattan
fel újra s ha meg mégis elaludtam, a legszebb álomból rázott fel.
Meggyűlöltem ezt a köhögést, mint egy hóhért, mint valami különálló
személyt és sokszor kívántam az álmos ember rimánkodó kínjával: ó, csak
hallgatna el! Csak negyedóráig hallgatna el, míg olyan mélyre süllyedt
az álomban, hogy nem riaszthat fel többé! De nem hallgatott el, inkább
mindig sűrűbb lett. Az utolsó időkben már nem volt öt perces szünet sem s
reszkettem. Egy egészséges ember hogy köhöghet ennyit! Mert hisz
egészséges! Testem a kialvatlanság tompa gyulladásaiban élt s egy
éjszakáig tartó csendért bármi odaadtam volna. Istenem, ha most
történnének előttem ezek a jelek, de tudnám, hogy mi van mögöttük, de
tudnék jó, szerető, gyöngéd és kétségbeesett lenni! De akkor nem tudtam,
az Isten akkor elvette tőlem, hogy a családdal együtt érezzek. Teli és
fáradt életem nem ismerte fel a jeleket s a lélek nem tudott
felhangolódni bennem.
Mindezek
a megokolások nem mentségkeresések, csak adatok egy tény elé,
magyarázatai egy szörnyű állapotnak, egy kegyetlen valóságnak, amelynek
súlya sokáig irtózatosan nyomott, amely miatt sokáig utáltam magamat s
amely miatt esztendőkig kétségbeesetten és hiába küszködtem a
lelkiismeretfurdalással.
Azon
a napon, mikor édesapán meghalt, reggelre kelve alig aludtam valamit.
Fáradt voltam, a szemeim égtek s úgy vágtam neki a dolognak, amely a
mindennapokból rám várt, mint egy lerázhatatlan kötelességnek, mint
valami kényszermunkának. Lehet, hogy valami hűlés is lappangott bennem,
de ezt nem tudom bizonyosan. A vágott fa éppen aznapra fogyott el -
apámnak állandóan nagyon melegre kellett fűteni a szobát - s öcsémmel,
aki tizennyolc éves lehetett akkor, nekiláttunk a fűrészelésnek és a
fahasogatásnak. Minden tagom nehéz volt, a munka nehezen ment, de valami
versírásnak is a közepén voltam, hát iparkodtam, hogy minél előbb túl
legyek a dolgokon. Az öcsém komoly, objektív látású, kemény gyerek volt,
apámon, aki ideálja lehetett, nagy szeretettel csüngött s ahogy a bak
másik oldalán velem szemben húzta a fűrészt és csöndesen dolgozott,
egyszer csak megállt a munkában s azt mondta:
-
Édesapánkkal valami komoly baj van. Szedjük össze magunkat, mert én azt
hiszem, szegény nem sokáig viszi. Napok óta figyelem már s úgy látom,
az utolsó idejét éli. Te vagy az idősebb, beszélj vele szépen, te értesz
a szavakhoz és vedd rá, hogy hívattassunk hozzá papot. Én nem
tudom megtenni - mondta és kínjában csikorított a fogán - mert én itt
mindjárt mindent összetörök.
S állt előttem csontos, az enyémnél sokkal markánsabb arcával.
- Mit mondasz? - kérdeztem tőle hitetlenül.
Nézett
rám a szép szürke szemével, szeretett engem, máig is tűzbe menne értem,
úgy szeret, de akkor valami harag volt az arcán, kis utálat és valami
idegenkedés.
- Beszélj vele - mondta szinte parancsolólag -, hogy hívathassunk hozzá papot.
Én álltam vele szemben és lefricskázta.
- De bolondokat beszélsz! - mondtam neki. - Mi van veled? Nem látod, hogy gyógyul?
-
Nem - mondta. - Te éjszakánként alszol és nem látsz semmit. Éjszaka
alszol, nappal írsz, meg kint jársz, azt hiszem szerelmes vagy, neked
fogalmad sincs a dolgokról. De én hallom, amint köhög és látom, hogy
napról napra fogy.
Ez burkolt szemrehányás volt, támadás s engem elfogott a düh.
-
Hallgass! - mondtam. - Semmit se értetek a dologhoz! Hát ki volt vele
az operációnál? Te vagy én? Ki beszélt a professzorral? Te vagy én?
