Dallos Sándor: Mint a kivert kutya

Fényes Adolf: Ebéd 1902.

Szemben ülünk Gyopárral a pincében, ahol lakunk s kenyeret eszünk. A kenyér száraz s olyan íze van, mint a sokáig állott szénpornak. Ez a helyiség szenespince volt valamikor, a falak pórusai elteltek szénporral s minden valószínűség szerint onnét szívja magába a kenyér ezt a fakó ízet. Reggel van, a barátok templomában misére harangoznak s a fény benéz az ablakon. Magasan van az ablak, egész a mennyezetnél, ezért a világosság haránt esik a padlóra s innét verődik szét a falra, mint a geizir. Szinte fröccsen, mintha valami okkersárga folyadékba követ vágnának bele s a piszkos fal a sárgás reggeli fényben még piszkosabbnak látszik.

Kis suszterasztalunk van, a peremén még ott merednek az ampaszok, snittvasak és egyéb cipészeszközök felfüggesztésére szolgáló vékony drótszegek; nem húztuk ki őket. Egy suszter barátunktól kaptuk jószívvel kölcsön az asztalt, gondoltuk, ha majd visszaadjuk, úgy kapja vissza, ahogy adta volt: mindjárt használatba is vehesse. Ezért nem is vesződtünk a szegekkel.

Gyopár velem szemben ül az asztal túlsó felén s szájában harsog a száraz kenyér. Keservesen eszi, mert rosszak a fogai s így jóformán csak elől tud rágni, mint az ürge, vagy az egér. Úgy is jár a szája. Közepes alak Gyopár, éles arcú s a rágását leszámítva, olyan a feje, mint a menyété. A szemei viszont aprók és csillogók, mint a patkány szemei. Igen, valóságos patkányszemei vannak s ha dús fekete szemöldöke nem enyhítené ezt a folyton izgő-mozgó, patkányszerű nézést, kellemetlen is lenne. Így azonban sok emberi vonás van benne, valami kis állandó riadtság, fanyarú árvaság és fásult kényszerű magányosság bujkál az arckifejezésében. Baloldalon erős lapockapúpja van Gyopárnak, de dacára mindennek, egyáltalában nem teszi meghunyászkodó és könnyen legyőzhető ember benyomását. Egyáltalában nem. Inkább gunyoros, követelő, fölényes és elszánt. Sőt néha szemtelen s visszaharap, mint a patkány. Drága cimbora s tipikus proletáralak, aki szívós, mint a macska s ha földre nyomják, kikeresi a porból az eldobott kenyeret s míg felülről alaposan püföli az élet, megeszi, hogy éhen ne haljon. Nem, semmi körülmények között sem hagyja magát s hirdeti, hogyha már vagyunk, a legfőbb törvény: élni. Minden más csak ezután következik. Többet ér az élő eb a holt oroszlánnál, tartja Bölcs Salamonnal s ha utánagondolok, belátom, hogy tökéletesen igaza van. Élni kell elsősorban, hogy, teszem azt, tisztelhessük a törvényt, a törvénybiztosította rendet és más minden egyéb hasznosat csinálhassunk, hogy egyáltalában lehessünk s a törvénynek, bármily magas piedesztálon áll is és bármily sérthetetlen is, be kell látnia, hogy mindenképpen élő emberekre van szüksége, ha egyáltalán létezni akar. Egy király, bármily fényes és hódító is kívül-belül, halott birodalomban maga is döglött oroszlán s az Isten is – minden atheizmus nélkül – csak azáltal van, mert mi is vagyunk. Nos hát természetes, hogy élni a legfontosabb s mi ezt itt nyomorult életünkben, melyben gyakorta megettük volna a gépszíjat is, alaposan megtanultuk.

Hogy kik vagyunk? Persze: két kujtorgó ember, csavargók bizony, de alapjában igen tisztességes emberek, jószívűek és becsületesek. Én írónak készülök. Gyopár meg valóságos bádogos, de minden munkát vállalunk, mert élni a legfőbb törvény. Csak most éppen nincs munkánk és szénpor ízű szárazkenyeret ropogtatunk. Megesik és nem is nagyon vagyunk elkeseredve miatta, kemények vagyunk, mint a kovakő, szívósak és edzettek, mint a száraz akácfa, amelyből a karókat csinálják. Ha valaki hozzánk nyúl, érezheti, hogy nem tréfálunk s rossz vitorlavászon blúzunk és bő nadrágunk alatt, melyeket nálunk szegényebb emberektől vettünk becsületes és méltó pénzen, jó hosszanti, fakemény izmok és inak vannak, rugalmasak, mint a fejszenyél s odavágunk bizony, ha arra kerül a sor, alaposan, nem hagyjuk egymást és nem érzékenyülünk el, csak nagyon tiszta dolgokon. Csavargók vagyunk, «munkanélküliek», hogy modern szóval éljek, de megsegít bennünket az Isten s a szívünk – és az a legfontosabb – olyan tiszta, mint a gyermeké. Ebben vagyunk mi kiválóak és különbek a többieknél.

Nos, ülünk szemben és eszünk. Ropog a fogunk alatt a kenyér s a nyirkos pincelevegőben meghúzódik combunkon a keményre szőtt celtnadrág.

– Hallod, – mondja Gyopár, – ma újból meg kellene próbálni a péket!

Fel se pillant; tudja, hogy hallom. Rágom a kenyeret s igazat adok neki. Persze, hogy meg kellene próbálni! Kifogytunk mindenből, tegnap este megkotyvasztottuk az utolsó, silány karalábét is, mára már csak a kasza kőkemény kenyér maradt, s eddig még mindig adott valami munkát a pék, ha jelentkeztem nála. Ámbár most szorongva megyek hozzá, mert a múltkor zsákolás közben elbotlottam a raktár küszöbében s elöntöttem valami fél zsák finom lisztjét. Nem tehettem róla, akárkivel megeshetik. Akkor kegyetlenül összeszidott és kidobott. Még a bérem sem fizette ki.

– Nézd, hogy elhordd magad innét és többé ne lássalak! – kiáltott utánam, mikor megindultam. – De azért, persze, hogy meg kell próbálni. Inaszakadtáig próbálni kell az embernek! Hiszem, hogy nagyszerű lelkű ember vagyok, nem hagyhatom hát, hogy megdögöljek itt a koszban. Nem ám! Csak csikorgasson és vicsorítson az ember, de menjen neki mindennek, eb ura fakó, rágja át a téglafalat is, nyeljen kőport, de ne hagyja magát! Olyan legyen, kemény kis fúró pont, mint a szú a fában; csak percegjen, míg van falatnyi ereje!

Ilyesmik járnak az eszemben, de a pékre gondolva, elfog mégis az aggodalom, mert nagy szükség lenne valami keresetre. Kicsit félek.

– És ha kidob, – kérdem Gyopárt.

Megáll az evéssel.

– Alapjában nem hiszem, – dönti el rövid gondolkodás után. – Mindig rendesen dolgoztál nála, nem igaz? Látta ő már hasznodat is s amiatt a rongy fél zsák liszt miatt még igazán nem ment tönkre. Az ördög se olyan fekete, mint amilyenre festik. És húzd majd ki magad, a teremtésit, hogy lássa: erős vagy és nem a gyöngeséged miatt estél el, hanem csak véletlenség volt!

