Dallos Sándor: Szokolik megszépül

Szokolik uzsorás volt és ott lakott a Ferencváros egy zugutcájában, valahol a Tűzoltó-utca legvége felé. Régi földszintes ház volt a Szokolik háza, korhadt zsindelytetején nagy csomókban zöldellt a moha, a falon harminc éve megindult már a vakolat s azóta is hullt, hullt, senki se állta az útját. A kapu kopott alján bemászkáltak a kutyák s éjszakánként az udvaron vonítottak förtelmesen, de oly förtelmesen, hogy fölriadtak a környék lakói s ijedten vetettek magukra keresztet.

- Vonítanak a Szokolik kutyái - mondták babonásan az asszonyok s aggódva figyelték alvó gyermekeik lélegzetvételét, hogy nem haltak-e meg, míg ők aludtak vagy nem kerülgeti-e őket valami ismeretlen veszedelem.

Mert furcsa és kísérteties mendemonda járt Szokolikról. Azt beszélték, hogy éjjel visongás van a falakon belül, csoszogva járkál valaki és sokan meg is esküdtek rá, hogy rőt fény szokott ilyenkor kiszivárogni az ablakok résein s a kéményből zöld füst gomolyog.

Némi alapja volt is ennek a sok beszédnek, mert a ház gazdáját harminc év óta teremtett lélek nem látta az utcán, csak egy rút cseléd, az Anna, járt ki minden szombaton egy szálkásszőrű fekete kutyával élelemért. Így hát hogy milyen Szokolik, azt is csak azoktól tudták, akik délelőttönként kölcsönért mentek hozzá. S ezek - ez volt a csodálatos s ebben is mindenki titkot látott - egytől egyig erős, egészséges, szép fiatal legények voltak. Rút vagy öreg ember hiába ment hozzá. Azt vagy kizavarta, vagy ráuszította a szék alatt alvó fekete kutyáját.

De azokat sem engedte túl az első szobán, akikkel tárgyalásba bocsátkozott. Ott fogadta őket rozsdás mosolygással, ott vette tőlük az írást s ott számolta kezükbe a pénzt, melyet roppant kamataival együtt mindenki pontosan fizetett, ha a föld alól vette is, mert egyszer egy késedelmes adósa elmenvén a háza előtt, elcsúszott egy köpésen s menten a nyakát szegte.

Ezt is Szokoliknak tulajdonították.

Pedig nem volt ördöggel cimboráló Szokolik: úgy született ő is, mint már rendes ember. Mindössze abban különbözött tőlük, hogy kétségbeejtően rút volt. De olyan rút, hogy a környéken nem lehetett találni hozzá foghatót. A hátán hegyes púp, a haja gyér és kemény, a szemei szúrósak és sárgák, az orra horpadt és széles, melle beesett, a szája vékony és vértelen, az álla hegyesen kiugró, a kezei meg hosszúak, soványak és aszottak, mint a halotté.

Ilyen rút volt már ifjúságában s így nem lehet csodálni, hogy ahol csak feltűnt, mindenütt elhúzódtak tőle az emberek. Az utcán a járókelők visszafordultak, ha látták, hogy ne kelljen találkozniok vele. A gyerekek száz lépésnyire elkerülték s még a cukor sem kellett tőle egyiknek sem. Terhes asszonyok futottak előle, nehogy megrontsa őket a szemeivel és ne legyen tejük vagy torz gyereket szüljenek. Még az adószedő is sietett tőle: neki is gyerekei voltak s ki tudja, milyen rontás árad a púpos szemeiből.

Így barátja se volt. Pedig keresett ám és szeretett volna társas és befogadott ember lenni. Mert alapjában nagyon jólelkű ember volt és jó tudott volna lenni mindenkihez. De akik szóba álltak vele, azoknak is csak addig kellett, míg kicsalták a pénzét, aztán otthagyták és kinevették.

És mert Szokolikot is csak anya szülte, mint mást, asszonyt is szeretett volna és családot és gyermekeket. Egyszerű lelkű volt és megelégedett volna az egyszerű örömökkel. De nem mert próbálkozni soha, csak a bokrok, vagy a házak sarkai mögül leste az utcán sétáló lányokat. Frissek és teltek voltak. Ilyenekről álmodott ő álmatlan és rútsága mellett is fiatal éjszakáin, akik közül elhozhatna magának egyet a ferencvárosi házba, mely akkor még csinos volt, szelíd, babonátlan és lakályos.

