Dallos Sándor: Jégvágók

Január. A fákon gyémánt, a földön befagyott csizmanyomok. Mert köd volt és fagy van. Olyan a föld, mint valami dombormű-térkép egy holdbeli hegyvidékről. És szürke és kemény és peng. Ha a járdán megy el valaki, á-hangot ad, ha nem magasabbat. Ha lent az úton, cé-t. Ott már mélyebb a hang, mert szélesebb az utca. Kémények eregetnek híradást valami messzi barátnak; morzéjelez a sok kémény a hegyek felé s az iskolában hangosan mondják a gyerekek az egyszeregyet.

Falu ez, paraszti közösség, csönd. Az utcai közös kút kámváján egy varjú vizet inna. Vén dolmányos, kétszázesztendős is lehet. Mi is van még? A boltos ablakában csüngenek és inganak a zsinegre fűzött palatáblák, irkák, tolltartók és radirgummik. A verebek egymást melengetik, vagy bebújnak a háztető zsupjába, mint a furú. Ennyi az egész. A többi húnyt szemű ház, bent szegénység vagy gőzös meleg, kenyeret sütnek, vagy a kemencétől átmelegedett reggelben a lány - Isten éltesse, mert de szép! - a szeretőjére gondol, akivel éjfél után kettőig ült a sötét konyhában a csontig való hidegben. Lehet, hogy el is fagyott a lábujja.

Ennyi.

No meg a piactér, amelyen kis könyvvel a kezében jön át az egyik csendőr jó báránybőrrel bélelt kincstári kabátban; a füszereshez megy fizetni, mert hét vége van. Jön, s ő az egyetlen mozgás a piactéren, a néma és vak ablakokkal határolt fagyos öblösségben. Szinte vigasztaló; ni egy ember. A lépte kopog, s a falak visszaverik a hangot. Ez a tél.

A térbe betorkoló utcán is hangok ugrálnak lefelé; egy ember jön. Még nem látni, csak egy perc múlva bukkan elő a saroknál: egy sovány, magos, erősen fekete hajú s vöröses barnára kopott gúnyájú paraszt. Lehet negyvenkétéves. Inas, horpadt arcú, csontos. Csupa csont; hús, amit az urak annak neveznek s ami méltó arra a meleg, puha és szerelmes névre, az nincsen rajta talán ötven deka se. Fekete ember, de a szeme zöld. Ez furcsa rajta és ez olyanná teszi az arcát, mintha folyton figyelne. Előbb csak a pára látszik a saroknál, amelyet fúj, azután mutatkozik csak meg az ember. Félnek tőle és tisztelik, pedig csöndes ember, de a csontjaiban iszonyú erő. Szemöldöke egyetlen vonal. A csendőrrel éppen az iskola sarkán találkoznak.

- Jónapot őrmester úr - mondja a paraszt.

Valamikor fekete volt a gúnyája, de vörösesbarnára fakult. Előbb zöld lett, mint a grünspan a rézen, aztán ilyen vörösesbarna. Mind ilyenre kopnak-fakulnak a paraszti fekete ruhák.

A csendőr ránéz és felel:

- Jónapot!

S végigszalad át meg átreglamált agyában, hogy ez az ember Balog András zsellér, komoly és szegény, sohase volt vele semmi baj se, még a választás alatt se. Van benne valami különös, de ez csak a furcsa zöld szeme. Nem tud róla semmit, csak azt, hogy nagy erejű, tavaly előtt decemberben egy este puszta kézzel fojtotta meg az állatorvos kutyáját, amelyik megtámadta, pedig akkora volt, mint egy borjú. Rettentő ereje van. Most jégvágni megy a kocsmárosnak. Ez így átfut rajta, mert megszokta az agya, hogy mindenkit megnevezzen és mindenkiről véleményt mondjon.

- Hová? - kérdi, bár tudja.

- Jégvágni a Szabó Ferenccel - mondja -, jégvágni megyünk a Bakosnak.