De látom rajta, hogy mindezek után már ő se veszi olyan biztosra a dolgot s egyszerre megérzem: a fölényünk e pillanatban csak csinált, magunknak szól s alapjában meglehetősen el vagyunk kedvetlenedve. Zörgünk, mint a száraz dió. Persze, érthető, hogy elment a kedvünk és a bizalmunk kevés, hisz három napja hiába caflatunk már munkáért, sehol se kapunk. Jóformán megjártuk a számunkra számba vehető egész Budapestet s mindenütt kinéztek bennünket. No persze, munkanélküli! – mondják. – Isten tudja, ki fia-borja, mit akar, miket forgat a fejében a pimasz? Esetleg valami kommunista agitátor, vagy más felforgató elem! Mit lehet tudni a mai világban? Ki vesz ilyesmit a nyakába? Rendőrség, detektívek, házkutatás... Mindenütt gyanús a munkanélküli és nyugtalanság fogja el láttukra az embereket, mintha valami idegen világ szülöttei lennének, akik itt, aggasztóan senkire se hasonlítanak. Szorongás van a szemükben láttunkra, zavarba jönnek és nem tudják, mit csináljanak. Félnek tőlünk s lehet, hogy a maguk szempontjából igazuk is van. Nem tudnak hova tenni bennünket, mert valami különös fény van a szemünkben, az arcunk fakó, a szánk feszes, a nyakunk sovány és a testünkön a ruha alatt nincs más, csak az izmok, amelyek a végtelen gyalogolásokra s az életmentő munkákra kellenek: vasat verni vagy szenet cipelni. Azok, amelyeket a meleg szoba, a jó étel, a biztos mindennapok és a fehér paplan polgári luxusa nevelnek, a szép vonalakat adó, lágy és megnyugtatóan kellemes külsejű izmok nincsenek, csak mint a futó farkas ina, olyanok vagyunk és fejünket lesunyjuk. Igen. Hanem akkor már megjártuk az összes mesterembereket: felajánlkoztunk terhet hordani a vásári bódék árusainak, végiggyalogoltuk a kis és nagy gyárakat, a vágóhidat, az elképzelhető összes kis- és nagyüzemeket, mindenütt végigmustráltak bennünket, mint az eladó állatot, mindenütt nemet intettek s ezalatt vált az arcunk olyan keménnyé, fakóvá és szögletessé, mint a városi flaszter és gyulladt ki a szemünk. De jó emberek vagyunk alapjában, mint a falat kenyér, senki jóembert nem bántanánk és az arcunk csak az elkínzottságtól hasonlatos a baltához. Igen. De ki érti ezt? – Pardon, inkább tessék odébbállni a fekete fenében, a szeme se jó magának! – vágják ketté a nyugtalanságukat. – Még éjszaka ránk gyújtaná a házat! Legokosabb lenne, ha mindjárt rendőrt hívnék! – És ki tud magyarázkodni, kinek van még kedve és főként: alázata hozzá? Így van. Legfeljebb azt mondják: Mutassa a munkakönyvét! Nekem persze, nincs és megmagyarázom minden helyen, hogy írónak készülök és szükségből vállalok csak napszámos munkát addig, míg «be nem futok» vagy el nem helyezkedem valami redakcióban. Ezt mindenütt elmagyarázom, egyrészt gőgből, másrészt, hogy bízzanak bennem, de, persze, a szemembe nevetnek.

– Ja! Igazán sajnáljuk, de nem szolgálhatunk munkával. Hanem talán a sajtófőnökségen tessék próbálkozni, ott mostanság gyakran üres a sajtófőnöki állás.

Így teszik ki a szűrünket jóideje mindenhonnét már, a Gyopár bádogosi munkakönyve se sokat használ, mert abban meg jóformán minden munkás hétről más-más gazdától szól a bejegyzés. Ez már maga is gyanús, csavargó hajlamra, esetleg tolvajképre, vagy használhatatlanságra mutat, nem jó ajánlólevél, meg aztán: ki a fenének kell manapság bádogos? No hallják! Halott szakma ez, nincs építkezés, mit akarnak? Ha csak exhumálásoknál nem cinezik le az érckoporsókat! Hanem – nevetnek – próbálkozzanak talán a mészárosoknál! Ez a szakma nagyon eleven mostanában.

Persze: bádogossegédi munkakönyvvel a mészárosoknál! Nem rossz! Határozottan van humor az emberekben.

Így állunk e pillanatban s így most Gyopár se egészen bizonyos a pékben; a sok meddő próbálkozás őt is elgyávította egy kicsit. Azért leállunk, a kanna csövéből szívunk pár korty vizet, összeszedjük magunkat s elindulunk. Gyopár azonban, minden eshetőségre való tekintettel, megnézi, zsebében van-e a munkakönyve. Persze, ott van, hisz soha nem szokta kitenni onnét.

*

Gyönyörű a reggel, ahogy kilépünk. A pállott pincelevegő után valóságos felüdülés és meghatódik tőle az ember. Kicserzett arcunkat ahogy körülveszi a fény és a szellős üde reggel, bent a szívünkben érezzük, hogy gyönyörű a világ és vannak helyei, ahol szép csöndesen megülve igen boldog lehetne az ember, igen, bizonyára vannak posztjai az életnek, ahol hasonlatos minden az esti pírhoz, vagy egy jó langyos fürdőhöz, melyben az ember végtelennek és pehelykönnyűnek érzi a testét s a langyos víz csöndes locsogásától s a finom szappan könnyű illatától körülvéve, fogalmat tud alkotni magának az örökkévalóság békéjéről és az Isten mindent parányt betöltő végtelenségéről. Bizonyára vannak ilyen posztjai is az életnek, csak mi végtelen távol vagyunk tőlük s a fantáziánkban bukkan csak fel néha utópisztikus képük, mint a délibáb vagy még inkább: mint az álom, mely néha eljön annak a szemére is, aki átnyirkosodott szalmazsákon, pincében próbálja az alvást s fölötte a boltozott beton és a vasgerendák ötemeletnyi kő végtelen súlyát emelik.

Míg Gyopár bezárja a pince ajtaját s a lakattal babrál, körülnézek. A nap fölkelt, már elég magasan jár s a barátok székházának teteje ragyog a fényben. Az égen friss, kedves felhőcskék tollászkodnak; olyanok, mintha pelyhes kis libák lennének reggeli fürdés után, a falon legyek mászkálnak, a toronyban üt az óra, a rendőr posztjára indul a Fóthy-úton, még a derékszíjat igazgatja és a kesztyűjét készítgeti, az elmaradhatatlan fehér kesztyűt, aztán megnézi előrehajolva, elég fényes-e a cipője; arcán piros mosoly. Ballag. A lépte kopog a harmatos reggelben, mintha labdát ütögetnének a földhöz, pirosra gerezdezett, kemény és ruganyos kis gumilabdát.

Jó az élet, mi, biztos úr? Úgy-e, finom és szép, kivált így reggel, amikor még a harmat ragyog a faleveleken s az emberen jó, tiszta uniformis feszül, a derekát egy kicsit húzza a kardszíj s előzőleg jó, hideg vízben mosta meg a testét egész derékig? Az ám! Ni csak, fecskék villannak el a levegőben és csivitelnek. De hogy csivitelnek! Az ócskavasas udvarára, a rozsdás vasak és barna síndarabok fölé betévedt egy fehér lepke; nézze, milyen bolond táncot jár a lim-lom vasak felett! A köveken és a kerítés deszkáin van még valami az éjszakai harmatból, a Dunáról hajótülök hangját hozza a szél, a viciné söpri a kapualját s a szomszédos házakban itt-ott, egyik-másik emeleti ablakban már ki vannak téve a fehér huzatú paplanok, vánkosok... S ezt, ezeket a kitett paplanokat nem bírom, biztos úr! Ettől el kell fordítanom a fejem, mert látja, sovány az arcom, a nyakam olyan, mint a téli ág és tudom, hogy ezek mögött a fehérhuzatú, színes paplanokkal tátikavirággá díszített ablakok mögött az éjjel szép, rendes nyugodt életű emberek aludtak, a fiatalasszonyka felkelt s fehér batiszt hálóingében, mely a bokájáig ér s mely, ahogy lép, testének rugalmas, drága formáin meg-megtapad, megnézte aggódva, hogy be van-e a gyermekágyban rendesen takarva a Pistike, a Palika, vagy az Évike, a férfi már felkelt, mert így nyáron korán kelő, talán tornászik most, a konyhában a cseléd darálja és főzi a jószagú kávét és lássa, én most munkát keresni megyek, a tagjaimban didergés van, félek a péktől és szívesen felvenném a maga uniformisát. Nem, biztos úr, nem az ezüst stráfért és a csillagokért, melyek a paroliján vannak, nem a szabályszerű sapkájáért, a snájdigságáért, nem is a kardjáért és a hatalomért. Nem, biztos úr! Én egy komisz, kopott csavargó vagyok, aki verekszem, ha kell, káromkodom, rissz-rossz kalarábén élek és néha napokig nincs kedvem megmosni az arcomat, de nem vagyok rossz ember, higgye meg s pusztán csak azért szeretnék cserélni magával, hogy előrehajolva én nézhessem meg, elég fényes-e a kincstári cipőm, hogy babrálhassak a kesztyűmmel és hogy érezhessem testemen a derékszíj biztos és masszív szorítását. Csak ezért, biztos úr, csak ezért! Lehet, hogy maga ezt nem érti, sőt egészen bizonyos hogy nem és nem tudja elképzelni, mit jelenthet egy csavargó és pince nyirkától fázó testű embernek egy derékszíj, egy pár hivatalosan kiadott fehér kesztyű s az ilyen cipőt ellenőrző, megszokott és apró gesztusok, de én sunyorgó szemmel állok itt, torkom csavarja az irigység, nyelvem alatt csaknem összefut a nyál és nem bírom magáról elfordítani a pillantásomat: követem a szememmel mindaddig, míg csak el nem tűnik a sarkon. Így van, biztos úr, ilyen keservesen van ez. Ilyenek történnek, magától ötven lépésnyire, a Huba-utcában egy pince előtt a nyári reggelen, míg maga békésen megy a posztjára. Tudja-e?

Lehajtom a fejem.