Egyszer aztán - csodálatos május volt, akácok meleg illatától terhes levegő - ahogy lebukott a nap s tavaszi esték rózsaszínjével teltek meg az utcák, nagyot gondolt, kilépett a rejtő sarok mögül s utánaosont egy leánynak.

Talán öt utcán át is elkísérte lapulva, vágyakozva és félszegen s hogy a lány egy díszes háznál megállt és belépett, utánarohant és megragadta a kezét.

- Kisasszony, kérem - dadogta - ne haragudjék. Én Szokolik vagyok. Házam van, pénzem, sok pénzem... és szeretem...

A lány hátrafordult, az arcába meredt Szokoliknak s elsikította magát.

- Jaj! Ki maga? Segítség!

A ház lakói botokkal és fejszékkel rohantak ki s a reszketve és csalódottan álló Szokolik véres fejjel tudott csak elmenekülni közülük.

Ez volt az első próbálkozása.

Mikor másodszor tett kísérletet, harminchárom éves volt és éppen a születésnapját ülte az este. Ezen a napon nagyon rájött az árvaság, hát nagy félve beédesgetett magához az esős utcáról egy kányaarcú némbert. Bevitte a sötét, meleg szobába, leültette, bankót nyomott a kezébe, odaborult eléje és kérte:

- Kisasszony, én ma harminchárom éves vagyok... és még nem szeretett senki...

A lány mellé bújt az ágyba s Szokolik olyan tiszta és olyan mélységesen mély csókokat adott neki, hogy egész gyermeknek maradt lelke ott ragyogott bennük.

- Nem is tudom, mi a neved - mondta örvendezve, - de asszony vagy, aki szerettél. Én gazdag vagyok, ez a ház az enyém, pénzem sok van, soha szükséget nem látnánk... légy a feleségem.

A lány csodálkozott; soha nem beszélt így vele senki s megsimogatta Szokolik fejét.

- Olyan szépen beszélsz. Ki vagy te? Hadd lássalak.

S mielőtt még meg lehetett volna akadályozni, világosságot gyújtott.

S ahogy megpillantotta Szokolikot, felugrott és felsikított.

- Hogy mertél engem, te nyomorult, így megcsúfolni? - rikácsolta. - Ezzel a förtelmes testeddel? Undok! Undok te!

- Szeretlek - dadogta a rút ember, - egész lelkemmel.

De a lány az arcába vágott, aztán sietve kapkodta fel a ruháit s elrohant. Még a pénzt is visszaszórta, amit Szokolik zavarában a markába nyomott, pedig több volt száz forintnál.

Hagyott azonban olyan emléket maga után, hogy holta napjáig nem feledte el Szokolik. Mert kegyetlen betegség fakadt vérében ettől az egyetlen éjszakától, melyből sohasem gyógyult ki.

Akkor aztán Szokolik beszegeztette a nagykaput, az ablakokra rácsot veretett és vastag redőnyt huzatott rájuk. Megértette, hogy minden hiába, az emberek sosem veszik be maguk közé, hogy neki nincs szeretet a világon, nincs csók, nincs boldogság és nincs ember. S feltámadt szívében a gyűlölet mindenki ellen, aki szép és fiatal, akit szeretnek, s aki társasan él az emberek között. Fogadott egy rút cselédet, az Annát, kinek már semmi vesztenivalója nem volt a világon, vett egy harapós fekete kutyát, azt szelídítette magához s nem mozdult ki többet a házából. S lassan, nem tudni, hogyan, elterjedt a hír, hogy fiatal legények bármikor kaphatnak pénzt Szokoliknál - embertelenül nagy kamatokra persze.

S annyi megszorult legény volt a városban, hogy bár utálták és féltek tőle, az első hónapban ötvenre szaporodott az adóslevelek száma.

Szokolik örült.

- Rút vagyok - mondta - és utált, senki egy jó szót nem vetne nekem. De gazdag vagyok. S ha nem tudtam boldogítani az életemmel és a pénzemmel, csinálok szomorúságot vele.

Így lett uzsorás Szokolikból. Mert megindult a pénze s hamarosan akkora arányokat öltött nála a forgalom, hogy maga is csodálkozott rajta.

- De fogadta a legényeket.

