Hunyadi Sándor (1891-1942): Vasárnap délután

Azt mondják, hogy a városi erkölcsök elzüllöttek. Legalább is egy vasárnap délután azt láttam, hogy a főtéri tömegben sétáló nők arca egyetlen mosolygás, ismerkedésre és barátkozásra való hajlandóság. Persze, nem a dámákra gondolok. az más területe a világnak. Szegény lányokról lesz itt szó. Boltban dolgozó, írógépen kopogó, vagy nyavalyás hivatalokban körmölő, fiatal lelkekről, akik a hét nyúzó munkája után mohón jelennek meg a mulatságot, kalandot, szerelmet, váratlan változást ígérő vasárnapi utcán. Istenem, ezt nem is lehet nagyon a szemükre vetni, az élet olyan keserves. Nem bűn, ha szunnyad bennük a romantikus remény, hogy egyszer csak meglátja és megváltja őket valaki, egy szerencsés vasárnap délután.

Állok a patika előtt (tudni kell, hogy vidéki ez a história), hullámzik előttem a nép. Gondolom, teszek egy kísérletet és megszólítok valakit.

Óh, nagyon sokan vannak, akikhez közeledni lehetne. A tekintetük, az olcsó, komisz és kacér harisnya, a testük egész mozgása mindenre feljogosít. Tehát kit szólítsak meg? Válogatni kezdek és sorra veszem a hidegben közeledő, pirosra csípett arcocskákat. Fájdalom, majd mindeniken van valami hiba. Az egyiknek az állát operáció nyoma ékteleníti el, a másik nagyon fiatal, a harmadiknak a lába tökéletes „ó” betű, a negyediknek hosszú karja van, mint a majomnak, az ötödik meg olyan szemtelenül kacér, hogy meg kell ijedni tőle. Végre jön valaki, aki tetszik nekem. Magas, szőke, kékszemű, az orra rózsaszín a fagytól. A nyakán vedlett kis boa harcol a téllel, horgolt kesztyűt visel és jókedvű anélkül, hogy kihívó lenne.

Lassan elindulok utána és amikor a „Cukorkakirály” kirakata előtt megáll, melléje lépek.

Önmagamra vonatkozólag nincsenek illúzióim. Tudom, hogy Stendhal Vanninája nem szeretne belém, sem egy angol hercegnőt nem csábíthatnék el. De azt is tudom, hogy elég hosszú, vállas és hajas vagyok hozzá, hogy egy ilyen szegény bolti lány ne utasítson vissza undorodva.

Megszólítom:

- Szereti a cukrot kisasszony?

A lány kuncogni kezd, laposat pislant rám és az arcát boldog ijedelemmel egészen odanyomja a kirakat üvegéhez.

Folytatom az ostromot:

- Hát nem mondja meg, hogy szereti-e a cukrot? Titok?

- Persze, szeretem! – mondja végre.

- Vegyek?

- Nekem? Köszönöm, nem kérek.

- Megsért, ha nem fogadja el.

- Hát akkor inkább elfogadom.

Öt perc múlva már együtt megyünk az Egyetem utca felé. Ő szopogatja a cukrot, én meg gondolkozom, hogy mit beszéljek ehhez a kedves teremtéshez? Nem udvarolhatok neki, minek rémítsem, amikor a világon semmit sem akarok tőle. Erkölcsi leckét adjak neki, amiért ismeretséget kötött az utcán? Az szemtelenség volna. Minden lélekbúvári és társadalomtudományi működésnek fuccs. Hirtelen rájövök, hogy egyikhez sincs megfelelő módszerem.

Hamar megtudom, hogy tizennyolc éves és Micikének hívják. Sőt, a vezetéknevét is megmondja, és a boltot is, ahol dolgozik. De ezeket az adatokat már nem írom ki. Minek szégyellje magát miattam Micike?

Érzem, hogy imponálok neki. És bevallom, ez nagyon jólesik, aminthogy jólesik naiv csacsisága is, amint leírja életét, családját és beszámol minden öröméről, bánatáról.

Azt ajánlom, hogy menjünk moziba. Boldogan beleegyezik, és amikor a szűk páholyban egymás mellé ülünk, mély örömmel gombolja ki vékonyka kabátját. Csak most nézem meg jobban. Igazán csinos. Üde, nagy szemében nincs semmi feslettség. S kezecskéi vörösek, mint a cékla. Szegény kis buta. Kész áldozata az első, rossz szándékú férfinak.

- Nézze, Micike! Az nem baj, hogy mi megismerkedtünk. De vannak nálam rosszabb emberek, akiktől félni kell. Ígérje meg hát nekem, hogy ezentúl soha, de soha nem fog megismerkedni senkivel az utcán, és inkább elfut, ha valaki megszólítja.

Micike olyan piros lesz, mint a láng:

- Sohase szoktam – dadogja -, csak most, véletlenül. Adna nekem a nénikém…

Látom, hogy nagyon szégyelli magát, és nekem is rosszul esik, hogy ilyen erkölcsi leckét adtam. Hátha nincs igazam és úgy van jól, ahogy az ösztön szereti ezt a tizennyolc esztendős életet.