– Te, író – teszi vállamra Gyopár váratlanul a kezét – nem volna kedved verset írni? Motyog a szád!...

Megfordulok, elszégyenlem magam, próbálok nevetni s elindulunk a pék felé.

*

A pék udvarán asztal áll, világoskék damaszt terítővel letakarva, melybe szürkésfehérben játszó virágok vannak beleszőve. Az asztalon a pék reggelije: nagy bögre kávé, kövér föllel, mellette három pirosra sült, friss kifli. Az udvaron jó meleg kenyérszag érzik, a műhely ablakrámái lisztesek, az öreg Pál apostolhoz hasonló arcú segéd karba font kezekkel csaknem a bejáratnál támasztja a falat, mezítelen karján olyan gömbölyded és szép izmok játszanak, mint a cipó s hátul, a napfényben, vetélő lapátokat súrol meghajolva a cselédlány.

Nincs szerencsém. A pék a műhelyajtóban áll, pipacsvörös a méregtől s nagy lendülettel fejbe keni az inast.

– Mit? Hogy nincs jogom megverni téged? Hogy a törvény nem engedi? Köpök rá s hallod, a beled mindjárt kitaposom, te taknyos! Nekem nincs jogom megverni téged, a mesterednek, ha egyszer eltöröd a legjobb vetélőlapátomat? Mi? Hát míg gondolsz te, mért adott szegény apád ide? Hogy naplopó légy, bitang? Lapátokat törj? Tönkre tedd a mesteredet? Hallod-e?

Így és így tovább, mint ahogy az ilyesmi már történni szokott. Reménytelen a helyzet. De azért megvárom, míg bevégzi a fenyítést, úgy ahogy lehiggad és odaül az asztalhoz reggelizni. Akkor odaállok eléje. Gyopár kint vár az ajtóban.

– jó reggelt kívánok! Valami munkát nem adhatna, mester?

Rám néz, ledobja az asztalra a kiflit, felpattan.

– Mi?!

Gondoltam, hogy ez lesz a vége. Rossz órájában találtam. Ha jókedvében fogom el, bizonyára visszafogad, de most nincs irgalom. Elpirulok s nincs semmi biztonság a hangomban. A mellem is elfelejtem kihúzni.

– Valami munkát... Zsákolást esetleg...

A mester elképed. Kigyúl az arca s köténye alatt a gyomra mozogni kezd, mintha követ nyelt volna.

– Vigyázni fogok, – mondom, de nincs segítség nem lehet ilyenkor szordinót tenni rá, megint kitör.

– Mars! – üvölti. – Mars! – Azt gondoljátok, bolond vagyok én? Elfolyatja a lisztemet és még munkát adjak neki! Lopom én a pénzt?

Nincs mentség. Valamit dadogok, hogy bocsájtson meg, többet nem fordulna elő, nem az erőmön múlott, mint azt Gyopár a számba rágta, de már kullogok fülemig elpirulva a kapu felé. Hallom, hogy az inas, akit felpofozott az előbb a gazdája, vihog rajtam s hangosan nevet; nem azért, hogy hízelegjen a gazdájának, hanem, mert ilyen a természete. Iszonyúan szégyenlem magamat, mellemre fogom a kezem és szeretnék elsüllyedni. A szomszéd kertben tyúkok kaparnak békésen, a kerítés lécére a fű között csigabiga kapaszkodik s a kapura belülről krétával rá van írva: Péküzem. Ezt még sohase vettem észre. Bogár repül az arcomba, a kutya ismerősen dörgölődik hozzám, az arcom ég és nem tudok az öreg Pál apostol arcú péklegényre nézni. De mikor elmegyek mellette, hozzám lép.

– Jöjjön holnap, – mondja csendesen. – Most eltörte az inas a vetélőlapátot, valóban a legjobb vetélőlapát volt, bár mérges az öreg. ne vegye fel tőle. Ismeri: nem rossz ember, csak néha bolond. Jöjjön holnap!

Ránézek.

– Köszönöm, – mondom.

Már rég szeretem ezt az öreg péksegédet. Lehet, hogy azért, mert az arcában van valami az apáméból. Ezt most világosan érzem. Aztán meg, hogy ő az egyedüli pártfogóm és most igaza van. Nem rossz ember a pék, sőt alapjában nagyon is jó szíve van s gyakran megengedte már, hogy munka után, a bérre ráadásul, összeszedjünk pár visszamaradt zsemlyét. Ha meg különösen jókedve volt, esténként leült velünk a műhelyben s szépen elénekelgettünk. Nagyszerű akusztikája volt ennek a műhelynek s az öreg tudta a Csokonai-versre a nótát:

Igyunk, barátaim, a komor
Bu lángja nem csatázik,
Ha mádi borral a gyomor,
A kis pokol megázik...

Szerette ezt a verset, általában, pék létére, nagyon sok verset tudott. Csokonait imádta s ezt a költeményt különösen szellemesnek tartotta. Ha például ettük a visszamaradt zsemlyéket, sohase felejtette el mondani:

– Tömitek a kis poklot, naplopók? Tömitek? Nagyszerű mondás, mi? Hiába, Csokonai nem hazudik s mostanában nem írnak ilyen verseket!

Ilyen az öreg: gyermekkedélyű, ha jókedve van. De most nincs szerencsém. Ballagok kifelé, mint akit leforráztak s kint Gyopár fogad.

– Nos?

– Hallottad?

Olyan az arcom, mint a félig sült pecsenye. Egymásra nézünk. Gyopár megvakarta a fejét, aztán kiköp.

– A fene egye meg!

Megindulunk. Akkor az öreg segéd kinyitja az utcaajtót s csöndesen megint utánam szól. Lágy a hangja, meleg és szelíd.

– Jöjjön holnap egész bátran. Úgyis lisztszállítmány érkezik.

Visszanézek, mosolygok rá, valami köszönetfélét intek neki s meghatódom. Igen, valóban apámhoz hasonlít ez az öreg péklegény. Apámhoz, akit egy éve temettünk el odahaza s aki ha élne, nem kellene így mindenkitől elhagyatva csatangolnom. S látom apámat magam előtt, amint ül otthon a karosszékben, fújja a füstöt, keze a szék karfáján pihen, szemeiben, melyek ilyenkor mindig messze révedeztek, a családfő melegítő tekintete, s hajában, melyet egycentis rövidre nyírva hord, csillognak az ősz szálak. Az emlékezéstől megtelik a szemem könnyel, de nem engedem kihullani. Ég felé fordítom az arcom s tágítok a szemhéjaimon. Így megyünk szótlanul sokáig, míg végre mondanom kell valamit.

– Hallod, – szólok Gyopárhoz s iparkodom nagyon tárgyilagos hangon beszélni – ez az öreg péksegéd nagyon hasonlít az édesapámhoz.

Gyopár rám néz, valamit sejthet, mert csak ennyit mond:

– Igazán?

Aztán félrefordítja a fejét és megindulunk a gyárak felé.

*

A Váci-úton játszódik le mindez, nem messze a Huba-utcától, ahol lakunk s ahogy ballagunk előre, az az érzésem, hogy sokkal jobb lenne, ha hazamehetnék, lefeküdhetnék a vackomra háttal az ablaknak és megpróbálhatnék aludni. Mit tehet az ember, ha munka nélkül van s terítetlen asztal várja ebédre, vacsorára? Legjobb, ha lefekszik, elhalkítja az életét és a falnak fordulva megpróbál elaludni. Ha megy. Ha meg nem megy, akkor elkezdi szépen nézni a falat s a foltokból és repedésekből mindenféle fantasztikus figurákat állít össze, alakokat s történeteket képzel el magának, csodálatos és finom történeteket, melyeknek ő a főhőse s melyek úgy születnek, oly szaporán és észrevétlenül, mint a gomba, felelőség és reális lehetőség nélkül – és épp ez a szép bennük – mint az álom vagy mint a gyermekmese. Ezenközben, ha jól és szívből csinálja a fekvő, elfelejti, hogy éhes, hogy nincs munkája s hogy utolsóbb és alacsonyabb lény munkanélküliségében a világ minden páriájánál, sőt akár azt is elképzelheti, hogy hatalmas tengeri hajón ül, a Bremenen, vagy az Európán, lábán vastagtalpú sportcipő, gyapjúharisnya, testén finom és elegáns szövetruha, a luxusgőzösön mind csak előkelő és nagyon gazdag emberek utaznak s ő a hajó korlátjának dőlve puha sportsapkája alól meg-megnéz egy-egy hölgyet. S azok megállítják a hajópincért:

– Mondja csak, nem tudja véletlenül, ki ez a kemény arcú, hallgatag férfi, aki ott a korlátnak támaszkodik?

Ő mindezt látja, észreveszi, a hajópincér tiszteletteljesen megáll.

