Dallos Károly: Kenyérharc

November elsején költözködtek – két szegényember – takarításért a cselédszobába. Bútoruk csak az ágynemű volt, amit hoztak tarka takaróban, mint a batyut. Az ember cipelte s úgy vitte, mint a szerelmük, az összetartozásuk és a szegénységük zálogát. Az ember harminckét éves volt, az asszony huszonhat. Az ember ács s az asszony a felesége. Hol találkoztak? Az Isten tudná megmondani, de ugyanaz az indulat hajtotta össze őket, mint azokat, akik a cselédszobán belül laktak a háromszobás lakásban. A szándékuk és az arcuk éppen olyan szent volt, csak emberek voltak, mint a három szoba lakói s a szemükben éppen úgy bujkált a lélek, de szegények voltak és nem igen tudtak egymásnak szépeket mondani. Két össze-vissza hajszolt ember a kenyér után, mely nekik épp úgy kellett, mint másnak, az eszközük azonban hozzá csak a két kezük volt és az inuk ereje. Cselédek.

Beköltöztek.

Az ágyneműt lerakták az ágyra, amely várta őket egyezség szerint s még néhány ruha került a batyuból az embernek és az asszonynak, jó pár hónapi keresetük feküdt benne.

– Hát itt vagyunk – mondta az asszony, aki alacsony termetű volt, eldolgozott kezű és széles arcú. A kezével legalább tízezerszer mosogatott s az arcába beidegződött az alázatosság, mert cselédsorból lett az ács felesége.

– Hát itt vagyunk.

– Itt – mondta az ember. – Ez a mi lakásunk most már. Akasszuk el a ruhákat.

A falba szögeket vertek, azon lógtak a ruhák s az egészet letakarták valami takaróval, hogy szebb legyen és ne lepje a por. Volt valami kis pénzük, hoztak hát fát, begyújtottak a kályhába s ettől barátságos lett a délután s nagyon közel kerültek egymáshoz.

– Giza! – mondta az ember, aki csúnya volt, de egyszerű és jó lélek s ennek az igénytelen cselédnek éppen jó.

Az asszony ránézett. Kis szorongás volt a szemében, melyet az idegen hely okozott, az ismeretlenség s azok a dolgok, amelyek rá vártak.

– No?

– Semmi – mondta az ember. – Semmi. Jó lakás lesz ez; nézd, ki lehet látni a városra.

– Az – mondta az asszony. – Szépen látszik Pest.

Néztek kifelé. Aztán az ember elvette a tekintetét az ablaktól s a szobában barangolt a pillantásával, de úgy, mint aki csak eltévedt.

– Négy méter széles és kettő hosszú – mondta a szobára. Értett hozzá, tudta, jó szemmértéke volt.

– Nem nagyon nagy, de elég. Szebb, mint a másik, szép világos, el is csukódhatunk magunknak és rendesen főzhetsz. A gáz benne van az egyezségben.

Most nem nézett az asszonyra, mert a szívében volt.

– A takarítás felét majd én csinálom reggel, mielőtt elmegyek. A felét meg majd te délelőtt.

– Igen – mondta az asszony csöndesen s az idegenség és a várakozások hava alatt elömlött benne a boldogság. – Jó ember vagy te. Kímélsz.

Az ember megfogta az asszony vállát s most csöndesen ültek egymás mellett.

– Hát kit kímélnék? – mondta egyszerű gyöngédséggel. – Téged kell kímélnem, te vagy a feleségem.

Az asszony szája megremegett; a rideg cselédsorból talán ebben a pillanatban került ember mellé. Aláigazította az ura karja alá a vállát s kitöltötte a karolás öblét.

– Igaz – mondta.

Aztán megint elnéztek, mert a boldogság csak átröppent rajtuk s tekintetük alatt a szívük rettentő nyugtalan volt, verdeső és sok szorongással teli mintha loptak volna vagy más súlyos bűn nyomná a mellüket. Nehéz vétek s nyomasztó, mint a felhő. Ha ez nem lett volna! Csupa boldogság lenne itt most minden! Fény és remény és a szívük kicsurranhatna egymás felé s ejthetnének két szót, hogy milyen jó együtt élni. De volt! Olyan, mintha az életük alján ólom lenne s lehúzta, elnehezítette, megzavarta őket. Elkedvetlenítette az életüket és kioltotta a vérük örömeit.

Ültek nyomottan a csöndben.

– Megmondjuk? – kérdezte az ember halkan s nem nézett oda.

Az asszony átremegett.

– Nem! – ijedt meg. – Nem lehet! Ha kérdezik, azt mondjuk: semmi sincs. Vigyázz! Télvíz van s ha kitudódik, mennünk kell. S hová?

Felállt, lehajolt a kályhához s a kinéző tűzben látszott, hogy szemhéja alatt földagad a könny.

