Sztrókay Kálmán (1907-1992): Ági

A József körút közömbös járókelői közt egyszerre elém villant egy pompás, szőke asszonyi fej. Ránéztem, elmosolyodott s a következő pillanatban megismertem.

A kis Ági volt az, akit vagy nyolc esztendeje nem láttam.

Tizenhat esztendős kislány korában találkoztam vele, akkor is alig egy-kétszer. Géza barátom feleségének a húga volt, emlékszem, valami kiviteli engedély megszerzésére szövetkeztünk Gézával és én feljártam hozzájuk. Ági csinos kis bakfis volt, én azonban már akkor nős ember lévén, nem méltattam figyelemre a kislányt. A kiviteli engedélyből nem lett semmi. Gézától elszakadtam s a kis Ágit elfelejtettem.

S most itt áll előttem pompás asszonyként. Röstelkedve füllentettem, hogy megismertem, csak nem voltam egészen biztos a dologban, mert hát akkor még egészen kis lány volt, most meg gyönyörű asszony.

Végigmustrált – egészen bizonyos volt, hogy öregnek talált, aztán így szólt:

- Most már én sem értem nagyon a dolgot s éppen ezért el merem mondani magának. Most már úgyis mindegy. Maga volt az én első szerelmem.

Nagyon ijedt arcot vághattam, mert hangosan felkacagott:

- Ne féljen, már elmúlt. De nyolc évvel ezelőtt, akkor igen, halálosan szerelmes voltam magába… Első pillanatban, amikor találkoztunk, megesküdtem magamban, hogy vagy a maga felesége leszek, vagy kolostorba megyek, vagy belehalok. Emlékszik rá, hogyan mutattak be magának?

- Emlékszem.

- Maga akkor volt először Gézánál. Nem tudtam, hogy vendég van az ebédlőben, nagy szelesen berontottam, mert kérdezni akartam valamit a sógoromtól. Borzasztóan elszégyelltem magamat, vissza akartam fordulni, de mintha gyökeret vert volna a lába. Csak néztem magára, az ismeretlenre, akiről nem tudtam, hogy kicsoda és… és igen… akárcsak a mesében, az első pillanatban szerelmes lettem.

- Olyan piros lett, mint a pipacs, s amikor Géza bemutatta mint a kis sógornőjét, mindjárt szaladt is ki a szobából.

- Szaladtam a szobámba s a szívem majd kiugrott a helyéből. Egyszerre felfedeztem a szerelmet, amiről addig csak nagyon halvány sejtelmeim voltak.  A kezemen éreztem a szorítását és végigborsódzott a hátam, amikor lehunyt szemmel arra gondoltam, hogy ha megcsókolna… Ne haragudjék, de amint most nézem magát, nem is értem, mért tartottam magát oly szép és hódító férfinak…

Kínosan nyeltem egyet, Istenem, akkor még nem voltam kopasz, a halántékom sem volt még ősz, de azért nagy szégyen, hogy semmit sem vettem észre.

- És mi lett aztán? Mert amint látszik, mégis túlélte a halálos szerelmet.

- Aztán jött csak a tragédia. Nem fért meg bennem a boldogság, még aznap este elkezdtem kérdezősködni Gézától, hogy kicsoda maga s elárultam, hogy mennyire megtetszett nekem. Géza nevetve mondta: No, erről a partiról lekéstél, fiam. Már nős… Rettenetes volt… Csaknem belehaltam. Nem tudtam, mit lehet csinálni ilyenkor. Egész éjszaka válogattam, hogy öngyilkos legyek-e, vagy megöljem a mag feleségét, akit kimondhatatlanul gyűlöltem ismeretlenül is. Ha akkor éjszaka találkozom vele, biztosan őrjöngve, sírva esek neki s kikaparom a szemét. Nagyon furcsa volt. Egyszerre fedeztem fel a szerelmet, a féltékenységet, a gyűlöletet, az egész életet.

- Szegény kis Ági…

- Maga természetesen nem vett észre semmit. Igaz, hogy ettől kezdve kerültem is magát. Szégyelltem, hogy ennyire felsültem mindjárt az első szerelmemmel és mindig elbújtam, amikor jött. Csak a szomszéd szobából hallgatóztam szívdobogva, hogy nem árul-e el Géza.

- Nem szólt róla.

- Tudom. Mindig csak arról a kiviteli engedélyről tárgyaltak… Aztán, aztán… emlékszik, hogy egyszer elhozta hozzánk a feleségét is?

- Emlékszem. Szent Isten, nem is sejtettem, hogy milyen veszedelemben forgott szegény!

- Hát bizony, amikor megtudtam, hogy nálunk lesz uzsonnára, nagyon készültem rá. A megtépázásról, szemkikaparásról ugyan lemondtam, de elhatároztam, hogy nyíltan megmondom neki a dolgot s megkérem, hogy mondjon le magáról, különben belehalok.

- És nem csinált semmit… nem emlékszem egyetlen gyanús mozdulatára sem.

- Nem, nem csináltam semmit, nem szóltam neki semmit. Egészen másképp történt minden, mint ahogyan magam is vártam volna. Maguk a szalonban ültek már s én nagy komoran beléptem. Valami kiállhatatlan, csúnya, gonosz teremtésnek képzeltem a feleségét, hiszen ugyebár nem is lehetett más és nagyon meglepett, hogy egy egészen rendes, kedves asszonyt láttam magam előtt. pontosan emlékszem mindenre. Zavartan álltam az ajtóban, a nap rám sütött, szőke hajamat aznap mostam meg, göndör volt és boglyas, s amíg tanácstalanul néztem a feleségére, ő reám mosolygott, s megszólalt: „Ni, ilyen szép kis lány!”

- Csakugyan, én is emlékszem rá.

- Oly őszintén, oly barátságosan mondta ezt, hogy abban a pillanatban elfelejtettem reménytelen szerelmemet. Bátran odamentem hozzá, hálásan kezet akartam csókolni neki, de ő nem engedte, hanem megölelt és homlokon csókolt. Én meg nagyon boldog lettem, s rá sem értem csodálkozni, hogy egyszerre vége lett a szerelemnek is, a gyűlöletnek is.

Mit tagadjam, örültem, hogy megállt, búcsúzóul nyújtotta a kezét, mert megérkezett a házukhoz:

- Adja át üdvözletemet a feleségének!

Nem adtam át.

Forrás: Színházi élet  XX. évf. 7. sz. Bp., 1930. febr. 9-15.