- Kis pénz kell, legénykém? Csak bátran. Ötven? Száz forint? Van. Hohó, de van ám. S a Szokolik tudja, hogy pénz kell a fiatalságnak. Mert mit érsz vele, ha fiatal vagy, erős és szép? Ez csak a test, fiaim, a meztelen test. S a test annyi mindent megkíván, míg fiatal s annak mind ára vagyon. S mi az ára? Pénz. Az a kutya pénz, ami soha sincs elég s ami szalad, mint a szél.

S odaszámolta eléjük az aranyakat. Kinek mennyi kellett s vette tőlük az írást, amely egész életükre lekötötte őket Szokoliknak, volt olyan, aki meg se nézte, csak aláírta és szaladt a pénzzel, hogy minél előbb kint legyen tőle, de voltak óvatosabbak és merészebbek, akik elolvasták és elszörnyűködtek.

- De hisz, Szokolik úr - mondták - ez ötszörös összegről szól, mint amennyit adott nekünk.

- Nos és - mosolyodott Szokolik, - van ebben valami? Azt hiszitek ti, hogy csak játék a pénz: odaadom, visszakapom és vége? Hohó, fiaim, lelke van a pénznek, épp mint nektek s e szerint a lélek szerint kell bánni vele. Tudjátok meg, a szükségben kapott pénz ötszörös érték. Mind éhenkórászok vagytok s én kisegítlek benneteket. Hát nem érdemlek én ezért a jóságért egy kis áldozatot? S mi ez az áldozat? Hogy hetven órát dolgoztok egy héten, nem negyvennyolcat. Mi ez? Bírjátok. Erősek vagytok. Hát adjatok hetven órát érte. És szorongjatok. Legyenek álmatlan éjszakáitok. Ez a pénz. Nos, aláírjátok az írást vagy visszaveszem a pénzt és mehettek miattam akár az eső alá legénykéim. Nos?

S mindannyian aláírták, úgy húzta őket a pénz s úgy mentek el, mint akiket leforráztak.

S csodálatosképpen mindegyik kölcsönadás után rútabb lett egy vonással Szokolik. A ráncok kimélyültek az arcán, az orra egészen ellapult, a kezei csonttá száradtak, kihullottak a fogai s megkopaszodott. Szörnyen utálatos volt, de már nem bánta. Sőt a petróleumlámpától rőtfényű szobában még énekelt is néha kínos gyönyörűséggel s járt fel-alá egyik faltól a másikig. S adogatta tovább is a pénzt, őrizte az adósleveleket, szedte az uzsorakamatokat s nem engedett el egy krajcárt se senkinek. Sokan voltak pedig az adósai, százan meg százan s mind fiatalok. Csaknem az egész környék fiatalsága tartozott neki. Hadsereg volt ez, amely Szokoliknak dolgozott, Szokoliknak fogta igába magát s Szokoliknak vitte az iga bérét: a pénzt.

Régi írások kiegyenlítődtek sok verejték árán s újak támadtak helyettük, ahogy megöregedett az ifjúság s ahogy új fiatalok álltak a helyükbe.

De vidám ember mégsem volt Szokolik soha. Igaz örömet nem talált a bosszújában, mert nem született rossz embernek. Alapjában véve nagyon szomorúan öregedett meg. Senki se tudta róla, hány esztendős, de már nagyon vén volt. Egészen meggörbült, minden tagja reszketett, enni sem igen tudott már fogai híján s a csókmétely betegsége szörnyűségesen kínozta. Rút kelevények támadtak a testén s ágynak esett Szokolik.

- Elevenen eszik a férgek - suttogták az asszonyok babonásan.

 - Veri az Isten.

De erről a szóbeszédről Szokolik már nem tudott semmit, mert feküdt és kínlódott. Rút arca még rútabb lett a fájdalmaktól, egészen ijesztős. Még a kutyája se bírt egy szobában lenni vele. Csak a vén Anna borogatta.

Egy nap aztán - tél volt, kint hideg szél ordított és huhogtak a kémények - a tűz olyan mohón kezdte enni a kályhában a fát, mint ahogy sohasem szokta. A vén Anna gyakran tett rá s kísértetlátóan csodálkozott.

- Milyen nagyon ég ma a tűz.

Szokolik felütötte a fejét s megijedt.

- Mit jelent ez, Anna?