Kinek írtak elő mindent és kinek mondták meg, mit kell csinálni? Neked
vagy nekem? Ostobaság! Hogy képzelitek, hogyha valakiből kivágnak egy
tenyérnyi szétesett rákot, az máról holnapra rendbejön? Beszéltek és
beszéltek és minden lépésnél kétségbeestek, mert apám nem emelget még
súlyzókat és eszik meg egy sonkát. Nekem odafent megmondták, hogy
legalább három hónap, míg rendbejön. Hol vagyunk még! Éppen a felén! és
én se alszom! Ne félj, én se alszom!
Így beszéltem. Egy pillanatra sem ébredtem meg. Az öcsém csodálkozva bámult rám.
- Édes bátyám - mondta olyan hangon, mintha valami ismeretlen csoda lennék - hát nem látod? Vagy csak becsapod magadat?
- Eh - mondtam - dolgozzunk. Nincs értelme ennek.
- Csodálatos! - mondta az öcsém. Nem hiszed. Jó. Hát akkor majd édesanyánk.
És
fűrészeltünk. Bennem mind az fájt, hogy az öcsém azt hiszi, én aluszom.
Elvégeztük a munkát, én széthasogattam, behordtam a fát és elmentem,
mert valóban: találkám volt délelőttön.
-
Kezét csókolom édesapám - mondtam és az az ember feküdt előttem, akit
hazahoztam -, tizenegyre hazajövök és megvágóm a tésztát nekünk, meg
elkészítem édesapám ebédjét.
Mert
én vágtam akkoriban a tésztát. Anyám mindig ott ült apám mellett,
beszélgettek s leginkább én készítettem el apám előírt ebédjét is. Ebben
az időben tanultam meg jól főzni. Elmentem és tizenegyre visszajöttem,
megvágtam a tésztát, megfőztem édesapám ebédjét és énekeltem. Ezt a
munkát szerettem és mindig énekeltem közben.
Beadtam
az ebédje és ettünk. Apámnak én segítettem, én tartottam ültében a
tányért előtte s akkor vettem észre, hogy a szoba tömjénszagú.
- Mi az? - kérdeztem. - Miféle szag ez?
Apám mély, bátor, tiszta szemmel nézett rám. Szeme alatt nagy barnaság volt és arcán valami tiszta fény.
- Meggyóntam, fiam - mondta. - Nagyon jó volt. Régen meg kellett volna tennem, azóta sokkal könnyebben érzem magamat.
A
plébános volt ott, magas, csontos arcú, tiszta pap, meggyóntatta, míg
én találkán jártam, megáldoztatta, föladta rá az utolsó kenetet - ó,
azóta szeretem ezt az aszkéta arcú papot, mindig nagyot köszönök neki,
ha otthon vagyok, szeretnék egyszer elmenni hozzá, fölmondani neki
őszintén az életemet s mikor rám jön a vágy, hogy éljek a
szertartásokkal, mindig őt képzelem magam elé, neki tudnék meggyónni, a
bajaimat felsírni, egyedül csak neki, aki apámat útravalóval látta el,
istennel és az arcát fénnyel - de akkor azt mondtam, tárgyilagosan és
mint egy kezelő orvos:
- Ha édesapámnak ez megnyugvás, akkor valóban jó, hogy megtette. Néha csodákat művel az ilyesmi.
Apám
nézett rám és nem tudom érezte-e a halált és így sértette-e a beszédem,
vagy az élet ígéretét olvasta ki szavaimból és hitt nekem? Nem tudom. Ő
már akkor mindenesetre nyugodt volt és bölcs és nagy, hisz az a
legnagyobb dolog a mi vallásunkban, hogy szépen, nyugodtan és Istenhez
térve tudunk meghalni a szárnyai alatt. Hogy az utolsó pillanatban el
tud nyomni minden kétkedést és fénybe megy bele az ember, fényes
országúton be a mindennel kibékítő mennybe, ahol várják az embert, úgy
képzeli, várják és fogadják:
- Megjöttél, öreg Dallos Sándor, Sándor és Ferenc fiaid apja?
- Megjöttem.
- Fölvetted az utolsó szentségeket?
- Fölvettem.