– De hogyne, kérem! Az X. Y., a híres és gazdag gyáros fia (esetleg nagy író, festő, földbirtokos), aki a gyáripart (esetleg az irodalmat, a festészetet, vagy a mezőgazdasági politikát), megy tanulmányozni Amerikába. Nagyon komoly ember, sohase mosolyog, de dolláros borravalókat ad és nagyon visszavonultan él.

– Igen, igen. Köszönöm! Nagyon érdekes ember!

Mozi ez!

De a hölgy a korláthoz jön, kicsit távolabb, lehet, hogy valami milliomoslány s a csavargó, aki gyomrában a reggeli száraz kenyérrel fekszik szalmazsákján, odalép.

– Pardon, hölgyem, szívesen felajánlanám plédemet. A naplemente gyönyörű és nézze, milyen habzó tajtékot ver a hajó orra! De hűvös van, parancsolja a plédemet s engedje meg, hogy bemutatkozzam: Arthur Craumbigam vagyok, bámulója...

A hölgy mosolyog. Bájos, finom, tetőtől talpig úri.

– Ah, ön az? Hírből már ismerem, olvastam a könyveit. Remek írások! (mert mégis csak az írónál marad meg a munkanélküli).

A csavargó ekkor utánozhatatlanul elegáns gesztust csinál, amilyeneket csak a legjobb modorú és legkifogástalanabb nevelésű emberektől látni, kellemes beszélgetést kezd, mindketten leereszkednek a korlát melletti padra, közben suhan velük a hajó s a kapitány leköszön nekik a parancsnoki hídról. Este már csókolódznak.

Igen, ez mind ott van a sárgásszürke, szénportól dohos szagú falon s ahogy az ember fekszik és kívülről bemorog az utca zaja, szépen el lehet hinni, még a szemet se kell behunyni, hogy a hajó gépei zuhognak, a víz harsog és hogy a kapitány kiált, nem valami csintalan kölyök vagy lovát ostorozó kocsislegény az utcán valami szurtos kis cselédnek.

– Mary, gyönyörű az alkonyat!...

Igen, igen, jó lenne hazamenni, lefeküdni, nézni a falat és elfelejteni, hogy a pék az imént dobott ki és azt mondta, hogy többet a szeme elé ne kerüljek. Vagy hangtalanul és puhán, elúszni a bárányfelhőkkel, melyek felettünk utaznak oly nesztelenséggel, mint az álom, vagy a képzelődés, szépen felszállni a füsttel s a világ felett halkan énekelni. Oly halkan és oly finom lélegzéssel, hogy annyi se legyen ez, mint a távoli tücsökszó vagy gyenge szélben a levél sóhajtása, csak mint a fény és az ég távoli kékségének éneke, a derű buborékainak játéka és az a lélegzet, melyet az azúr parányai lehelnek.

Elfeledkezem magamról, lehajtom a fejem s észre se veszem rögtön, hogy lehull szememből az a két könnycsepp, mely rég kihűlt már s amely az előbb apámra való emlékezéstől gyűlt a szemembe. Csak egy szempillantás múlva neszelek fel rá s hirtelen lepillantva a földre, lépő lábaim közt megnézem: két nedvesen szürke folt, mintha két csöppeső esett volna le. Két csipkés szélű vízkorong s eltűnik előlem, ahogy lépünk előre.

– Bolond! – mondom fennhangon. – Gyí hó!

Gyopár meghallja s rám néz.

– Mit morogsz?

Kemény az arca s szemei sárgák, mint a kovakő.

– Nézd – mondja s bár az arca feszes és a szemei szúrósak, a hangja nem rossz, – nézd, ha te így érzékenykedsz, semmire se megyünk s jobb, ha beállunk a leprások közé ápolónak. Mi bajod van? Sohase szoktál így ellágyulni. A mennyek országa, fiam, a gyermekeké s a mi bőrünk nem igen való arra, hogy simogassák, ezt már tapasztalhattad. El kell bírni a világot és nem kell minden szíre-szóra megmutatni magadat, mert olyan laposra tipornak, mint a palacsinta. Vagy mit gondolsz – én olvastam és tapasztaltam egyet-mást – érdem az itt a Váci-úton, hogy a te apád és az én apám meghalt s hogy a te anyád és talán az enyém is otthon könnyeket hullat a főzeléknek való krumpli közé miattunk, míg hámozza? Fenét! Jegyezd meg, ez a világ üzlet s azon az alapon, amelyen te állsz, ha hinni lehet a népszámlálási adatoknak, naponta vagy másfélmilliárd kenyeret kellene szétosztani. Ez szép, de ha nem tudod magad minden pillanatban könnyedén túltenni rajta s nem minden gondod az, hogy mindenek előtt magaddal tudj valamit csinálni, kenyered legyen és kikerülj a pincéből, a világon semmit el nem érsz, csak ostoba álmokba pazarlod magadat s megérdemled, hogy éhen pusztulj. Az embernek ki kell számítani önmagát, akár egy számtanpéldát, mert reggel száraz kenyeret ettünk, ha nem tudunk elakadni valahol, este még az se kerül, éhesek leszünk és ami a legfontosabb: azok is számítással dolgoznak – mint a gyárak felé. Számtan ez. Nekik pénzük van, nekünk erőnk. Igaz, hogy valószínűleg kevesebb erőnk, mint nekik pénzük, de mégis csak meg kell csinálni a vásárt valahogy, hogy legalább kalarábénk legyen. A fűszeres ugyanis nem hitelez, ha nem vagyunk munkában. Én csak egyszerű bádogos vagyok, alig olvastam valamicskét, de azt mondom neked: ez az igazság. Lehet, hogy a vásár egy kicsit piszkos, de nem mi tehetünk róla, tehát nem is a mi gondunk. Nekünk: meg kell élnünk elsősorban s ami azon túl van, az nem érdekel.

Lengeti a botját és megint kiköp. Ilyen ez a Gyopár. Kemény, el nem lágyuló és tárgyilagos. Keveset olvasgatott csak így magánszorgalomból, alapjában egyszerű bádogos csak, de nyilt esze van, nem érzelgős és néha nagyon fején tudja találni a szöget.

– Piha! – mondja. – Várj, rágyújtunk! Azaz...

Meggondolja magát, visszarakja zsebébe a cigarettákat és begombolja a kabátját.

– Gyerünk csak, nézzünk munka után!

*

Elérünk az első gyárhoz, átvágunk az úttesten és megállunk a kapuban.

– No most vigyázz! – mondja Gyopár és se meghatódottság, se izgalom, se zavar nincsen rajta. – Ha szerencsénk van, már itt elakadunk. Csak okosan kell kezdeni a dolgot és nem szabad megijedni. Te most munkás vagy s ez a gyár itt legrosszabb esetben is olyan, mint a zálogház: valamit csak adnak értünk. Ha nem, odébbállunk és máshol próbálkozunk. Mindenesetre húzd ki magad és szétvetett lábakkal állj, úgy mindig többet mutat az ember.

Végignéztünk magunkon és belépünk a kapun. Balról a portás fülkéje, mellette ciprusféle bokrok zöldellnek, szemben az irodák, bent az udvaron raktárak, jobbról nagy halom beolvasztásra váró rozsdás vas, mögötte vastag és dróthálós kéményével a kohó. Keramit-gyalogjáró visz az udvarba, hol jobbról-balról apróra tört bazalttal van meghintve a föld. Jobbról az igazgatósági épület. Furcsán nézek körül, próbálom magam beigazítani. Gyopár azonban az első pillanatra itthon van, a pillantása mindjárt a drótajtós szekrényre esik, mely a portás lakásának ajtaja mellett áll s melyben kampós szegeken a munkások számai függenek. Ahogy rápillant, oldalba döf vidáman.

– Látod, megmondtam, hogy elakadunk mi itt! Most már fene egye a pékedet!

Mert három gazdátlan szám függ a szekrényben, noha régen megkezdődött már a munka s Gyopár minden reményét erre alapítja. Nagyszerű! A gazdáik vagy betegek, vagy az is lehet, hogy az éjjel leszúrták őket, valami angyalföldi lebujban s így nagy okuk van nem jelentkezni a számaikért. De mi csak a három gazdátlan számot látjuk s Gyopár vidáman lép a portás felé, aki a jó napban az ajtófélfát támasztja.

– Jó napot!