– Igaz – mondta az ember és szégyellte magát, mint az állat, amelyik kárt tett. Mint valami haszontalan, kártékony állat. Pedig ember volt.

– Ne haragudj, Giza – mondta csöndesen. – Ládd-e, ez az élet s ez így van. Az ember jó szeretne lenni s bajba esik.

Fölállt, odament az ablakhoz és csöndesen kibámult rajta. A vekkerjük meg szépen ment az asztalon s azt hallgatták.

– No – mondta az ember – talán…

De belezavarodott s abbahagyta.

Három hónapja, hogy összeházasodtak s az asszony már második hónapos állapotos volt. Ez volt az, amit nem szabad megmondani, hanem titkolni kell, ameddig csak lehet, hogy legalább a telet kihúzhassák itt, mert az ember alig dolgozott s az asszonynak kellett helytállni. Ez négy hónap s mikor megindulnak a tavaszi építkezések s az embernek megint rendes munkája lesz, akkor vehetnek a külvárosban egy egyszobás lakást s nem lesz teher az, hogy jön a gyerek. A pap otthon a templomban ugyan azt mondta nekik, hogy istenáldás a gyerek s ím, ők meg is hajlanak előtte alázattal, de más a templom és más az élet s ami áldás az Isten színe előtt, az lehet teher és titkolnivaló nehéz verés a szegényembernek a világban, lám, lehet olyan, mint a kés, melyet az ember torkának fognak s a szegényember élete keserves bizonytalanságában roskadozik előtte. Hogy állhatna oda az asszonya elé s mondhatná meg neki, hogy méhében gyereket hordoz? Még inkább hogyan mondhatta volna meg, mikor ajánlkozott – ezért a szép, tiszta, kilátásos szobáért ajánlkozott itt – s azt mondta: semmi, igazán semmi nincs vele, mikor pedig tudta, hogy így van s legfeljebb ha márciusig dolgozhat! Az asszony meg állandó valakit keresett. Cseléd ő, aki a munkája után él s muszáj kis ravaszságokkal simítani az utat, mert hát mit tehet mást? Csönd hát! Csönd! A telet áthúzzák valahogy szorongó menedékben s tavaszra majd elmennek valahová. Kikötnek.

– Antal! – mondta az urának – Ne bánd! Tán fiú lesz, s lám, Szent József is ács volt.

Felhúzták az ágyat és vártak. A kályha szépen sütött rájuk s a szobában akadozva ballagott feléjük a boldogság. Két ember felé, akik szorongva és alázatosan harcoltak minden pillanatukban a kenyérért, mert nem volt más fegyverük, csak az alázat és a szívük csökönyös verése. Körülöttük kenyérharc és bennük szeretet.

Nemsokára kijött az asszonyuk és teavizet tett a gáztűzhelyre. Akkor kimentek, kezet csókoltak neki, jelentkeztek , két sarzsitlan katona a hangtalan harcban s álltak előtte csöndes megadással; szívükben a titok. Az asszony szép volt, fiatal és boldog, látszott rajta, jó lehet, mert csak nyolc hónapos házas volt, hétköznapja nem igen volt még s az emberi jósága talán érintetlen. Élete biztos, zátony nem érte, teste lágy s a szerelem a szemében álomban kinyílt virág. Az ács felesége ránézett és bensejében elcsurrant a könny.

– Milyen szép! – gondolta s az jutott eszébe, hogyha ennek a szép, fiatal asszonynak gyereke lesz, itt minden megtelik örömmel s fején láthatatlan sugárból lesz korona, mint a szentek képein. Valami igen mély szomorúság járta át s leejtette a fejét. Szerette volna, ha nincs a titok s boldogan a szemébe nézhet az asszonynak, nyílt, hűséges szemekkel, de a titok volt s verte a szívüket nagy, nyirkos seprővel.

– Megjöttek? – kérdezte a fiatalasszony s hangja jó volt és a szeme barátságos. – Melegítsenek tejet maguknak és ma nincs semmi dolog már, menjenek be és szokják meg a szobát – rájuk nézett, tudta ő, hogy mi két ember boldogsága szokják meg a szobát és… beszélgessenek.

Mosolygott rájuk, nem volt rideg, bement a szobájukba, megnézte a holmijukat kedvesen, adott nekik függönyt az ablakra, aztán megmutatta, mi hol van, a takarító eszközök, megmondta, hogy mit mikor csináljanak, – rendes, jó, emberséges asszony volt – s a végén azt mondta:

– Csak arra kérem, tartsák nagyon tisztán a parkettet, mert szeretem, ha a parkett mindig fényes és az uram is nagyon szereti

Bement. Az illata kicsit még ott maradt utána, aztán eloszlott. A nikkelek csillogtak a konyhában s az edények kinéztek a szekrény üvegén, mintha fejek lennének. Kicsit ott álltak még, aztán bementek. Megbontották az ágyat és álltak előtte. A szemük mély tó volt és a kezük csüggedése imádság.