 

A csendőr magában arra gondol, hogy igaza volt: jégvágni megy ez az ember. S örül, hogy ő ezt így tudja. Hogyne. Jó az, így ismerni az embereket, így tudni a mozgásukról, mit céloznak, mi van mögöttük. Mosolyog. Azért csendőr! Kis melegség támad benne, valami büszkeségféle, biztonság, valami jó érzés, mint a gyermekkori disznóöléseké, aztán mégis elkomorodik, mert mindent nem tud. Nem. Azt például nem tudja se ő, se a többi csendőr, hogy az öreg malmos, az öreg Szitár hová lett úgy három hete? Megölték, vagy szeretőt keres az öreg felesége helyett? Erre nem tud se ő, se a többi csendőr válaszolni. A szóbeszéd és a fantázia sok, a valóság azonban csak annyi: Szitár valami ötezer pengőt magával elvitt, amikor elment. Emiatt lehet meghalni is, ebből lehet szeretőt is keresni. Ez akkora darab pénz.

Ez jár a csendőr eszében, csak úgy éppen átvillan rajta, átszűrődik, mint a szitán a fény, aztán elereszti. Mire felocsúdik, a paraszt messze jár, már vagy százötven lépésre bandukol és egy kapun benyit. Szabóékhoz megy, Szabó Ferencékhez. Szabó Ferencnek lova van, kocsija, avval fuvaroznak jeget a kiöntött patakról a kocsmárosnak, a Bakosnak. Illetve a Szabót a fuvarért is fizeti, őt meg csak a testi munkáért. Ez is az igazság, persze, Szabó egy embert számít, meg egy lovat, amíg ő csak egy embert ló nélkül. Benyit:

- Adjon Isten.

Szabó Ferenc kis vékony, szőkés ember és magtalan, míg a másiknak négy gyermeke. Már befogta éppen a lovat, csak még csetlett a szerszám körül és visszaköszön a belépőnek; iskolatársak voltak és egyidősek.

- Szerbusz.

A kocsin már két fejsze, két gombos nagy villa, meg két jókora vaslapát. Ezek a szerszámok. Lehetne indulni már, de még benyelnek egy kis pálinkát. Van itthon, kocsmárosnak dolgoznak. Benyelnek fél-féldecit. Nem sok ez, mert nem százpercentes a pálinka, de azért megmelegszik tőle a gyomor és ez a fontos, mert hideg gyomorral dolgozni nem lehet. Össze-vissza fagyhat az ember, az nem árt, csak a gyomor ki ne hüljön. Mert ha a gyomor kihül, kezdődik a betegség. Hát ezért a pálinka és így nem róhatja meg őket a pap sem, aki pedig az italozást nagyon ellenzi, egyáltalán semmiféle részegséget, túlságot nem kedvel az.

Lehet félkilenc, mikor elindulnak. Csettintenek nyelvvel a lónak, s a fagyos göröngyökön rázni kezdi őket a kocsi. Fejükön süveg, testükön vörösrekopott, vattás télikabát, ennek a kabátnak a zsebében a kezük, illetve a Szabóé az egyik kint van, avval fogja a gyeplőszárat; két paraszt jégvágni megy.

A világ ónos és hideg, olyan hideg, hogyha mondjuk egy csillag ráesnék a földre, elrepedne az egész. Megfagyna a só is; tizenkilenc fok hideg van.

Úgy csörömpölnek végig a falun, mintha vas lenne alattuk a föld, szinte felkarmolják a hanggal a falakat és a kutyák megmozdulnak bent a melegben, mintha ostor érte volna őket a hangra, de ki nem mennek; nem bolondok, hogy megfagyasszák az orrukban a leheletet. Tegnapelőtt tán, hogy a Harka kutyájának szétfagyott az orra cimpája.

Olyanok ebben a rettentő hidegben a kocsin ülő emberek, mintha a sipkájuk hegyével fel akarnák hasítani a szürke eget, csak úgy, mint valami nagy viselős állat hasát. Mintha kőből lennének a süvegek, de a kövön túl is: kovából, hegyesre élesítve, mint a hidegvágók. Így mennek. Ha a pálinka nem melegítené őket, talán fagyottan fordulnának le a szekérről. A ló bajuszsertéi perc alatt vastagok lesznek a zuzmarától, mint a ceruzák, a kerítések ropognak a fagyban és a falu azt mondja: jaj! De ezt senkise hallja, mert ez a hang csak olyan a falu felett, mint a súly, tízezer métermázsa, mintha a föld tartaná a holdat. Csak fogalom és hallhatatlan erőlködés. Azok odakint lehetnének kísértetek is.