Recsegtek a bútorok s Szokolik reszketni kezdett.

- Anna, ropognak a bútorok.

Aztán hosszan vonított kint a kizárt kutya s hirtelen kicsapódott a szekrényajtó.

Szokolik felordított.

- Jaj, itt a halál! Az ajtót! Csukd be az ajtót, Anna!

Felült az ágyában s rémlátóra tágult szemekkel figyelt. Az ablakokat befüggönyöztette, az ajtó elé székeket rakatott, minden külvilágot kizárt és rettegve hallgatózott.

Kint orkánná dagadt a szél, a kéményről levert egy téglát s dörögve vágta a háztetőre. Az ablakokat feszegette, az ajtókon dörömbölt, a tüzet ríkatta, a kutya a küszöbnek szorult kint s szűkölve kaparta a konyhaajtót. Ítéletes éjszaka volt.

S ebben a kísérteties zenebonában egészen eltorzult Szokolik arca, kiegyenesedett ültében s suttogott a halálraijedt szolgálónak.

- Mos következik a számadás, Anna. Hallom, hogy csoszog a folyosón a halál. Add ide az adósleveleket!

A cseléd odaadta.

- Számoljuk meg, Anna, - kérte Szokolik. - Segíts megszámolni őket.

Anna számlálta az ágyra: egy, kettő, három... Hatszázharmincöt darab volt. Kétszázezer forintról.

Szokolik kétségbeesett.

- Mennyi sok. Szűz Anyám, mennyi sok. Mennyi szomorúság és mennyi fájdalom. És mind én csináltam. Mi lesz velem, Anna?

Reszketett a halál igazsága előtt s az ajtóra hallgatott gyáván.

- Csoszog, csoszog, Anna. Támaszd be az ajtót! Támaszd be!

Hallgattak, figyeltek. A cseléd rémülten meredt az urára és hányta magára a kereszteket.

- Irgalmas Jézus! Kegyelem, Jézus!

- Add ide a kezedet - nyöszörgött Szokolik. - Félek.

Anna elhúzódott.

- Nem merem... Nem adom...

- Add ide a kezed! - ordított Szokolik. - A gazdád vagyok. Add ide! Hatszázharmincöt darab!

És elfakadt sírva.

- Segíts rajtam, Anna! Nagyon félek.

- Nem adom, nem adom - hadarta a cseléd s behúzódott a sarokba. - Vén uzsorás, most bántja a lelkiismeret. Dögölj meg, kutya, megérdemled.

Szokolik sírt az ágyban és üvöltött.

Hatszázharmincöt! Jaj, ki segít rajtam? Senkise segít? Segítség!

S akkor a zárt ajtón keresztül belépett egy fiatal férfi és egy fiatal nő. Szelíd volt az arcuk, jó és az ifjúságtól illatos. A testükön bő hófehér ruha, de töretlen hófehér térdük kivillant alóla s mezítelen lábuk, úgy látszott, nem is éri a padlót.

- Mi bajod, Szokolik? - kérdezte a férfi.

- Segítség! - ordított Szokolik. - Ti megkínozni jöttetek engem bizonyosan. Segítség, Anna!

De a vén cseléd nem látott semmit.

- Mi a bajod? - kérdezte a férfi és olyan jóságos volt a hangja, olyan szelíd a tekintete s a lánynak oly fényesek s az élet megnyugtatásával teltek a szemei, hogy Szokolik csak bámult rájuk s egyszerre nem félt már, sőt társat érzett bennük és sírt.

- Jaj, itt belül szörnyen éget és szörnyen kínoz és félek. Bosszút álltam a fiatalságon az én nyomorult életemért. Jaj, hatszázharmincöt ifjú embernek tönkretettem az életét a pénzemmel, hogy elégtételt vegyek magamnak. Jaj, ki segít jóvátenni a vétkemet s ki ad feloldozást? Vétkes vagyok és nem merek az Isten elé állni.

A két fiatal, kiknek lába, úgy látszott, nem is érinti a padlót, összenézett s csendesen mosolygott. Olyan volt a mosolygásuk, mint a tavaszi mezők illatának áradása.

- Szokolik, - szólt a férfi - nagyon szenvedsz?

- Nagyon - nyögött az uzsorás. - Igen, nagyon.

- Gyere hát velünk - mondta. - Mutatunk neked valamit.