– Ne félj – mondta az asszony a szegényemberek közelségének hangján –, nekem erős természetem van és biztos, hogy énrajtam soká nem látszik.

Az ember semmit se szólt, csak hozzányúlt az asszony fejéhez. Valami babráló gyöngédség támadt benne, de nem tudta kifejezni, hát abbahagyta.

– Pihenjünk – mondta – s majd az idő mindent megmutat.

Lefeküdtek, eloltották a lámpát, de a kályhából a tűz még sokáig világított rájuk és sokáig érezték még egymás húsának aggódó pihegését. De elaludtak és az éjszaka parttalan tengerében csöndesen evezett a lelkük igen boldog szigetek felé.

Másnap fölkelt a két cseléd s az ember elvégezte a vikszelést csak nem egészen, mielőtt elment volna, hogy segítsen valami gazdag ember házára föltenni a tetőt. Fűrészt vitt magával és fejszét. Az asszony délelőtt letörölgette a port, helyre igazította a képeket, bevitte a reggelit s bekopogott a gazdáihoz, mert kilenc óra volt s úgy hagyták meg, hogy kilenc órakor költse fel őket. Kifényesítette a rezeket és megpucolta a fürdőszoba fényes csapjait. Harcolt szép csöndesen, a maga módján a kenyérért, amely oly nehezen adatik a szegény embernek.

Egy hét múlva nagytakarítást csináltak és kiállta. Bírta a lépcsőket, a létrát és nem érzett semmi gyöngeséget.

– Jó az Isten! – mondta. – Ó de jó!

Eltelt hálával, hogy titokban sarjad a szegény családi élete.

Az ember kimaradt a munkából, mert befejezték s más után nézett, hogy legyen kenyér s néha talált, néha nem.

Így múlt el tizenöt nap egészen csöndesen s a két szegény ember mögött már lassan enyhe öblök nyíltak s az életük kis hajóját kezdték kikötözgetni, ha tán megállna itt és nem verné oly nagyon a hullám.

De november tizenhatodikán, éppen leesett az első hó s az Isten kezdte beburkolni tisztasággal a világ mindenféle szemetét, mikor az ács felesége a konyhában állt és az ajtó rézkilincsét fényesítette. S ahogy dolgozott ott, egyszerre csak érezte, hogy a szíve megszorul, homlokát lassan kiveri a hideg verejték és inából percről percre jobban száll el az erő. Megszédült, de még volt annyi öntudata, hogy letette a rézpucoló üveget a földre, bevánszorgott a szobájába, lefeküdt az ágyra s erőlködött, hogy el ne hagyja az értelme. Az ember otthon volt és olvasott s hogy meglátta az összeroskadt asszonyt elvetődve az ágyon, fölrémült.

– Mi az? – kérdezte sápadtan. – Mi van veled?

– Jaj! – mondta az asszony, de nem bírt az erőtlenségével s megadta magát neki. Elhullott az ágyon s olyan lett, mint a halott.

– Giza! – kiáltott rá az ember és szemébe fölfacsarodott a könny.

S fölvágta rémületében az ajtót.

– Nagyságos asszony! – nyítt fel. – Jaj, nagyságos asszony!

Állt a nagydarab férfi s a szája reszketett.

Az asszony bement, ránézett az ács feleségére, aki ott feküdt és az öntudata valahol messze csatangolt, szabad mezőkön és nagy fények alatt, ránézett és mindent tudott már.

– Antal! – mondta elrekedten s ő is fehér lett. – Antal, a Gizának gyereke lesz?

Az ember rápillantott, de aztán lesütötte a szemét s elcsuklott.

– Igen – mondta visszaszívott lélegzettel. – Ne tessék haragudni: olyan szegény emberek vagyunk. Talán – mondta és az ágy vasára tette a fejét – talán még…

Mit akart mondani?

Onnét lehetett látni, hogy sír, mert a válla remegett.

– Hogy elbotlik az ember! – dadogta. – Hogyan!

Csönd lett jó sokáig. Az ember visszaszívta a sírását, szégyellte s a cselédek ott gubbasztottak a teli csöndben, jég a szívükön. Az ácsné megmozdult, látott már s a szemhéjai közt hideg nedvesség szivárgott, mert arca kihűlt az ájulás alatt.

– Hát most mi lesz? – kérdezte tanácstalanul a háromszobás asszony. – Most mit csináljunk és az egész hogyan legyen? Nekem a jövő hónaptól vendégem lesz sokáig, a húgom, rá is takarítani kell és gyakran lesz társaság… Jaj, hogy mért nem mondták meg! Hogy mért tagadták ezt el nekem! Mennyi idős?