- Bolondok! - mondják rájuk az emberek. - Vakbolondok!

Mert senkise menne a helyükbe, de ők ketten igen. Két szívós, legyőzhetetlen, macskakeményhúsú zsellér. Mi mindent meg kell tenni az élő embernek, hogy éljen!

Kiérnek, letakarják a lovat, kiválasztják a stráfot a jégen a pataktól kifelé, a stráfot, amelyet ma kivágnak és behordanak. Lehet olyan tizennégy méter hosszú s vagy öt széles, benne itt-ott nádtarló, meg mélyebb helyek is, talán méteresek is, ahol vastag a jég, a víz talán fenékig is befagyott a rettentő időben. Kiadós lesz hát a munka. Nem, öt méter széleset nem is tudnak ma behordani, legyen inkább csak három. Ebben megegyeznek, aztán nekilátnak. Egyikük vágja a jeget, a másikuk rakja a szekeret. Tárolni most nem igen lehet a földön a jeget, mert most ahová leteszik, odafagy. A magtalan ember vág, a magos fekete, a Balog, meg rakodik. A következő fordulónál fordítva lesz, mert ők a munkát egyformán elosztják.

Dolgoznak. Délig bevisznek öt fordulót, de jól megrakott ám a szekér és alig a falatot lenyelik, sietnek már vissza, mert most kicsit enyhült - ha talán tizenkét fok lehet -, de háromra már megint leesik a roppant üvegszerű hideg, s azontúl csak nő. Este hétre Isten óvjon embert, állatot idekint. Estére úgylátszik kitisztul s lesz talán harminc fokos is a hideg.

Most mind a ketten fejszével dolgoznak, mert úgy határoztak, hogy mégis előbb kihasítják az egész stráfot és a jeget tárolják a földön, ha odafagy is, majd leverik. Egymás mellett dolgoznak és fejszéjük nyomán csak úgy föcsög a jég, mint az üveg. Fenékig fagyott a sekélyebb helyeken s a füves fenékről úgy kell valósággal kitépni a jeget. Gyalázatos munka, az inuk is csaknem beleszakad, ahogy dolgoznak. Két órára arról már letesznek, hogy a kijelölt negyvenkét négyszögmétert ma kivágják, de legalább a háromnegyedét! Ahogy dolgoznak, látják, hogy ahol kivágták és ahol nem ért fenékig a jég, percek alatt újra fagy a víz. Ahol délelőtt vágtak, ott már lehetne ugrálni rajta.

Így haladnak lassan hátrafelé, mert medertől kifelé háttal haladnak, villog a kezükben a roppant erdőirtó fejsze s pontosan háromnegyed három van délután, hallják a toronyóra ütését, mikor az a különös dolog történik velük, amiről esztendőkig beszélt a falu. Semmit sem sejtenek. Kivágnak a jégből egy méternyit hosszban, szélességben három méter és nekiállnak, hogy fölfeszítsék. Nincs tövig fagyva a jég, hát birkóznak vele, vésik, vágják, húzzák, hogy szétszakadjon, de nem megy. Bizony, ezt valami aligha nem köti. Szétapríthatnák fejszével a jeget, de fene tudja miért, nem teszik. Talán az erő csökönyösségéből. Nézik, vizsgálják a jeget, de ez nem olyan fehér, mint a városi műjég, ez a víz bizony piszkos egy kicsit, egy télelői patakáradás vize, de azért annyit látni, hogy valami tömeg bele van fagyva a jégbe.

- Törje ki a nyavalya - mondja a magtalan -, aligha valami fatörzs nem lesz ez, vagy ilyesmi. Mert olyan mindennapi ágnál, látszik, vastagabb. Na, gyerünk újra neki!

Nekifeszülnek dühösen:

- Hó rukk!