- Megbékültél mindenekkel?
- Megbékültem.
- Látod, milyen jó ez? Gyere be szépen és mosolyogj velünk.
S az ember belép a fénybe, amely az örök Istent és a szelíd Jézust körülveszi és - mosolyog. Ez a mi hitvallásunk. Hazamegy az ember. Nem megsemmisülni megy, hanem élni és mosolyogni.
Lám,
apám máris aludt. Szelíden aludt, nyugodtan, tiszta arccal, mint egy
gyógyuló. Nem köhögött. Érdekes, egyáltalában nem köhögött, mintha a
szentség a mellére szállt volna s bent a gennyesedő tüdőt rendbe hozta
volna. Aludt. Öcsém kerülte a tekintetemet, anyám a csöndben olvasott.
Abból a leánykori imádságos könyvéből olvasott, amelyet apám áldatott
meg neki még ismeretségük elején, nem tudom, Lourdes-ban-e vagy Rómában.
Abból az imádságos könyvből, amely apám régi érintését viselte magán és
régi, leányi vágyakozások emlékeit apám után. Mindez most tolul itt
emlékezetembe, akkor nem volt különösebb jelentősége neki. Öcsém arca
kemény volt és nemes; tiszta, szép férfiarc. Sokkal idősebb és
határozottabb, mint ami korához képest járt volna neki. Én az asztalnál
ültem és elmerülten írtam.
Így
jött el a délután és így jött el az este. Szép békésen folyt az élet s
kívülről mintha valami szelíd, jó tenger locsogott volna a fal tövében.
Valami jó, barátságos és mesékkel teli tenger. Anyám behozta az
uzsonnát, később belepett mindent a szürkület, átpuhult a szoba, aztán
az ispán-majorban (ez volt a neve) vontatott, elzengő hangon kiáltani
kezdett a tehenes, hogy megfejt, lehet menni a konvenció-tejért s
ablakunk előtt megindult a majorbeliek vándorlása. Hozzánk is benyitott
az öreg cselédasszony, aki a tejjárandóságunkat szokta hazahozni,
levette a konyhában a polcról a kannát, csörrent az edény, aztán
csukódott a konyhaajtó és csönd lett. Nem gyújtottunk ki. Nagy csillagok
jöttek az égre, azokat néztem. Apám feküdt, felébredt és a másnapi
ebédet beszéltük meg.
Minden ment a rendes kerékvágásban.
Nem
tudom, hány óra lehetett, hat vagy hét, de már alig szűrődött be valami
derengés az ablakon s ahogy a tűz búgott a kályhában, az olyan volt,
mintha valami nagy hajón utaznánk, mikor egyszer csak két szó között
fuldoklani kezdett a sötétben apám, nem kapott levegőt és olyan hang
jött a torkából, mint mikor egy keskeny, de mély gödör vizet nyel.
- Mi az? - kiáltottam fel. - Mi az?
Odarohantam
az ágyhoz, anyám nyomban kigyújtott, én fölkaptam fektéből apámat és
rázni kezdtem. Ijedten. Durván. Szinte eltörtem. Most azt hiszem, azért
ráztam akkor úgy minden erőmből, mert azzá a valósággá akartam rázni,
aki bennem élt.
- Mi történt?
Akkor
pillantottam meg. Egy sápadt, verejtéktől elöntött, teljesen idegen
arcra esett a tekintetem. Egy gyámoltalan, elesett, személytelen arcra.
Igen, a halál rajta ült, kezdte birtokba venni már. Azt hiszem, akkor
veszítettem el magamat s ekkor szakadt meg a kapcsolat először köztem és
haldokló apám között. Mikor láttam: haldoklik. Mikor láttam: itt a vég.
Hihetetlen volt. Idegen dolog. Nem tudtam érzéssel követni a rohamot.
Kihűltem. Egyszerre mintha egy csillagról néztem volna. Okos lettem.
Csak gép, agy, gondolat, matematika. Vezényeltem az öcsémnek:
- Szaladj az orvoshoz! Mondd neki, hozzon magával kámforinjekciót!
Tudtam, még diákkoromból tudta, hogy ez a szer való a légzési nehézségek ellen.