Le szeretne vele kezelni jókedvében, mert valahogy ilyen formán indul el a keze, de a félúton megáll és a kabátja elején a gomboknál köt ki. A portás félszemmel figyel bennünket meglehetősen duzzadt és vörös szemhéjai mögül. Ránézek s első pillantásra valami tisztátlanság érzése fog el. Nagy orrlikai vannak a portásnak s egyszerre belém áll a bizalmatlanság és az ellenszenv, mert nem szeretem a nagy orrlikú embereket. Még soha semmi jó nem ért a részükről s meggyőződésem, hogy mind igen közönséges, durva, ostoba és rosszindulatú emberek. Akik, ha például bokszolók, a szívre ütnek, ha birkózók, alattomban a gyomorfejre vágnak könyökkel vagy tenyérrel és sunyin gáncsolnak, ha hatalmasok, durvák, belátástalanok és a szegénnyel semmit se törődnek, ha meg portások, mint ez itt, fölfelé talpat nyalnak, de négyszemközt baromnak, panamistának és kéjencnek nevezik az igazgatót, fiatal lányokra pályáznak a gyárban, sok titkolnivaló piszkos esetük van, pénzért kerítenek is s a munkát keresővel szemben gonoszak és piszkoskodók. Általában: jellemtelen emberek, a szívük helyén szőrcsomó van. Mindezt tudom, de most még egyszer köszönünk neki, most már mind a ketten.

– Jó napot!

– Nos? – fordul vissza.

Nem barátságos s ahogy nézem, nem tudok szabadulni a nyálka gyomorfordító érzésétől, de Gyopár elemében van: jópár portással volt már dolga életében.

– Alászolgája! – mondja. – Látom, megy a munka és rendes hely ez a gyár. Nem lenne itt valami foglalkozás a számunkra? A portás úr bizonyára be tudna bennünket ajánlani. Én bádogos vagyok ugyan, de értem a vasmunkát is, a barátom meg napszámosnak jönne. Ügyes fiú, mondhatom, negyven-negyvenöt kilót felemel félkézzel és természetesen: akármilyen munkát vállalunk. Nem kell félni, portás úr, erősek vagyunk és bírjuk a munkát. Zsákoltunk is mi már és szenet is raktunk ki eleget. Olyan a mi hátunk, mint a vas!

Így ajánlkozik Gyopár s ahogy a gépek búgását hallom, a portásra nézek s felszívom bőrömmel a környezetet, megértem, hogy nem lehet másként s ez az egyedüli helyes hang, melytől eredményt várhatunk. Nem szabad ámítani magunkat holmi emberséggel, kimondani az érzéseinket s például így ajánlkozni:

– Kérem, két érző, gondolkozó, lélekkel megáldott ember vagyunk, szeretjük a szépet, az embert, a szegényeket, olvastuk Knut Hamsunt s Jézus külön megrázó élmény volt számunkra!

Mi lenne, Úristen! Micsoda vigyorgás!

– Hogy tetszettek mondani? No hallják! – mondanák. – Nem rossz! Legyenek szívesek talán a Fancsali Feszület nevű érzékeny műintézetnél jelentkezni, ott van üresedés, haha, s éppen két érző és gondolkodó embert keresnek, akik jól tudnak pofákat vágni!

Pedig ez a két tulajdonság a legfontosabb, ez tesz emberré bennünket, hanem, hát ki használhatja ezeket itt, ezen a helyen, ebben a világrendben s emellett az emberi mentalitás mellett, amelyben élünk? Köpnek az ilyesmire s valóban legjobb ajánlkozás a Gyopáré. Mi vagyunk mi itt? Két mell, két jó begyakorolt hát, négy váll, két pár kéz, két pár láb, amit ezek jelentenek és semmi több. Erősek vagyunk és bírjuk a munkát, ez a fontos! Mérges vagyok és alaposan duzzad az önérzetem, de már magam is látom, hogy mindez butaság, mert estére nincs mit enni. Elfog az éhség kellemetlen és lealázó emlékezete s egyszerre kihúzom magam, kedvező mellet domborítok, megkeményítem a vállaimat és fapofát vágok, mint aki nem más, mint egy megfelelő adag erő a zsák alá, a kalapács mellé, vagy a szénlapáthoz s mint akit más ezenkívül nem is érdekel. Ez a legjobb, ez bizalmat kelt, ez az ökörpóz megnyugtató. A portás lenéz ránk.

– Hát munkát?

– Igen.

– Szép! – megnéz bennünket, Gyopárnál ugrik az apró, bedagadt malacszeme. – De hisz maga púpos! Ezzel a púppal akar maga munkát vállalni?

Nem esem ki az ökörpózból, Gyopár is jóképet vág a bőrére menő tréfához, benne van és talpraesetten adja vissza.

– Nem baj ez, portás úr, legalább nem tudják kétvállra levágni az embert, meg aztán, tetszik tudni, én ebben hordom az ivóvizet, mint a teve.

Vigyorgunk: haha, hehe, hihi! Már érzem és tudom a mórest: A portás viccelt és így meg van a jó hangulat, amelynek alapján tovább és bizalmasabban lehet tárgyalni és talán be is ajánl bennünket. S ez a fontos! Végre is jó lenne minden héten fizetést kapni, rendesen élni, dolgozni, elcicázni a gyárban a lányokkal és gőgösen menni el a rendőrök mellett, míg így állandóan félünk tőlük, mert bevihetnek bennünket közveszélyes munkakerülés alapján. Meg aztán s ezt különösen nem szabad elfelednünk, estére nincs már semmi harapnivalónk, ha valahol be nem fúrjuk magunkat, kezdődik megint az éhezés s ettől nagyon félünk, mert az álmok se tartanak a végtelenségig s az éhezés iszonyúan megalázza és piszkossá teszi az embert.

A portás felkapja a fejét a visszaadott tréfára.

– Jó vicce van magának, barátom! – csíp Gyopárra. – Maga igen tréfás kedvű ember.

Gyopár hunyorít.

– Hát Istenem! Ami a fizetést illeti, egy: enyém az árnyékom, meg a fejemen a szőr.

A zsebébe nyúl, két cigarettát vesz elő.

– Ha meg nem sérteném, egy kis rágyújtás nem árt. Jó cigaretta a púp alól, tüdőn szárítva, hehe!

Hát ezért nem gyújtottunk rá az előbb! Aha! – De a portás megdomborodik. Senkit olyan könnyen meg nem lehet sérteni, mint a portásokat. Köszörül a torkán.

– Tegye csak el barátom, azt a bagót. – Hosszan nézi Gyopárt. – Úgy nézem, maga már járt többször is nálunk. Tegnapelőtt, például, nem volt itt, mikor elveszett az igazgató úr pénztárcája?

Gyopár nyel és hátraszalad a füle.

– Nem.

A portás fujja az orrát s a zsebkendő mögül beszél, de a szeme rajtunk.

– Nos mindegy, de munka nincs. Ezek közül is elbocsátunk szombaton, akik most itt dolgoznak, nem hogy újakat vegyünk fel. Meg aztán nem is nekünk való emberek. Esztergályosunk is van egy regiment, mit csináljunk akkor bádogossal!

Körülményesen babrál az orrán, aztán zsebreteszi a kendőt és lerántja a mellényét. Mi állunk előtte és nézzük. A cipruságakon pityeg valami madár.

– Hát ideiglenesen esetleg – kérdi Gyopár a drótszekrényre mutatva – ehelyett a három helyett, aki nem jött be? Nem lennénk hálátlanok portás úr...Hanem a nagyorrlikú fölényes; maga a kövér kapitalizmus, fordul befelé:

– Nézze, fiam, menjenek, nekem most be kell nyújtanom a munkáslistát, nem érek rá.

A madár a ciprusok közt egész koloratúrát vág ki s nekünk egyszerre mentőötletünk támad.

– És a főmérnök úr? – kérdi Gyopár.

A portást erre megcsípi a tarantella.

– Hallja, a főmérnök urat ne zavarják! – kiált fel. – Mit gondolnak, csak úgy elő lehet ráncigálni? Teremtésit! Micsoda világot élünk? Nincs munka, hát nincs! Mit erőszakoskodnak? Nem látják az irodaajtón a táblát?

Mi valóban látjuk, öklömnyi betűkkel van kiirva: Munkásfelvétel nincs, de már ott vagyunk az ajtónál és bekopogunk.

– Pimaszok! – halljuk a portás hangját, hanem oda se neki, élni kell és már ott is állunk a főmérnök előtt. Sápadt, vékonyhomlokú ember, a szeme fehérje egy kicsit véreses. Fáradt arcú. Lehet negyvenkét éves. Ceruzát farag a tollkésével. Felnéz.

– Mivel szolgálhatok?

A sarokban kályha van, a falon naptár, a főmérnök előtt fenyőfa íróasztal rajzokkal és listákkal. Szürke, fénytelen az iroda. Gyopár tömöríti a mondanivalót.

– Három munkás nem jött be, főmérnök úr, azok helyett szeretnénk ideiglenesen dolgozni. Becsülettel elvégeznénk.

A főmérnök néz ránk. Furcsa, fáradt szeme van. Nyílt. Barna és nagy pupillája. Csodálatos: valóságos gyermekszemek. Fáradt gyermekszemek.