Mintha városból hozták volna a vezényszavat hozzá. Rántják, tépik, cibálják fölfelé a jeget a szélénél fogva az aláfeszített fejsze élével, hogy az agyuk már csaknem szétszakad a szörnyű vérnyomástól, akkor véletlenül egyízben egyszerre rántanak, mire fellendül a jég, felperdül az alsó oldalával felfelé, hogy alig győznek elugrani előle s káromkodnak. A rossebet emlegetik. Aztán hajolnak oda megnézni, mi kötötte meg így a jeget, hogy ilyen nehezen fordult és így nem esett széjjel. Akkor látják ketten jégvágó parasztok, hogy a jég alsó felébe bele van fagyva egy ember. Persze: halott. A szája kinyitva, de tele füves, csorgó iszappal, a feje meg csaknem a homlok középig elnyílt valami szörnyű ütéstől, de már annyira belefagyott a jégbe, hogy éppen csak az arca látszik föl, mint valami tükörből. Uras télikabát van a halotton s a télikabát és a mell közt vendégnek odanyomva valami öt tégla, hogy lehúzza. Ennyi az egész s a két jégvágó ember csak nézi a testet, amelyik ott fekszik a jégben s halott. Nézi s akkor a magos fekete ember egyszerre, mintha ütés érné, már biztosat tud s azt mondja:

- Ez a Szitár úr bizonyosan. Levágta itten valaki s téglával bélelten dugta a vízbe még fagy előtt. Itt lehet egy méter mély is a víz.

Akkor jobban odanéz s látja, hogy hosszú ezüstláncon óra fityeg ki fönt a meggyilkolt télikabátjának két hajtókája közül, a számlapjával fordult kifelé, áll és egynegyed tizenegyet mutat.

- Egynegyed tizenegy van az óráján - mondja ki a paraszt. - Akkor vághatták agyon szegényt, hát csak éjszakai egynegyed tizenegy lehet, amit mutat az óra. Mert nappal nem reszkírozná senkise.

A magtalan is ott áll már a test felett, együtt nézik s egyszerre meglátják, hogy a koponya alatt befagyott a jégbe a velő, amely a szétütött agyból kiloccsant és a vér. Nézik ezt csöndesen, valami bamba tekintettel s egyszerre csak, mintha a vér áthülne bennük, az agyukban, a gyomrukban és az idegeikben valami hirtelen vad hidegség támad s ettől görcs a szájuk peremén és az állkapcsukban és a belsejükben valami rettentő mélyről jövő, sipító és lassú, nagy indulat gyűl meg egymás iránt, valami oktalan és a megszaggatott test felett egyre növőbb és ingerlőbb, buta és sós és mindinkább forrósuló titkos állati gyűlölet. A nyelvük alatt valami savanykás, sós íz támad: a buta, korlátolt középlényből és a nagyszerű állatból gyúrt emberben a borzalom felett valami szörnyű és felséges és titokzatos és vérengző inger, valami lappangó, zöld vinnyogás egymás ellen. Ha most intelligens emberek lennének, csodálkoznának öntudatosan, hogy érthetetlenül gyűlölik egymást ebben a pillanatban és az egész roppant, ősi megvillanás odalenne. De parasztok, hát csak állnak és csak lesunyt fejjel néznek, az arcuk lassan megtorzul s bennük valami fantom, valami állat iparkodik fölfelé. Szépek és nagyok. Ha még tíz percig nem történnék semmi, talán egymásnak rontanának. Valamelyik egy oktalan iszonyút ütne. Vagy ordítani kellene. Hanem a magtalan ember felnéz véletlenül, meglátja a társa átváltozott arcát, magához tér és megijed, határozottan megijed, mert ő a gyengébb. Elfehéredik.

- Te! - mondja hangosan és megrázza a másik karját, mintha ébresztené. - Mi van veled?

A másik felnéz, kába, még minden tagja csupa görcs.

- A szentségit! - mondja. - Valahol itt leshetett rá, mint a vadállat!

Ösztönéből mondja, de aztán emberré rázkódik, eszméletre tér, s már az egésznek vége.

- A fene egye meg, ronda dolog - mondja s pislog, mintha el volna vakulva valami csodától. S kicsit, nem tudja, miért, szégyenkezik.

- Ej - gondolja -, jobb lenne, ha egyedül lenne itt...

S elszomorodik, mély, nehéz, testi szomorúsággal. A fagy meg szinte cseng körülötte, messzebb zizeg a levágatlan nád, a vasúti sín valahogy úgy szeli át mögöttük a terepet, hogy az a rész, ahol ők állnak, valamiként hangsúlyos lesz tőle, mint a színpad, s előttük a kivágott stráfban, szinte láthatóan és hallhatóan fagy össze a víz. Szemükkel láthatják, hogyan lesz a jég.