Végre sötét lesz, stimmelni kezd a mozi zenekara. Indul a film. A „Niebelungok”. Szigfrid kovácsolja előttünk a kardját. És amíg fényben ragyogó, szőke alakja elindul, hogy győzzön, szeressen és meghaljon a német hősmonda vad dekorációi között, én a lány fülébe suttogva megpróbálom magyarázni Krimhilda, Hagen és Brunhilda alakját. Bizony, Micike nagyon tudatlan. De fiatal esze annyira engedelmes, mint a viasz. Teljesen meg vagyok elégedve az érzelmi és értelmi nevelésének haladásával. Micit még bámulom is, hogy olyan fogékony minden iránt, ami szép.

 

A sötétben szinte süt az arcocskája a gyönyörűségtől. És én is régen éreztem magam olyan jól, mint ott, azon az olcsó, sötét, zsúfolt és meleg helyen. Bánt, hogy mindez varázslat, aminek vége lesz egy óra múlva, mert mit csináljak például Micikével holnap, ha nem vagyok gazember, vagy ha nem akarok szakítani rendes, régi életemmel, amelybe belégyökereztem, mint a petrezselyem.

Bizonyos, hogy nem vagyok Micikébe szerelmes, de nagyon szeretem. Vergődöm, amiért nem vagyok bűvész vagy király, és semmi kincsem, hatalmam nincs, amivel tehetnék valamit Micikéért, aki egész életével szinte a tenyerembe piheg, mint egy verébfióka.

Elhatároztam, hogy először is a mai délutánját édesítem meg. Elviszem cukrászdába. És amíg a gesztenyepürét kanalazza, megmagyarázom neki a tisztaságnak, az óvatosságnak, az okosságnak azt az útját, amelyen hitem szerint boldogulhat egy hozzá hasonló, szegény leányka.

Az a tudat, hogy életem általános, nagy tehetetlenségében most módom nyílott jónak lenni, úgy jár át, mint a forrásvíz. De egyszerre csak furcsa érintést érzek a sötétben, egy kicsiny, hideg kéz tapogatva keresi az én kezemet, míg végre megtalálja és megfogja.

Elpirulok. Kezdem érezni, hogy túl hatalmas szellemet idéztem. És ha igazi ember akarok lenni, akkor most oda kellene állanom, hogy ezt a fatörzsét kereső, fiatal folyondár fölkússzon rám, különben nem vagyok más, mint Dosztojevszkij utálatos Scserbásovja, aki kimerül abban a ténykedésben, hogy okos tanácsokat ad a nyomorultaknak.

E tépelődések közepette egyszer csak elszakad a film. Nagy világosság. A zenekar elhallgat. Fölzúg a mulatságában megzavart közönség.

A szomszéd páholyból felém kiált egy monoklis, gavallér barátom:

- Te itt? Vasárnap délután?!

Aztán egy másik barátom megy el mellettem. Olyan, mint egy gróf, pedig csak fakereskedő. Az is barátságosan az arcomba mosolyog. –És – végtelen balszerencse ez mostan – egymás után tízen is köszönnek, tízfelé is kell köszönnöm. Csupa „szervusz” és „kezét csókolom” vagyok. Kíváncsi szemek kereszttüzében ülünk ottan. Engem sajnos nagyon sokan ismernek ebben a kicsi városban.

Micike pillája egyre tágabbra nyílik:

- Kicsoda maga? – kérdi rémülten.

- Utcaseprő!

Persze, nem hiszi. Ijedten, idegenül néz rám. És látom, mennyire megriad, amikor nagy bundapuhogással, egész illatfelhőben egy szép színésznő jön oda hozzám. Csupa mosolygás. Ahogy újságíróra szokott nézni a színésznő. Az ajka csupa rúzs, a szeme kék korommal meghúzva:

- Szervusz! – mondja. – Gyere csak egy pillanatra, valamit akarok mondani!

-  Bocsánatot kérek! – szólok Micikéhez és látom, milyen fájdalmas és megalázott az arca, amint letörve bólint a fejecskéjével.

A művésznő csak két percem veszi el. Éppen csak üzen rajtam keresztül valakinek. De amikor visszamegyek a helyemre, Micike már nincs sehol. Elriadt, szegény, kis, megriadt pintyőke. Keresem mindenfelé, belefurakodom a tömegbe, kimegyek az utcára. Nincs sehol. Eltűnt. Kiabálom a nevét. Semmi. A szívem nehéz lesz. Egészen buta vagyok. Érzem, a dolog, amibe fogtam, túlságosan nagy hozzám. Nem tudom, hogyan folytassam. Nem vagyok se jó, se rossz. Langyos vagyok. Ihatatlan víz. Haszontalan.

 

Forrás: Színházi élet  XX. évf. 3. sz. Bp., 1930. jan. 12-18.