– Ki eresztette be magukat? – kérdi csendesen.

Nem felelünk. Csak nézzük egymást. A főmérnök a bajuszát rágja. Feláll.

– Pazár! – kiáltja s a portás belép. – Nem megmondtam magának, hogy senkit be ne engedjen hozzám, aki munkáért jött! Hát mi vagyok én? Hóhérnak szerződtettek ide? Hallja, megjegyezze!...

– Kérem én mondtam, én megmondtam – kapkod a nagyorrliku – de erőszakoskodtak, beszöktek kérem!... Nem verekedhetem, bocsánat, főmérnök úr... Nem üthetem bottal őket...

Topog, alig tud melyik lábára állni. Meghajlik, elillan.

– Nincs munka – fordul hozzánk a főmérnök. – Kérem, menjenek. Ezek közül is el kell ötvenet bocsátanom szombaton! Végre is...

Köszönünk.

Megyünk, de kint a portás les ránk s elcsíp bennünket. Lefojtja a hangját.

– Bocsánatot kérünk... Jó napot kívánunk...

– Hallják, a pimasz Istenit maguknak, nézzék, merre van az ajtó! Engem áztatnak itt el, aki tizenhét éve állok a gyár szolgálatában, teljes megelégedésre? Engem kapnak itt le két piszkos csavargó miatt? De be ne tegyék többé ide a lábukat, mert meglátják mi lesz! Majd megmutatom én, hogy az ilyen pimasz kommunista népséggel hogy kell elbánni! A Krisztus pofozta volna meg magukat! Ki innét!

Mindezt úgy hörgi, hogy zajt ne csapjon s a főmérnök meg ne hallja. Hajt bennünket, lökdös az ajtó felé, az orrlika olyan tág, hogy beleférne egy nagyobbacska egres; roppant tisztátalan lélek lehet s jodoform szagot érzek belőle. Elfog az undor az érintésétől, egyáltalán nem szeretem, ha hozzám nyúlnak, mérges vagyok.

– Vigyázzon – mondom neki fölényes jasszmodorban – hozzám ne nyúljon, mert visszáról úgy vágom itt meg, hogy a köldökén bújik ki a szeme!

– Micsoda?

– Jaja, fater, a teremtésit, odatenyerelek!

Gyopár csitít.

– Hagyd már, mit eszed magad?

S az ajtóból visszaszól:

– Halló, Sámson, tévedtem az előbb a púpra vonatkozólag! Nem ivóvizet tartok benne: ebben hordom a maga agyvelejét.

Kint vagyunk. Közvetlenül a járda mellett útjavító munkások rakják a keramitot. A nap erősen tűz, a portás fenyeget utánunk. Ekkor egy szép, csukott kék autó fordult be a gyár felé. A portás rögtön arcot változtat. Valóságos nyílt színváltozás. Visszaugrik, kitárja a kaput s hajlong az ajtó előtt.

– Alázatos tiszteletem, vezérigazgató úr! Jó reggelt kívánok!

Olyan, mint egy görbére fujt dunsztosüveg, amelyből csorog a cukorlé.

Velünk szemben aszfaltolvasztó katlanok döcögnek a város felé; olyan a hangjuk, mintha ágyuk vonulnának valami sürgős és szorongattatott ütközetbe.

*

Ez még reggel volt, jókor reggel, de most már erősen délfelé járhat, mert a nap magasan áll, csak úgy dönti a forróságot, az utca kihalt, alig egy-két ember bandukol rajta, csak teherautók zúgnak el a keramiton, húznak a város felé a néptelen utcán, mintha nádast kereső vadludak lennének, fáradtak vagyunk s a kedvünk nagyon rossz. Komisz és fanyar, a nyelvünk alatt rossz ízek járnak s a húsunkban ha beleharapja valaki, érezné, hogy mélységesen és utolsó ízéig keserű az, mint a hal, amelynek elfakasztották az epéjét. Óránk nincs, nem tudjuk, mennyi az idő, de jóideje bolyonghatunk már kapuról kapura, mert hallgatagok és szürkék vagyunk, mint két szikladarab s a szemünk sárga, kemény és kopogó, mint a parittyakő.

Órák óta vagyunk reménytelenül az utcán s nyoma sincs már rajtunk a reggeli lágyságnak. Hogy a pinceajtó előtt észrevettem a reggel puhaságát s a paplanos ablakok miatt érzékeny beszélgetést folytattam magamban a rendőrrel? Ez talán nem is igaz, oly távoli s oly idegen, mintha egyszer hallottam volna ezt valakiről. Nem, nem, az nem én voltam, vagy ha igen, legalább száz esztendeje történt velem. Azalatt megöregedtem, kicserélődtem s az idegeim kemények és kiégettek lettek, mint a kábel, amelyen villámcsapás rohant már párszor keresztül s kiégette belőle azt, ami nemes volt benne. Íze és emléke sincs már bennünk a reggeli érzékenységnek, becsukódott a lelkünk, fássá lettünk s azt hiszem szíjostorral verhetnének bennünket, az sem okozna különösebb fájdalmat.

Furcsa, mivé lehet az ember egyetlen délelőtt alatt egy csökönyös kísérlet folytonos meddőségében, míg fölötte lángol a nyári nap, valamit nagyon és hiába akar, becsületes, lelkes s lába alatt kopog a keramit, mint a zsolozsma szemei. Furcsa! Legalább tíz helyen voltunk, benyitottunk tíz kapun, felajánlkoztunk tíz embernél, feltartottuk az életünket legalább tízszer és sehol se kellettünk.

– Hova gondolnak? – mondták. – Most? Lehetetlen. Talán pár hónap mulva. Az ősszel. Talán. De bizonyosra ezt sem lehet mondani.

Másutt szánakoztak rajtunk, mentegetőztek:

– Szegény emberek! Rémes helyzet ez, borzalmas lehet így vándorolni gyártól gyárig! Szegények. Pedig milyen fiatalok még!

Ezek még emberségesek voltak, de az emberségességet, a szánalmat legnehezebb eltűrni ilyenkor, ezt az emberies megtapogatást. Az ember dühbe gurul rá és mar.

– Kérem, nem szükséges mentegetődzni! – kiáltunk fel mérgesen. – Mire való az? Maguk... ej, majd tovább megyünk! Mit kell ezen magyarázni? Érdekes! Jó napot...

Bevágjuk az ajtót s azok bent megütközve néznek utánunk.

– Mi van ezekkel? A bolondok! Tisztességes szót szól hozzájuk az ember s így visszakiabálnak. Haj, piszok népség lehet! Hálátlan bitangok.

S nem értik meg, hogy ebben az állapotban semmi részvétnek nincs értéke számunkra, mert szó csak, szép szó és érzés, amelyből nem lehet kenyeret harapni és amelyet könnyen pazarolnak az érzékenyebb emberek. Nem értik meg, hogy nekünk itt már pozitívumok kellenek: egy-egy munkahely. Goromba szó, parancsolás, munkauzsora, de kereset, állás s a biztosból kiérző idegen lélek zengésére nekünk már nincsen húrunk, nem vagyunk kíváncsiak rá, lenézzük és semmire sem becsüljük. Mi két ellódult szervezet vagyunk már csak, a lelkünk mélyen lakat alatt s az keserves sorsunkban akkora szentség, hogy mi se nyúlunk hozzá, nem hogy idegenektől jólesnék, ha birizgálják. Semmi közük a lelkünkhöz! Hogy mernek ehhez a részéhez nyúlni az életünknek ugyanakkor, mikor egészen más emberek, mint mi; formális ellenségeink? Nem, előbb hasonlítsd az embert olyanná, mint magad vagy, tedd lehetővé számára, hogy a magadéhoz hasonló emberi méltósággal álljon veled szemben s csak azután emlegetheted a lelkét! Addig kuss neked s az előtted álló szentség legyen, akit kirúghatsz, de nem szabad érintened! Ezt senki nem érti s nem tudja, hogy az alamizsna szemközt köpés nekünk, mert mindahhoz jussunk van, amiben ők élnek és nem vagyunk alacsonyabb rendűek náluknál. Hát végül is felkiált az ember és bevágja az ajtót.

– Szervezett munkások maguk? – kérdik egyik gyárban ebédszünet közben a dolgozók.

– Micsoda? – ütjük fel fejünket.

– Mert itt csak szervezett munkások dolgozhatnak! Be kell iratkozni, fiúk, a szakszervezetbe!

Szakszervezet? Igen, tudjuk, mi az, túlzás lenne azt mondani, hogy nem értjük a szót, de nincs értelme, nem tudjuk magunkra vonatkoztatni. Annyira magányos egyedek vagyunk, hogy nem tudunk elképzelni semmi közösséget, harcot, tervszerű küzdelmet, az egyesülés előnyeit. Nem, ennek mindnek nincs semmi íze bennünk és olyan a szó, mintha fűrészport rágnánk: nem táplál.