Az
öcsém szaladt, én dörzsölni kezdtem apám szívét és aztán a tarkóját
hátul. Amilyen hirtelen jött a fuldoklási roham, épp oly hirtelen el is
múlt. Csak a kezdet volt.
- Tessék - mondtam. - Nem veszedelmes.
De valami ijedelem maradt bennem, valami figyelő hidegség. Lefektettem apámat s ültem.
- Mi történt, édesapám?
- Nem kaptam levegőt - mondta csöndesen.
- Semmi - mondtam. - Előfordul.
De
olyan voltam, mint egy ember vasból és jégből. Nem én voltam. Én ott
tartottam, hogy apám gyógyul. Nem voltam készen semmire és csak lestem
ott. Az arcát lestem. Összehúzott szemmel és egyetlen rezdülés nem
kerülte ki a figyelmemet, de az érzésemig, a belső valómig semmi nem
hatolt. Bent lezáródtam. A pulzusát fogtam.
- Rendes.
Zokogni kellett volna akkor, felordítani:
- Édesapám!
Mert
múlt el. Haldoklott. Már lassan ment elfelé és már alig volt valami
idő, amit köztünk tölthetett. De ebből nem éreztem semmit. Egyetlen
ilyen húr nem mozdult meg bennem. Nem jutott eszembe ezek közül semmi
se. Csak ültem. Aztán jött az orvos, injekciót adott apámnak, receptet
írt és én láttam rajta a szer nevét: uretán. Hogy ezt labdával a
végbélbe adjuk be. Jó. Mentem a patikába és mondtam: uratán. És a
patikus nézett rám csodálkozva, hogy ezt csak így mondom s hogy ilyen
nyugodt vagyok.
- Legyen erős - próbálkozott felém. - Ez...
-
Igen - mondtam és most jövök rá, hogy untam az egészet, teher volt és
kérdeztem tőle valami hétköznapi közömböset, talán azt, hogy kik vannak
alsós-partin nála. Nem tudom. De szörnyű lehettem. Valami rémületes
idegen. A gyógyszerész csak nézett.
- Mi van magával?
- Jó éjszakát.
Hazamentem,
az orvos utasításai szerint beadtam a gyógyszert, de a hanyatló
szervezet már nem bírta meg. Apám szomorúan mosolygott.
- Hiába...
Keményen mondtam:
- Ugyan! Nyugalom!
Küzdöttem?
Igen, azt hiszem, küzdöttem. De nem úgy mint egy gyermek. Nem. Mint egy
orvos. Hideg és jégtiszta aggyal. A szervezetet figyelve. Nem szörnyű?
Apám
nem szólt, csak nézett engem és aztán lassan elfordította rólam a
tekintetét. Megnyálazta nyelvével a szája szélét és azt mondta magának
hangtalanul, csak a szája mozgásáról olvastam le:
- Tudtam...
Élesen
láttam. Biztosan. Azt mondta. Csalódott bennem az utolsó pillanataiban
is. Aztán anyám keze után nyúlt, aki ott térdelt mellette, megfogta és
mosolygott. Olyan volt ez a mosoly az arcán, mint egy bágyadt, irreális
rajzú szirom.
- Jolánka!
És
aztán csak anyám kezét fogta. Csak ő maradt neki. Vele kezdte és vele
végezte. Hogyan lehet, hogy még most sem ébredtem fel? Hogy nem
ordítottam fájdalmamban, mint egy állat, hisz annyira szerettem? Hogy
nem tudtam neki még egyszer megmutatni magamat, hogy magával vihessen?
De nem láttam s nem éreztem. Csak hideg agy, precíz ideg voltam. Ó de
fáradt, de szörnyű fáradt voltam! Csak vége legyen már! Vége! Csak
nyugalom jöjjön már! Nyugalom! Csend! Semmi! Béke!
Kimentem gépiesen, hogy megint küldjek az orvosért. Aztán visszajöttem.
- Nos?
Akkor
már apám nyugtalan volt, az arca ijedt. Hófehér és ijedt. Féltenyérnyi
nagy, barna árnyék a szeme alatt. A halál barnája. De erről az
ijedtségről, erről a változásról az öntudata még nem tudott. Ez a
sejtek, az anyag ijedelme volt. Az anyagé, amely még kapaszkodott.
- Ültessetek fel - mondta.