Megmondták neki.

– Ó! – mondta és számítani kezdett. – Ó!

S a szemében bent volt, hogy megcsalták.

De jó volt, két pohárka pálinkát adott az ács feleségének és kiment. Bent a lakásban gondolkodni kezdett, hogy most mi legyen, ezt hogy oldja meg? Érezte, hogy el kell küldenie őket és sírva fakadt rajta, mert látta, hogy a szegény emberek mily kiszolgáltatottak s szeretett volna segíteni, de a világ rendje miatt nem tudott. Nem ő volt a rossz, tisztára csak az élet, amely ilyen ostobán parcellázta fel az embereket s az emberek, akik ilyen rosszul parcellázták fel az életet.

A két cseléd megnézte egymást szótlan a novemberben áthűlő falak között s a nézésük olyan volt, mint egy kirabolt szoba képe a tükörben.

– Giza! – mondta az ember s feltolakodott a torkába az elbukott érzés, de az asszony rányitotta a szemét s fölitta vele az ácsot, mint a fényt.

– A kenyér! – mondta neki. – Pszt! Ki gondolta volna, hogy ilyen korán jelentkezik?

Elnyílt szája olyan volt, mint egy elhasadt piros virág. Fölkelt és lassan tenni-venni kezdett a szobában. Összerakta az ágyat, megigazította az asztalterítőt, hozzáért a bútorokhoz s míg tette ezeket, tudta, hogy ez a szoba most minden és ez az ember és kint a tél s hogy a tavasz még négy hónap idáig. Valami buborék szétrepedt, amelyből idáig éltek amellyel takaróztak, amely világított nekik s amely olyan volt, mintha messzi rétről szólna valami tücsökszó vagy csengőcsengetés. Elpattant és az asszony homályos ösztönében készen volt már, fölvette a lelke szentségeit s értette és elfogadta az ítéletet.

Készülődni kezdett.

Levette fejéről a kendőt, megmosdott, átöltözött. valami gyolcsdarabot vett ki a szekrényből, összehajtogatta, a mellébe tette s mosolygott. Az ács tudta, hogy mi lesz s együgyű szívében érezte, hogy az asszony óriás.

– Giza! – mondta neki. – Hová mész?… – De tudta.

Az asszony ránézett, fölemelte az ember kezét s úgy jött, hogy megcsókolja. Az ács kezét, amely durva volt és remegett.

– Én most elmegyek – mondta neki csöndesen –, de csütörtökre hazakerülök s addig ne menj sehová és helyettesíts. És talán majd lesz egyszer jobb világ és zug az embernek a mindennapi kenyérrel. És gyerek is, Antal, talán gyerek is…

Kiment s az ember ott maradt, mint az árva.

Hétfő volt.

Kedden eső esett, szerdán kitisztult az ég, csütörtökre megint beborult és esni kezdett a hó. Délután fél négy volt, mikor az asszony megjött s takaratlan haján úgy ültek a hópihék, mintha fény lett volna a feje körül s áldozásból jönne. Sápadt volt, arcán éles domb a csont és szemében kialudt a fény. Az ember csak állt az ajtó négyszögében s nézte.

– Vettem neked krumplicukrot – mondta neki sokára dadogva s benyúlt a zsebébe. – Vedd el és edd meg, kedves.

Nem tudott mit mondani.

Az asszony elvette és szopogatni kezdte fehér és kicserepesedett szájával és most úgy volt, hogy álltak egymással szemben, az asszony krumplicukrot evett, az ember nézte és nem tudtak mit szólni egymáshoz s kezük, testük, minden a régi volt, csak a szemük volt iszonyatosan szomorú s az életük megfacsart, mint a sróf. És milliom darabra összetört, mint az elejtett porcelán. De ültek csöndesen a szegény cselédek és várták, hogy a napok mit hoznak majd nekik s hogy a napok múltával majd eljön a tavasz.

Nagyon sokáig ültek, mikor megszólalt az ember.

– Giza – mondta igen mély hangon – ne haragudj. Én csak egy szegény ácslegény vagyok.

Az asszony megértette.

– Nem haragszom – mondta halkan. – Nem. Ez a kenyér…

Megfogta az ura kezét és csöndesen, de hosszan, mint a fáradság és a szegénység végtelen fonala, sírni kezdett. S ez a sírás olyan volt, mintha a vére és az élete melege folyna el. Kint nyolc óra volt, este, vacsoraidő, hangtalan sűrűséggel hullott a hó és míg ezek itt sírtak, százezer asztal fölött a városban és millió és millió asztal fölött a világban úgy törték meg a kenyeret, mint a vacakot, mint a semmit, egy-egy kilónyi erjesztett tésztát, amelyet megsütött a pék.