- De hisz - nyögött Szokolik, - kint dühöng az orkán s én beteg vagyok, nem bírnak a lábaim, hogy mehessek?

A nő mosolygott és betakarta a köpenyébe. Erre a szoba mennyezete kettévált s érezte Szokolik, hogy emelkednek s szállnak, szállnak súlytalan könnyedséggel. Először a levegőbe repültek, aztán leszálltak a földre s mentek, de Szokolik nem érezte, hogy érné a lába a hideg köveket.

Egy ház világos ablaka alatt megállottak.

- Nézz be! - mondta a férfi.

Szokolik benézett s egy fiatal párt látott összeölelkezve s egy öreg asszonyt, amint boldogan sírt.

- Mit látsz? - kérdezte a férfi.

- Egy csókolódzó párt s egy örömében síró öreg asszonyt.

- Most már megesküszünk, anyókám, - mondta bent a legény szorosan ölelve a lányt. - Most már itt a pénz, megesküszünk.

- Honnét van pénzed? - kérdezte könnyeit törölgetve az öreg asszony.

- Szokolik adott - kurjantott a legény. - Kétszáz forintot.

- Szokolik! - szisszent fel a vén asszony. - De hisz az uzsorás. Annak ezret kell visszaadnod.

A legény nevetett.

- Baj is az, anyóka! Csakhogy megvan a pénz és egybekelhetünk. A többit majd meglátjuk. Fiatalok vagyunk!

Előhúzta a kétszáz forintot s megcsókolta a lányt. Szokolik megismerte a pénzről, hogy az ő pénze volt. Még tovább akart hallgatózni, de két a fiatal mögötte magához fogta és vitte tovább.

- Nézz be - mondták neki egy másik világos ablaknál, - mit látsz?

Szokolik belesett.

- Csárda ez - mondta - s egy lány táncol egy legénnyel cigánymuzsikára. Szépek... - akarta mondani, de a saját neve ütötte meg a fülét.

- Húzd, van pénze a Szokoliknak!

- Mi van itt? - kérdezte csodálkozva Szokolik.

- Lakodalom - mosolygott a lány. - Lakodalom a te pénzeden.

S tovább vitték. Megjárták a hegyeket, a lapályt, a város utcáit s minden adós ablakán belestek.

Egyik szobában fiatal férfi hajolt lombikok fölé s aggodalmas arccal leste őket. S azután csak felugrott, táncolt körül a szobában s ujjongva kiabált.

- Megvan! Megtaláltam!

- Ez orvos - magyarázta a férfi Szokolik háta megett, - s gyógyszert fedezett fel a pénzeden a tudásával.

A másik helyen egy szobrász az utolsó simításokat végezte egy szobron. Majd megállt előtte, megsimította a homlokát s hosszan szemlélte.

- Kész vagyok - sóhajtott boldogan. - Soha ilyen szobrot nem látott még a világ.

- Azt a márványt a te pénzeden vette - súgta Szokoliknak a vezető.

- Nénike, itt a pénz - hallotta egy másik helyen Szokolik egy legénykétől. - Fizesse ki a háziurat s lakjék itt tovább békességgel.

S ragyogott a szeme a jóságtól.

- Az a pénz a te pénzed - súgta a lány Szokoliknak, - amit az a fiatalember a nénikének adott, hogy ki ne tegyék az utcára. Látod, milyen fényes az arca a boldogságtól?

Újabb helyeken újabb tervek értek valósággá, ismét tovább megint csókolództak és szeretkeztek a fiatalok, odébb betegek gyógyultak az uzsora-pénzen, melyek a fiatalok kezén jöttek át. A szándékok nagy szabadságában, melyet a pénz adott meg, mindenki úgy volt fiatal, erős, jó és boldog s úgy szolgálta az emberi világ egyetemes célját, ahogy tudta. Ki új embert nemzett, ki a lelkéből épített jövendőt, ki jó volt. De mindenütt öröm fakadt Szokolik pénze nyomán s mindenütt élet indult. Mintha meseországba került volna az uzsorás: itt csókolództak, amott fiatal lelkek ereje harsogott, máshol kicsurrant a szívekből a szeretet, de sehol nem volt aggodalom, sehol kín, csak öröm, öröm, öröm, párok egymáshoz szabadulásának, lelkek robogásának s a jóságnak boldog öröme.