Különös a létünk. Nincs egyetlen gondolatunk se, üresek vagyunk, bőrünk hűvös, bár hátunkon átizzadtuk a celtkabátot, egyetlen szót se szólunk egymáshoz s a csontok, a csontvázunk élete hatalmasodik el rajtunk. Furcsa érzés ez. Mintha az asszimiláció folyamata csak mész- és foszforsókat választana ki bennünk, azokat a szervetlen anyagokat, melyeknek szívhez, vérhez, agyhoz és ideghez semmi közük sincs, csak a csontot építik, az agy és csontvelők hosszanti vagy kerek csészéit, vázat, rideg erőtartót – nem tudom. Valami magunknak is egész idegen dolgot. Folyamat ez, lassan megkövesedünk tőle, sejtűreinkben kőanyag rakodik; nem hús az, ami rajtunk van: kő és csont, kemény, kopogó és érzéketlen, idegen, hűs és átmelegíthetetlen anyag, bálványszerű, senkihez semmi közünk immár, portásokhoz, mérnökökhöz, vezérigazgatókhoz, munkásokhoz. Külön állunk, mint az űrben bolyongó két kő, a csontjaink elhatalmasodnak rajtunk, s egyszer csak önkéntelenül elindulunk s megyünk, megyünk az út csapásában előre, csak előre, cél, szándék és értelem nélkül, csak az út fogalmának igézetében, ahogy az utca medre vezet bennünket.

Ez a munkanélküli meglódult bolyongása, mely szinte már állati. Elindul egyszer csak és megy, megy, anélkül, hogy tudná miért s anélkül, hogy tudná hová. Csak magáért a menésért, a lépő lábai ritmusáért, az órainga monoton hangjáért: tik-tak, tik-tak. Semmi értelme, semmi célja. Kényszer. Megy az ember. Megyünk. Vállunk közé húzzuk a fejünket, lépő lábainkkal visszük magunkat előre s az egészből csak ez az előre a fontos. A mozgás. Kabátunk be van gombolva, kezünk ütemesen leng, combjaink között suttyog a celtnadrág. Megyünk. Először csak lassan, rendes tempóban, de aztán belejövünk, elkap bennünket a testünk irama s észrevétlenül meggyorsítjuk a lépteinket. Mindig gyorsabban, mindig gyorsabban. És közben nincs egy szavunk, kőrugóra felhúzott kőemberek. Kell menni. Jó. Valószínűleg csak ebben a menésben élünk. Ez zaboláz és rendszeresít bennünket, egyébként talán sírnánk vagy ölnénk. Furcsa ez! Valami kielégülés. Kényszer. Vágy a fáradtságra? Lehet. A fizikum követelőzése? Vagy bölcső a léleknek? Ringatlak, ringatlak... Monoton, érzéstelen és végtelen. Há-rom-szor-há-rom, há-rom-szor-há-rom... Ilyen tempója van. És megint elölről kezdődik. Különös! Emberek, házak maradnak el mellettünk, de álomszerűek. A kocsiúton megyünk, hogy teltebb legyen előttünk az út s a lábaink visznek. Különös! Csak előre, előre, lépni, lépni. Végevárhatatlan tempó! Mennyi ideje megyünk már? Nem tudjuk. Az az érzésünk, hogy kimegyünk a világból. A vállaink fájnak, de ez csak valami íz, ellenőrizhetetlen érzéseink támadnak menés közben, elkönnyül a testünk, mintha léghólyagok támadnának a bőrünk alatt s a megkövesedett csontjainkban, mint a madaraknak úgy érezzük, megnőttek a lábszárcsontjaink, hosszúak vagyunk, gigászi nyurga gázlók, tíz méteres csűddel s csak megyünk, megyünk, megyünk, egyre megyünk. Különös!...

Messze túl Újpesten lassítunk le. Felocsúdunk. A Duna-parton vagyunk, köröttünk homok és kavics, messze elhagytuk a strandot is. Puszta és magányos a part. Itt, anélkül, hogy kérdeznénk, mért jöttünk ide, lefekszünk, levágódunk a homokba, hasra fordulunk, fejünk alá tesszük a kezünket s egy perc múlva horkolva alszunk, mint az állatok.

*

Délután hat óra van mire felébredünk. A nap már lefelé csúszik, első érzésünk az éhség, a szánk keserű, mint az epe, s köpködjük a homokot, mely alvás alatt a szánkba került. A szánk? Igen, a szélét beköpték a legyek, míg aludtunk, az ég roppant kék búra felettünk s az az érzésünk, hogy pálcikával valaki finoman ütögeti a szélét, mint egy gigászi harangét. Gyerekangyal játszik, talán ezt halljuk. De lehet, hogy csak a fülünk zúg. A világ, ahogy nézzük, érzésünkben összeszűkül s oly kicsi lesz, hogy a hónunk alá foghatnánk, majd megint végtelenné tágul s a kavics a lábunk előtt, mintha fordított távcsövön néznénk, szinte mérföldekre van. Milyen érzés ez? Talán az éhségtől van, vagy az életünk hiábavalóságától? Meg kellene mérni a világot s magunkat, hogy vigyoroghassunk a parányiságunkon. A bogarak hozzánk képest dörögve járó őslények s mi nem látszunk ki a fűből: a levéltetveknél kisebbek vagyunk. Ember? Harsogva kellene nevetni e pillanatban erre a szóra. Az ember két lábon jár, fejét magasztosan az ég felé fordítja, fehér keze van, bölcs tekintete, értelme, szabad akarata. Ez fogalom. Igen, távoli fogalom, melyet az iskolában tanultunk, szép és kínzó álom, most azonban oly messze van, hogy nem egyéb a katekizmus, vagy a természetrajz egy paragrafusánál.

Iszonyú csend.

Lecsúszunk egész a víz széléig, karjainkkal átfogjuk a térdeinket s bámuljuk a Duna felett a sirályokat. Azok ott röpködnek a víz felett, fehér testük ragyog a napban, szárnyuk karcsú és íves, mint az íj s vijjogatva halásznak. Ez az egyetlen hang, de ez is olyan éles és ijedelmes, mintha valahol gyilkosság történne a délutáni fülledt hallgatásban s csak még nagyobb tőle a csend. Ahogy nyitják a csőrüket, látjuk, hogy a torkuk piros.

Előttünk a Duna locsog, ezt hallgatjuk. A gyepes, kákás, kis öblöket vető part végig elhagyatott. Oly magányos, hogy szinte kiált az emberre: Mit keresel itt? Előttünk csúszik hangtalanul a nagy titokzatos víztömeg: a folyó s nézzük szótlanul. Oly szomorú ez! Kiválasztunk egy hullámot, megkapaszkodik benne a szemünk s követjük pillantásunkkal a zsibbadt csendben. Támad, fut, megnő, felgörbül és elenyészik. Aztán megint. De ami a nyomában támad, az már más hullám; az első eltűnt nyomtalanul, önmagába omlott, szétfoszlott – olyan, mint az álom, mint az emberélet. És a Duna csak hömpölyög csöndesen előre. Kúszik, suhan, mossa a partokat. Mért olyan szomorú ez? Mert iszonyatos szomorú s ahogy nézzük a hangtalanul tovahömpölygő folyamot, a szívünket akkora fájdalom fogja el, mintha meg kellene halnunk. Miért van ez? Mert a hullám elenyészik? Vagy mert a folyó folyik tova? Jön és elmegy és mi itt maradunk?

Süketítő a csend, szinte tépi a dobhártyánkat. A kis szélnek hangja nincs, kavics se zörren, – mintha megállt volna a világ. Néha hal dobja magát a felszínre.

– Fütyüljünk! – kiált egyszerre Gyopár és akkorának tetszik a hangja, mint az égzengés.

Harsogva fütyülni kezdünk. Tele tüdővel fújjuk, csak úgy visít, szeli a levegőt, mint a megsuhintott kardpenge, mint a drót, a fülünket hasogatja.

– Fújd! – nevet Gyopár; tetszik neki a koncert. – Dőlj bele!

Fúvom. A part öblei visszahangzanak a füttytől, a magány fölrezzen, a szájunkat kicsucsorítjuk, a magas hangokba belevágunk. Csupa magas hang, mint a korbács verik a levegőt, mintha csontsípokat fújnánk, szinte a bőrt hasítja.