Aztán az öcsémhez fordult, nem hozzám.
- Támassz meg, fiam...
Felült
és nézett. Már nem az volt, akit felismertem. Már más volt. Valami
fenséges idegen, másvilági idegen, valami messziről jött, különös
vendég. Öcsém a két karjában tartotta, ölelve hátulról, én mellette
álltam, anyám tőlem balra térdelt és még mindig fogta apám balkezét. Az
óra ment, a lámpa sercegett, kint teljes fénnyel világított a hold s a
házunk előtt elfutó telefondrótok olyanok voltak a fényében, mint valami
idegpárok, amelyek szisszenő irammal rohannak át a világon. Éjjel volt
Tíz perccel féltizenegy előtt. Apám ült és nézett a lámpába.
- Érdekes - mondta egyszerre egészen érthetően, mint ahogy máskor szokott beszélni s a hangja tűnődő volt.
- Milyen különös...
Elhallgatott s mi vártuk, hogy a mondatot befejezze. De nem fejezte be, csak mozdulatlan szemmel nézte a lámpafényt.
- Mi az, Sándor? - kérdezte édesanyám. - Mit akarsz?
Ránéztünk
és akkor észrevettük, hogy már nincs öntudat a szemében. Anyám kiáltani
akart, de befogtam kezemmel a száját és visszanyomtam a térdére.
- Csitt!
Megint az a rettenetes hideg tisztánlátás fogott el és csaknem összeeső fáradtság. Milyen szörnyű belső fáradtság!
Apám
egyszerre valami állomások nevét kezdte kiabálni, aztán leesett a feje
és szájából vékony, hideg nyál csurrant elő. Rá öcsém kezére, de ő nem
vette el a kezét. Én apám pulzusát fogtam, amely egyre gyengült és anyám
meredten engem nézett. Egy perc telhetett el így, akkor a pulzus
megszűnt s én eleresztettem apám kezét. Anyám felsikoltott:
- Jaj!
-
Csönd! - fenyegettem meg sziszegve, mert hallottam, hogy fel lehet
kiáltani a halottakat s akkor nehezen tudnak végezni. - Ne kiáltsa fel!
S
hirtelen eszembe jutott - milyen szörnyű az emberi agy! - hogy olvastam
én valahol: mikor már a csuklón nem lehet érezni a szívverést, a nyaki
verőéren, a carotison még kitapintható. A hüvelykemmel odanyúltam,
megkerestem, megtapintottam. Semmi különös érzés nem volt bennem, csak
fáradtság. A carotis még három-négy lágyat vert, aztán elállt. Akkor
elvettem a kezemet apám nyakáról s mélyet sóhajtottam:
Ma éjszaka csönd lesz és alhatom.
Ezt
gondoltam s ez verte az életemet esztendőkön keresztül. Ez a szörnyű
gondolat, ez a gyalázatos, ez a rettenetes hideg és önző gondolat míg
meg nem értettem, hogy nem én gondoltam el, hanem a testem fáradtsága és
hogy egyáltalában ezen az estén nem én cselekedtem, hanem csak a test,
hús, csont, agy, a meglepett ideg. Nem engedtem, hogy anyám hangosan
sírjon, kívántam a csöndet. Apámat kiterítettük. És megállítottam az
órát, mert tudtam, hogy szokás az ilyesmi. De ez se én voltam. Elmentünk
még éjszaka koporsót venni, apámat felöltöztettük, lefeküdtünk,
kialudtam magam, de ez a szörnyű állapotom akkor se változott. elmentem
intézkedni a temetésről, megásattam a sírt, beszéltem a pappal,
kántorral, hazajöttem és csak akkor, mikor megláttam a gyászpompába vont
házat, a súlyos, fekete drapériákat, a nyolc égő gyertyát a koporsó
mellett, fejnél a két lobogó kandelábert, a nehéz temetőszagú díszeket, a
halál egész ősi ornamentikáját akkor roppant csak szét agyamon a
szörnyű burok, csak akkor zuhant rám egész erejével a valóság és akkor
hangosan zokogni kezdtem, mint egy asszony. Aminek el kellett volna
osztódnia hetekre vagy hónapokra, ha nyitott szemmel járok, aminek
lassan kellett volna átgyúrnia értelmemet és életemet, az most mind
egyszerre, egyetlen pillanat alatt vonat meg, mint mikor egy ember
átalussza vagyonának pusztulását és csak arra ébred, hogy nincsen
semmije.