Így vannak ott egy ideig, aztán a valóságok visszamennek beléjük, elmosnak mindent és semmise történt, vagy csak egy szédület, valami álom. Két jégvágó ember a befagyott kiöntésen és semmi több. Barátok és együtt dolgozó szegények. A környezetből is leszalad a hangsúly, mint az ár, s körül minden csak gyep, nád, jég, vasúti sín, délután fél négy van és a hideg hull, mint a bárd.

A magtalan szólal meg először.

- Mit gondolsz - kérdi -, idevalósi tehette?

A másik átjártatja az agya előtt a falubeli arcokat, de nem tud dűlőre jutni.

- Arca szerint senkise lehetett - mondja elgondolkodva. - Ámbár ötezer pengő nagy pénz, annyi volt nála -, teszi hozzá és erősen koncentrálja az agyát, de nem jut eszébe senkise és senkit se tud meggyanusítani. Pedig szeretné kimondani, hogy: ez volt. Szeretné tudni: ki? Kíváncsi lenne az arcára. Megnézné. De aztán lenyomja magát s legyint.

- Valami bitang lehetett - mondja. - Fejszével tehette, vagy úgylehet, husánggal.

Most áll a két jegelő ember odakint s mind a ketten gondolkodnak, mit csináljanak. Katonák voltak, ez az összes világuk kifelé s ebből valahogy érzik, hogy evvel a terével nyiltan nem mehetnek végig a falun a csendőrségig, míg világos van. Mert a csendőrségre kell menni. Hát várakoznak, csapodnak a kezükkel a hónuk alá, s messziről olyanok, mint valami nagy varjak, amelyek ágaskodva verik a szárnyukat. Az országúton biciklista megy el, annak utánabámulnak, hogy ki lehet az a megátalkodott ember, akinek most jött kedve a biciklizéshez.

Így múlik az idő, még véletlenségből se vetődik erre senkisem s végre besötétedik. Még nem egészen, inkább mintha szitált ólomba állt volna bele a világ s mielőtt egészen leesnék az éjszaka, még megrakják háromnegyedrészt a szekeret jéggel, hogy a forduló azért egészen kárba ne vesszék. A tetejére erőlködik fel lassan azt a bizonyos jeget, de irtózatos nehéz, hát előbb le kell tördelni a lehetőségig köröskörül. Így felrakják, aztán nagynehezen kitörik a kocsit, mert befagyott s a hidegtől remegő ló elindul a falu felé. Ők a kocsi után mennek és nem beszélnek egy szót sem, csak a magtalan mond annyit:

- Lesz meglepetés...

A malom mellett mikor elmennek, az jut eszükbe, hogy milyen furcsa, hogy ők most ezt az embert továbbviszik, holott ez itt a gazda, s ha élne, itt kellene letenni s köszönni neki tisztességgel. Most meg csak ott fekszik a szekér tetején belefagyva a jégbe és viszik tovább. Ki ád most már eztán a szegényeknek lisztet? Mert ez adott.

A csendőrök ablakát a magos, fekete ember zörgeti meg.

- Őrmester úr!

Arra a csendőrre gondol, akit reggel látott s az is néz ki a kinyitott spaletta mögül.

- Ki az? - kérdi s nyit az ablakon.

- Balog - mondja az ember s még hozzáteszi, hogy biztos legyen, nevet adva magának - a jégvágó Balog. Jöjjön ki, őrmester úr.

- Minek?

- Pszt - súgja az ember. - Van valamink.

A csendőr kijön kis idő mulva, de derekán a szíjj, a szíjjon pisztolytáska, a zárja nyitva van, s a keze a pisztoly agyán.

- No mi az, emberek? - kérdi fojtottan s már valamit szimatol.

A két ember odaviszi a kocsihoz s a Balog odamutat.

- Nézze, őrmester úr, - mondja - ezt meg úgy vágtuk ki még délután a jégből.

Gyufát gyujt, s a pillogó, kicsiny fényben a test csaknem kiált, akkora hangsúlya van s a csendőr szinte megtorpan tőle.

- Az Istenit! - mondja. - Ki ez?

Megint a Balog felel, mert a magtalan az csak hideg és szótalan, mint a kő.

- Úgy nézzük - mondja - a Szitár úr lenne talán.