S ahogy így tébolygunk a fütyülésben, valami tömeget vet ki nem messze tőlünk a Duna. Csöndesen, mintha ölből tolná ki, a sekély partra csusszantja puhán. Egyet-kettőt emel még rajta, aztán otthagyja, szépen elválik tőle. Mintha mondaná: Megérkeztünk. Valami kékes tömeg a Duna utasa, keze van, lába. Hosszantin fekszik, ferdén partiránt, lábrésze a folyóban, a törzse azonban kint van a vízből, meg a cipője orra. Bakancs. A hasa püffedt, aránytalanul, ijesztő groteszkül nagy. Valami asszony, vagy lány. Kék-tarka ruhában van, hajából csorog a víz s ráfeküdt egyik kezére. Felső szájszéle nincs, vigyorog.

– Halló! – kiáltok fel a füttyből megrökönyödve, de Gyopár lefog.

– Pszt! Egy hulla.

Megint roppant csend támad körülöttünk, közel – távolban sehol senki, a fűzfabokrokat mossa a víz, sutyorog, ahogy nyalja a partot, a nap süt, a sirályok vijjognak s mi már hárman vagyunk: Gyopár, én és a hulla.

– Meg kell nézni! – mondja Gyopár. – Végre is nem harap meg bennünket.

A hulla hanyatt fekszik, paraszti blúzáról leszakadt elől két gomb, nyaka kék s vékony aranylánc van rajta Szűz Mária-éremmel.

– Lehet két hetes, – mondja Gyopár. – Katolikus lány. Már jól megették az arcát a halak és a hasa nemsokára felreped a gázoktól.

Babrál körülötte, botot tör, azzal vizsgálja.

– Biztosan megejtették, – morog. – Mit csináljunk most?

Ránézek.

– Be kellene menni Újpestre s jelenteni kellene a rendőrnek.

Gyopár kiköp.

– Frászt! Ott kihallgatnak, napokig citálnak be, vallatnak: hogyan volt, mikor? Butaság! És a hulla a törvényszéki bonctaniba kerül. Össze-vissza metélik az orvosok.

Állunk, nem tudjuk, mit csináljunk; sohase volt még ilyen esetünk. Végre Gyopár:

– Legjobb lesz, ha szépen visszahúzzuk a vízbe. Ha a parton hagyjuk, beköpik a legyek s megkukacosodik.

Valami nádiveréb száll a part talajára és csipogni kezd. Aztán megijed tőlünk s elszáll. Lába alól két kis kavics gördül lefelé.

– Igen, – mondom – talán ez lesz a legjobb. Minek babrálják a doktorok!

Kézzel azonban nem akarjuk megfogni s kitaláljuk, hogy vékony fűzfavesszőket hurkolunk a lábára, azokkal behúzzuk a vízbe s ott eleresztjük. Letépem a fűzfahajtást, levetkezünk, a hulla lábára hurkolom a hajlékony vesszőket, megcsavarom és húzni akarjuk a testet, de a kavicsok ropognak alatta s ez brutálisnak tetszik.

– Várj! – mondja Gyopár.

Ő is vesszőt tör, a nyaka alá tolja a hullának s emeli. Így könnyebben megy. Annak azonban nyeklik a feje, a vessző végigsodorja a nyakát, egyik vége kicsúszik Gyopár kezéből s a test visszaesik. A hóna alá erőszakoljuk hát a vesszőt s így nagyszerűen megy minden. Én elől lábalom a vizet s Gyopár hátul a vállát emeli, illetve csak tartja a halott nőnek. Aztán, hogy a víz már tartja a testet s jól bent vagyunk, ő jön előre, mert én nem tudok úszni s ő veszi át az én szerepemet is. Betempóz a halottal, a vesszőnél fogva húzza, közben sodorja őt is befelé a víz s mikor már jól bent van a folyam sodrában, elereszti.

– Megvan! – kiált és tempóz vissza.

Jó messzire leviszi a víz s ahogy partot ér, szalad fel hozzám. Megállunk egymás mellett s látjuk a halottat, amint óriási hasával szép csendesen himbálódik Pest felé. Haja a víz színén úszik utána s innét olyan, mint egy óriási krumpli, amelyik egy csomó csirát eresztett magából. Sokáig nézzük s akkor Gyopár megszólal az újra támadt csendben:

– Hallod, kellett volna egypár imádságot mondani!

De már késő van s groteszk lenne, ha most kezdenénk. Az égen szelíd bárányfelhők úsznak, írtó magasan szállnak, égi füstök, Isten-harcok gránátjainak elbékélt füstjei, szélük csipkés, lágy, fényben ragyogó s mi úgy állunk ott alattuk a napban egymás mellett mezitelen testtel, mint valami misztikus színjáték két kóristája. A főszereplő ott úszik a vizen.

– Ha ki nem veti a víz, vagy a hasa föl nem reped, holnap már Mohácsnál lesz, – mormog Gyopár s bele akar köpni a vízbe, de aztán meggondolja magát s félrefordul. Nem tartja tisztességnek.

Még sokáig állunk ott, aztán lassan öltözködni kezdünk. A nadrágunkat húzzuk, mikor Gyopár lenéz a földre s lassan megérinti a vállamat.

– Te! – mondja csöndesen. – Nézd, ott az aranylánc!

S mutatja. Valóban, az aranylánc, amely előbb a halott nő nyakán volt még, most ott hever előttünk a fövényben. Ott csavarodik mozdulatlanul, mint egy irreálisan vékony kis sárga kígyó. Az érem a fémoldalán fekszik, rajta a Kisjézus és a Mária az ég felé néznek. Valószínűleg akkor szakadt el s esett le, mikor Gyopár a nő nyakát emelte a vesszővel. Nem sok erőltetés kelletet neki. Sokáig nem szólunk, csak nézzük a láncot, meg egymást s végtelenül meg vagyunk illetődve.

– Ezt itt felejtette, – mondja Gyopár csöndes hangon. – Szegényke, ezt itt felejtette s most már... nem hajíthatjuk utána...

Megint megnő a csönd, Gyopár lehajol lassan, felveszi a láncot, belecsurgatja a tenyerébe s közben nem néz rám.

– Ha beadjuk a rendőrnek, – mondja – mit érünk vele? Kinevetnek. Kis aranylánc, egy pár gramm. Ugyan már! Nevetséges!... Csak nem tudják, honnét való és a gazdáját sem tudják felkeresni. Ott úszik valahol... Furcsa! Egész délelőtt hiába ajánlkoztunk az eleveneknél s ez a halott... hm... kifizetett bennünket...

Valamit akarna mondani, meg akarná magyarázni a helyzetet, de nem tudja magát kifejezni. Csak a hömpölygő, nagy folyót nézi, a sárga ijesztő tömeg vizet, aztán anélkül, hogy valamit is mondanánk, csöndesen felöltözködünk s elindulunk hazafelé. Szótlanul megyünk s csak az érzéseinkben élünk. Kilométereket megteszünk, mire Gyopár megszólal:

– Te nagyobb intelligenciájú ember vagy, mint én, – mondja – tanultál és jól éltél gyerekkorodban. Sok olyan emberrel találkoztál, akinek fehér volt a keze s rendes ágya s rendes felesége volt. Én azonban mindig csavargó voltam s magamnak kellett magamat eltartani. Tizennégy éves koromtól magam keresem a kenyeremet, két ingem van, ez a celtruhám és a bakancsom lassan felmondja a szolgálatot. Nem voltam odahaza hét esztendeje...

Gyárból jövő munkások sietnek mellettünk, a Római-fürdőből nyári ruhás párok jönnek s biciklisták csengetnek veszettül mindenfelől.

– A légynek is szabad élni, – mondja Gyopár – és ha az apám nem lett volna napszámosember, most bizonyára orvos lennék. A klinikán operálnám a betegeket és tiszta jodoformszag lenne körülöttem. Fehér köpenyem lenne, az ajtómon névtábla: dr. Farkas Lajos. Mi? Fixfizetésem lenne és csokrokat kapnék a betegeimtől. Este sétálnék a Klinikakertben. Finom könyveket olvasnék. Ápolnám magam és szesszel mosnám a kezemet. A körmeim kefével súrolgatnám, mert az operációhoz tiszta kéz kell. Szép tiszta körmeim lennének...

Ballagunk hazafelé. Szorosan egymás mellett megyünk, mert igen összetartozunk. Már nyáresti színekben úszik a Váci-út, az égről dől a fény s ahogy megyünk az emberek között, nem tudjuk miért, de oly tisztaságérzés beszül bennünk, hogy szinte fáj. Az arcunk szelíd, békés és puha, mint a biblia öble s ahogy lépünk és közeledünk a füsttel burkolt Budapest felé, úgy érezzük, sugárzást viszünk a lelkünkben, sugárzást, tisztaságot, jóságot és szeretetet, mely kiárad körénk, megáldja majd a kalarábét, melyet a halott nyakláncának árából veszünk és megváltja majd a világot, amely iszonyú piszkos, eltévedt és szennybe mászott, de amely szorongva sikít béke és tisztaság után, mert a piszok az élet máza csak, s a szenny alatt az ember szeretne sírva fakadni.