Ilyen voltam.
Bementem
a halottas szobába, fölhajtottam a szemfödelet s a gyertyák pislogó és a
kandeláberek elsuhanó, szélszerű fényében ott feküdt előttem apám. Keze
összekulcsolva a mellén, rajt egy barna gyökérből faragott olvasó, arca
visszakapta ismerős, régi vonásait, haja ezüstben csillogott, arca sima
volt, szinte üde; nemrég járt ott a borbély, aki holtában
megborotválta. Ha nem lett volna az egész arc olyan mozdulatlanul
viasszerű s a lehunyt szemhéjak nem lettek volna olyan nehéz, kékkel
árnyékolt sötétbarnák, azt lehetett volna hinni, hogy csak aluszik.
Huszonhat évvel ezelőtt készült, szép vőlegényruhája volt rajta, hófehér
kemény gallér, nyakkendő, a ruha ujjaiból vakító kézelő látszott ki s a
test, amely annyit szenvedett s amely a hosszú betegség alatt olyan
ijedelmesen lefogyott, ebben a világias, holtához annyira nem illő
öltözetben - sajnos, vallásunk nem ismer külön halotti öltözetet - olyan
volt, mintha finoman és gúnyosan mosolyogna. Mosolyogna itt mindene és
lesné az élőket, hogy mit csináltak körülötte. Olyan volt, mintha lezárt
szempillái alól nézne s belül remegőn kacagna az én kétségbeesésemen.
- Édesapám! - mondtam úgy, mintha élőhöz szólanék.
S
egyre csak úgy tetszett, mintha mosolyogna, mintha kicsúfolna s mintha a
szája szélén gúnyos szöglet rajzolódna ki. Mintha azt mondaná:
- Nos, fiatalúr, erre nem számítottunk? Különös dolog, mi? Kicsit különös!
S én szorongva megint szólítottam:
- Édesapám!
S
most egyszerre magam előtt láttam őt, amit ölbe kap kicsi koromban,
amint gondolkodva és szeretettel igyekszik elűzni a félelmeimet, amint a
jeles bizonyítványokat ragyogó arccal olvassa, amint később egyre
elkomorul, mert egyre siklom ki a kezéből s amint ez a komorság mind
szomorúbb lesz, mind fájdalmasabb, mind mélyebb barázdákat vág az arcára
s amint ez az arc elváltozik egész addig, hogy azt mondja elforduló
tekintettel...
- Tudtam...
-
Édesapám! - kiáltottam fel és közelhajoltam hozzá, hogy az arca
óriásivá szökkent a szememben s mintha nagyítón keresztül néznék,
tisztán láttam rajt a bőr durva recéit, az archajlatokat, melyekből a
borbélyszappan ismert illata áradt és az alsó szájszél tömött, szinte
aszfaltszerű kékjét, amelyről a haláltusában apró, száraz bőrcafatok
tépődtek fel, az egész rettenetes összeomlást, amelyet közelről ez az
arc mutatott; az oszlás megkezdte már finom, hangtalan munkáját.
Kétségbeestem.
- Édesapám, ne haragudjék! Édesapám, értsen meg engem! Édesapám, én itt vagyok, én itt állok és sírok, édesapám!
S
eszembe jutott, hogy nem tudom mióta nem csókoltam meg. Nem, mert -
egyszerre emlékeztem rá - valami halk és soha ki nem mondott
idegenkedés, az ép test ösztönének öntudatlan, rémült idegenkedése
tartott vissza - hát a testem, a sejtjeim titokban mégis tudták az
egészet - s most egyszerre jóvá akartam tenni mindent, ráborultam a
szájára, megcsókoltam, egész testem tiltakozott ez ellen, a sok ostoba,
barom ideg borzadt, de megcsókoltam újra és újra, a száját, két arcát,
homlokát és aztán a rózsafüzérrel átfont kezét, a bal kezét, amely az
asztalnál mindig előttem pihent, amelyet talán jobban ismétlem, mint az
arcát és amely a legutóbbi összebékülésünket is közvetítette.
- Bocsásson meg nekem!