- Mi?

A csendőr nézi s elönti a megbízható és tettre kész jó vér forrósága.

- Az ez! - mondja. - Hol találták?

Most végre megszólal a magtalan is s elmondják együtt, hogy itt s itt lelték a halottat a jégben. Hogy téglák vannak a kabátjában s valaki lenyomta a víz alá, előbb azonban nem feledte el széthasítani a fejét. Több mint biztos, hogy ki is rabolta, ám csak a pénzt vihette el, mert az óra ott fityeg a mellén a malmosnak s éjszakai negyedtizenegyet mutat. Biztos, hogy akkor történt a tett, mert akkor állhatott meg az óra, mikor a malmos ráeshetett a csapás után. Ezeket mondják, a csendőr meg hallgatja őket s a jó, erős, paraszti esze már jár, villan, motoz, kombinál.

- Remek eset! - gondolja s megfeszülnek benne keményre a fiatal izmok.

- Járjanak be! - mondja az embereknek. - De azt előre mondhatom, hogy a körülményekről csönd!

Maga nyit kaput, segít levenni a jégbefagyott testet, s most hárman olyanok a sötétben, mintha lopnának. Óvatosan és megrogyó inakkal viszik a ház mögé a jeget, de a dobogásra viharlámpával mégis kilépnek a többiek.

- Mi az?

- Pszt! - mondja a csendőr. - A Szitár malmos e, benne a jégben széthasított koponyával.

- Micsoda?

Rátartják a lámpát s amit látnak, iszonyú, még csendőrszemnek is.

- Borzasztó! - mondják. - Ej, de szörnyű! Ki lehetett az az állat, hogy ezt a csöndes embert?...

- Segítsetek - azt mondja az első csendőr. - Hozzatok szalmát, a testet ki kell olvasztani. Így nem lehet vele semmit se kezdeni.

Tettre kész, fürge, eszes, nagyszerű csendőr, pedig még fiatal. A három társa szalmát hord a jég köré s a szalmára fát, aztán elrántanak egy szál gyufát s alágyujtanak. A láng körülszalad s most olyan az egész, mint egy szép, pogány ravatal. A jég olvadni kezd s belőle kis patakocskák csörgedeznek, mintha egy igennagy pók nyujtogatná szét a melegben a lábait. A fényre azonban még a nagy hidegben is előszállingóznak az emberek - mit pörkölhetnek a csendőrök így estidőben az udvaron? - valaki be is szól:

- Mi a? Mit égetnek, őrmester úr?

- Disznót pörkölünk - mondja a fiatal, gyorsan feltalálja magát. - Hirtelen szúrtuk le, megfulladt volna.

- Szúrták? - csodálkozik az ember. - De hisz nem is nyikkant s azontúl is már a csendőrök csak tudják, hogy tilos a házak között a disznópörkölés. Dejszen - mondja az ember...

A csendőrt elfogja a méreg.

- Mars! - kiált. - Mars el! Mi közöd hozzá!

De már végigborzong, Isten tudja, honnan, a falun a hír és a rémület, itt is, ott is nyílnak az ajtók, surrannak az emberek: valami van. A két jégvágó meg ott áll a tűz mellett, néz, s azt mondja az egyik:

- Nemsoká kiolvad.

Így veszi észre őket a csendőr s jut eszébe: a jegyzőkönyv! S beviszi őket. Vagy félóráig tart, s mire kijönnek, már valami szalmarakáson fekszik a halott s ott van a járásorvos is és nézi. Mellette áll a csendőrök öreg, fekete kutyája is s vén szeme olyan békés és egyszerű a fényben, mint a porba írt betű. Az emberek köszönnek:

- Jojcakát.

De senkise veszi észre őket, akár az egész házat kivihetnék a hátukon. A ló kint már nagyon didereg s kapálja a földet.

- Mondtam, hogy lesz meglepetés - mondja a magtalan - hát lett is. Nem mindennapra esik ilyen meglepetés...

S az jut eszükbe, hogy a malmosné tudja-e már? De ezt nem mondják ki, csak mennek. Először a kocsmároshoz mennek, lerakják a jeget a verembe, öt liter bort vesznek s hogy, hogy nem, a faluban már mindenki tudja, mi történt. De ők egy szót se szólnak, semmit, csak valami furcsaság van a szemükben, a nehéz látás furcsasága, szépen köszönnek és mennek Szabóékhoz. Mind a ketten odamennek, valamit falnak s aztán szótlanul inni kezdenek.

- Ó! - mondják az asszonyok. - Ó! - S nézik őket, mint a kísérteteket.

De oda se hallgatnak, csak maguknak isznak és a szemükkel, a szemük befelé eső felével most látják az egész jelenetet.

Lehet este hét óra talán és így isznak kilencig a kicsiny poharakból szótlanul; addigra megisznak négy litert és a szemük már véres, nehéz, az arcuk petyhüdt, de a gyomrukban még mindig ott a hidegség, amelyet odakint szereztek és a szemük mögött a kép. Belefognak az ötödik literbe, mikor olyan soványarcú, magos, élesen repdeső szemű ember jön be, kopog és belép.

- Jóestét!

Harmincholdas gazda ez, a Zircze Sándor, de spekulál is és mindennel foglalkozik, egyidőben beváltotta a dollárokat is. Megáll.

- Mi az? - azt mondja. - Tor?

És néz rájuk, s a szeme szürke és a szemöldöke kopott. Olyan csontos ember és kapzsi igen, van olyan hónaposa, akinek esztendeje tartozik.

- Le se ültetnek? - kérdi. - Fuvar köll!

Leültetik s megegyeznek, hogy a fuvar meglesz, de csak nyolc pengőért, mert hetet itthon is keres a ló meg az ember jéghordáson. A vendég olyan, hogy oda se igen hallgat, csak repdes a szeme a szobában tárgyról tárgyra, mintha a tekintete végén pille lenne s a két jégvágó elnézi közben az arcát, hogy milyen csontos, milyen sovány, mintha sóslén kívül egyéb nem jutna neki, pedig gazdag, kapzsi, nagy ember ez és hogy ilyen sovány, azért látszik, még jó ereje van, lehet neki ereje. Az meg a jéghordás szóra felüti a fejét, erre fölfigyel.

- Hallom - azt mondja, - hogy máma megtalálták a Szitár malmost a jégben. Hogyan volt ez?

- Semmi - mondják az emberek. - Csak vágtuk a jeget s megtaláltuk. Valaki széthasította a fejét. Bitang egy gazember lehet, de már a csendőrök nyomoznak és azok meg is találják.

- Nono - mondja a vendég hidegen - nem olyan biztos az. Tudok én eseteket, hogy a csendőrök nem mentek semmire se. A csendőr se Isten és...

- Dejszen - mondja a Balog s utálja ezt az embert, mert ez mindig olyan fennhéjázó és olyan nagydölyfű, ez a szegényt meg se igen látja - dejszen, most a Ress őrmester vette a kezébe a dolgot, magam tettem a kezébe, az el nem engedi!

A vendég nevet a megszokott dölyfjével.

- Sz! - azt mondja közben. - Lehet. De jól föl köll neki kötni a gatyáját! Ez nehéz eset! És ilyen még nem volt! Detektív kéne ide, városi ember, mer a csendőr csak kis kapcabetyárnak való s ezt nem tehette kapcabetyár. Majd a Ress most megmutathatja!...

Az arca most csupa csont s a járombütyke árnyékot vet a szemére. Így kezdenek inni, most hárman és fenekedetten, az Isten tudja, miért. Előbb az egy litert, aztán a vendég azt mondja:

- Gyerünk! Mit gubbasztunk itt? A kocsmában kényelmesebb!

Elmennek és ott folytatják tovább és megisznak valami tizenkét litert. Koccintanak és szótlanul és nehéz, szesztől izzó és kívül hideg testtel isznak egymással szemben s ez olyan, mint a párbaj. Az arcuk bamba és a testükkel, mint valami pálló testű elefántok, támaszkodnak az asztalnak, könyökölnek, félegy van éjfél után és már nincs több vendég a kocsmában, csak ők. Az arcuk fekete és minden más tagjuk forró belül, csak a gyomruk jéghideg s az agyuk. A szemük elborult. Részeg, nehéz, bányamély parasztok. Az agyukban fagyva ég a szesz és harminc fok hideget árasztva ég a vér, a nagy végleteket rejtő, soha ki nem fejezett, darabos és roppant agyukban csak úgy remegnek. Kint éjjeli félegyet üt a toronyóra, mikor fölnéz a nagyobbik jégvágó, a fekete, a Balog nevű, rápillant a szemben ülő emberre, a gazdára, aki fuvarért jött s nézni kezdi lassú, véreres, tétova szemekkel. Nem tudja, miért pillantott fel, csak fel kellett pillantania, mintha parancs lett volna a mellében. Hát csak nézi, a másik paraszt meg, a gazda, ugyanígy vissza. Így ülnek egypár percig egymással szemben, mikor egyszer csak valami hökkenés támad a jégvágó szemében, mintha megütnék, a szeme akkorára nyílik, mint a világ, rátapad a szemben ülő emberre, csak nézi, nézi, az ösztöne nagyot vág, meggörbül a gerince és a hátán átszalad a hideg, mert ebben a pillanatban minden érzékével és az Isten létezésénél biztosabban érzi, hogy a gyilkossal ül szemben, a malmos gyilkosával. Azzal az ösztönnel érzi ezt meg, amely odakint támadt fel benne délután a szétszaggatott test felett.

- Ó - nyögi a lélegzettel, mint aki csodát lát, minden ina összerándul, megmarkolja csöndesen az előtte álló üveget s anélkül, hogy a szemét levenné a szemben ülő emberről, a tele és vastag üveggel minden erejéből homlokon vágja. Az üveg a borral együtt szertefröccsen, az ember vérébe nyeklik s leesik a földre. A fekete ember meg megnyalja a száját, sós.

- Te! - nyögi, hogy szinte az ő szájából is kibuggyan a vér. - Te!

Csaknem szétpattan. Feláll, a részegsége az öntudata alatt olyan, mint a kő, nem hat, valami csodálatos, eleven erő dolgozik benne mindent legyürve és mindenek felett.

- Vigyázzanak! - mondja keményen a kocsmárosnak s érthetően. - Ez itt a gyilkos! Meg ne szökjön innét!

Megy, egyetlen tántorodása nincs, pedig az előbb még holtrészeg volt. Felzörgeti az őrmestert, hozza ide, pedig az nem akar jönni, mérges, álmos, szidja, fenyegetődzik, de csendőr, nem mulaszthat el semmi nyomot, hát megy s megérkeznek a kocsmába. A leütött ember ott fekszik a padlón, megmosdatták, de nehezen ébredez, éppen csak pillog s homlokából csörgedez a vér. A jégvágó megáll felette s lemutat:

- Ez az e! Keresse ki! - parancsol az őrmesterre.

Az őrmester önkéntelenül engedelmeskedik, lehajol, motozni kezdi a fekvőt, belenyúl a leütött ember belső zsebébe, csak úgy ösztönre ő is s mindjárt az első gesztussal megtalálja benne a malmos tárcáját. Magával hordozta az állat. Vesztét érezte ez, vagy ennyire hencegett?

A csendőr ámulva nézi a fekete jégvágót.

- Soha ilyet! - mondja. - Honnan tudta?

- Láttam az arcán - mondja a jégvágó. - Láttam az arcán az előbb, hogy csak ez lehet, senki más. Akkor megütöttem.

Nézi.

- A piszok! - búgja. - De ilyen piszok!

Most egy pillanatra megint olyan, mint délután, mikor állt a holttest felett.

A csendőr kötözi a gyilkost, aki már ébredezik, szíjjal kötözi ideiglenesen s mosolyog.

- Csodálatos! - mondja a jégvágóra és hurkolja a szíjat. - Akár az Isten!

A negyedik ember arcra borulva alszik az asztalon.

Csönd. Kint húsz fok körül a fagy. A csendőr viszi a rabot s visszaszól az ajtóból a fekete embernek.

- Köszönöm, András. Holnap este jöjjön be okvetlenül. Csendőrt kellene csinálni magából! - szisszent fanatikusan. - Csak már kicsit koros hozzá.

Megy. A két ember még marad. A fekete letörli homlokáról a szédületet, felrázza a másikat s féldeci erős szeszt még megisznak a borra, hogy átmelegedjenek, mert egészen hidegek. A roppant parasztok. És holnap megint mennek vágni a jeget.

Mert jégvágók most a télben.

(Forrás: Nyugat 1936. 8. szám)