Szokolik bámult. Aztán hátranézett. A háta mögött a két fiatal, aki idáig hozta, kicsit távolabb állt tőle. S le kellett róluk kapni a tekintetét, mert arcuk vakított, ruhájuk fénylett, mint a hó, ragyogva lebegtek az utca feketeségében s a szemükben olyan fény mosolygott, mint a májusi hajnal. Aztán intettek és zene támadt. Csudálatosan finom és mély, mintha halkan minden zengene s Szokolik úgy érezte, hogy valahol a föld mélyében talán, vagy az égben, vagy valahol messze, de azért köröskörül mégis mindenütt nagy-nagy rózsáskert van s a bimbók énekelnek, a fakadó szirmok közül suhan elő a zene, mely betölt mindent, átjárja a testét, a hideg köveket, levegőt s a hulló hópihék szirmokká válnak tőle, a viskók palotákká, felolvadnak benne a szitkok, a kínok kiáltásai, a fáradt sóhajtások, a város szennye-piszka is ragyog, a tetőkön csillagok szikráznak s a szívekben akkora lesz a melegség, hogy csaknem megpattannak tőle.

Szokolik rettenve és remegve állt.

- Uram - dadogta a ragyogó alaknak, - uram, mi ez? Az egész világ énekel...

- Ez az ifjúság éneke - mosolygott a lány. - Hallod, Szokolik?

- Hallom - mondta sóhajtva. - Nagyon szép.

S ebben a zengő, boldog éjszakában odalépett az uzsoráshoz a lány.

- Látod - mondta, - látod, Szokolik, csókokat, erőt és jóságot vetettél. Boldogságot hintettél széjjel és elindítottad az életeket. Ezt mind, mind a te pénzed tette lehetővé.

- Igen - dadogott Szokolik, - igen. De ez csak egy pillanat. De azután? Ha jönnek a kamatok?

- Ez a pillanat minden - mondta a lány. - Ne felejtsd el, Szokolik, pillanatokért élünk s ami szép az életben s ujjongtató, az mind csak röpke, mint a felhők rózsaszínje. Boldogságból csak pillanatokat számolhatunk s a legboldogabb ember se volt tovább tiszta örömmel igazán boldog, ha összeszámoljuk, mint egy órát.

- S a többi? - kérdezte Szokolik. - Az egész élet?

- Azt - mondta odalépve a férfi, - azt bírjuk és álljuk a pillanatokért. Évek múlnak munkában s egyszer jön egy pillanat s hivő erős fiatalsággal mondjuk: megérte.

- És én? - kérdezte megilletődve az uzsorás. - Velem mi lesz, uram?

- Te? - mondta az szelíden. - Te menj el békével. Vétkezni akartál s mi megbocsátjuk a rossz szándékodat. Mert mi igazak vagyunk, tiszták és erősek s minden kő, melyet szennyel dobnak a mi áradatunkba, fényessé válik mibennünk. Miénk az élet, Szokolik s a pénzeddel lehetőségeket adtál. S legyen áldott minden, amely lépcső az embernek önmagához. Menj hát el és a mi fiatalságunk szépítsen meg téged.

Akkor a lány végighúzta Szokolik homlokán a kezét és lágyan föléje hajolva szájon csókolta. Aztán összekaroltak a férfival, együtt felemelkedtek és eltűntek a zengő éjszakában.

Szokolik még sokáig nézett utánuk.

Aztán egyszerre ágyában találta magát ülve és bámulva a mennyezetre. Nézett egy darabig még, nézett, szívét nagy melegség töltötte be, aztán engedelmesen hátrahanyatlott a párnán. S csodálatosképpen a vonásai megenyhültek, a ráncok kisimultak az arcán, a szája enyhe ívet kapott, széles orra szelídre formálódott, tar feje megtelt selymes hajjal, mely lágyan simult rá a homlokára, testéről eltűntek a kelevények, fehér lett a bőre, mint a hó s lehunyt szempillái alól két meleg jóságú könnycsepp szivárgott elő, mert úgy érezte, hogy az előbb látott csodálatos leány bársonyfinomságú kezei fogták le a szemét.

S Anna, ki mindebből semmit se látott, egész életében azon csodálkozott, hogy rút gazdája milyen szép lett halálában.

(Forrás: Nyugat 1928. 12. szám - epa.oszk)