Talán
egy óráig is bent lehettem és egyre sírtam. Ez a sírás valamit
kihozott. Valamennyire megkönnyebbített. Összerázott, élővé tett és
olyan eltéphetetlen kapcsolatot teremtett köztem és apám között, amely
máig is fennáll, halálomig fenn fog állani s amelyet pillanatnyi szünet
nélkül érezvén, esztendők múlva, mikor már a próbákat megfutottam, az
jutott eszembe: egész életünkben csak az hiányozhatott, hogy egyszer jól
és őszintén kisírjam és meggyónjam magam édesapám előtt. De ezt
valahogy sohase tudtam megtenni. Egyetlen nagy alkalom lett volna rá,
mikor azon a téli hajnalon az állomásra kísértem és olyan közel voltunk
egymáshoz, mint talán életünkben soha, de akkor belőle buggyant elő a
vallomás, talán az egyetlen dolog, amelyet anyámnak sohase mondhatott
el, amelyhez férfi és legbizalmasabb pillanatában a fia kellett, akiben
megérezte a megértő hasonlóságokat s én akkor már nem beszélhettem. S
úgy adódtak mindig a dolgok, hogy felnőtt korunkban sohase tudtuk
egymást eléggé megközelíteni. Pedig szerettük volna s így annál
keservesebb, hogy alig-alig lehetett még a földön két egymáshoz annyira
hasonló férfi, aki egy fedél alatt lakott, apa és fia volt, szerették
egymást, kívánták egymás közelségét és véletlenek, dacok, gyávaságok és
rosszul sikerült alkalmak miatt olyan távolra kényszerültek volna
egymástól, mint apám meg én.
Visszahajtottam
a szemfödelet, azon keresztül megcsókoltam még egyszer apám kezét s
kiléptem a halottas szobából. Arcom forró volt, a kezem remegett s mikor
kint megpillantottam anyámat, akiről egyszerre láttam, hogy
végighallgatta apámnak mondott vallomásomat, megint sírva fakadtam.
- Édesanyám!
Ő odajött hozzám, megölelt, Cirógatta a fejemet s azt mondta:
- Sírj csak, fiam! Ez kell!
Öcsém
ott ült száraz szemekkel a fotelben, a testvér kitárt mélysége volt az
arcán, egész testében reszketett, hogy sírni tudjon, de tőle meg a
könnyeket vette el az Isten. Minden fájdalma megvolt, csak sírni nem
tudott, mint ahogy általában mindig az hiányzik, az árnyalatnyi többlet,
ami legjobban kellene az embernek. De arcán ott volt a legmélyebb és
legkinyitottabb testvériség, úgy, hogy beletakaródzhattam volna, mint
valami illatos és meleg lepelbe.
Így
halt meg édesapám s így kellett váratlanul abbaszakítanom a
készülődésemet és nekivágni a vándorútnak akkor, mikor nem számítottam
rá. Többé leszek, ha a készülődésre szánt három évet otthon eltölthetem?
Jobban felkészülve indulhatok neki az utamnak s az otthonnal, élő
apámmal a hátam mögött minden szebb s igazabb lett volna? Nem hiszem,
sőt éppen az ellenkezőjét hiszem.
Mert
minden, amit addig éltem, elmélet volt és lelki lángolás, testem
töretlen volt és lelkem megalázatlan: személyemben érintetlen voltam. S
én azt hiszem, testnek-léleknek össze kell zúzódnia, minden igéért meg
kell szenvednie és minden igét és minden fogalmat önnön életével kell
megélnie, hogy ki is mondhassa őket. Én azt hiszem, addig nincsen semmi
és nem történhetik semmi komoly dolog, míg a lélek épülete, amellyel az
ember elindult, teljesen össze nem omlik, porig romokban nincsen s az
ember, aki össze-vissza halmaz alatt hever, lassan újra nem építi magát a
romok köveiből. Ugyanazokból, amelyek előbb is alkották, de minden
mozdulatában a megszenvedettség és az alázatosság mozdulatával s téglát
úgy rakva téglához, hogy arcát érintse valamennyihez s a köveket úgy
rakja egymás fölé, mint feje párnáit, amelyeken már szenvedve nyugodott.
(Forrás: Nyugat, 1938. 6. szám)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése