1.
A
titkár diszkréten kopogtatott William John, a hírneves detektív rue
Roquepinbeli dolgozószobájának ajtaján:
-
Egy hölgy, uram, egy ifjú hölgy. Itt a névjegye. Mme Lemire-Seyssel.
-
Bocsássa be, Paul!
Csúnya,
fiatal nő lépett a szobába. Választékosan elegáns volt, pompás ékszereket
viselt. De csúnya volt. Duzzadt orra a zenit felé magasodott, ajka széles volt,
durva és kitüremlő. Két gyönyörű körte formájú igazgyöngy fülbevalója sem tudta
megszépíteni nagy, lapos és vértelen fülkagylóit és ugyanúgy az értékes gyűrűk
sem felejtették széles, gyűrött ujjainak ijesztő formátlanságát. Amikor
megszólalt, kitűnt, hogy a hangja is kellemetlen:
-
Kissé elfogult vagyok, uram – selypítette. – De olyan nehéz elkezdeni…
A
detektív pár mosolygón-jóságos és udvarias szavára azután kissé élénkebben
folytatta:
-
Igen, igen, a férjem miatt vagyok itt… Igen, boldogtalan a házasságom. Tudom
jól, hogy nem vagyok olyan szép, mint a knidosi Vénusz, de azért mégis csak
sikerült három évvel ezelőtt meghódítani M. Leire-Seysselt, aki oltár elé
vezetett. Eleinte boldogan éltünk, néhány hónap óta azonban a férjem mintha
elidegenedett volna tőlem. .S ez bánt… nagyon, nagyon bánt, mert szeretném
megtartani magamnak…
-
Értem, nagyságos asszonyom.
-
Alapos megfontolás után arra az elhatározásra jutottam, hogy megpróbálom
visszahódítani az uramat. A legjobb módszer erre, úgy hiszem, ha felébresztem a
féltékenységét! Nem gondolja, monsieur John, hogy akkor ismét lángra gyúl?
-
Minden bizonnyal, nagyságos asszony. A módszer Heródiás óta mindig bevált… De
nem látom, hogyan…
-
Várjon csak egy kicsit… A szent cél érdekében elkezdtem kacérkodni M.
Lemire-Seyssel barátaival. De egyikük sem fogott tüzet…
Mr.
William John bólintott. az ellenkezője jobban meglepte volna. Mindazonáltal,
udvarias férfi lévén, habozás nélkül rávágta:
-
Ez nem jelent mást, mint hogy így próbáltak, kerülő úton hódolni az
erényességnek, nagyságos asszonyom.
-
Lehetséges. Mindenesetre akkor nem valami kellemesen érintett. Akkor aztán
eszembe jutott ön, monsieur John…
A
detektív kissé összerezzent. Az ifjú hölgy azonban zavartalanul folytatta:
-
Arra gondoltam, hogy az alkalmazottai közül kiválasztunk egy jóvágású, csinos
fiút, aki megfelelő ruhatárral is rendelkezik, s azt a megbízást adjuk neki,
hogy kövessen engem, mint az árnyék, valahányszor a férjemmel elmegyünk valahová.
Az én dolgom lesz aztán, hogy diszkréten felhívjam M. Lemire-Seyssel figyelmét
plátói bámulóm rajongására… Ez így kényelmesebb és veszélytelenebb… s bizonyos
vagyok benne, hogy ez a kis játék ismét fel fogja támasztani férjem szerelmét.
-
Nincs ennél könnyebb, nagyságos asszonyom… Itt van mindjárt az egyik
detektívem, M. Georges Talaba… Tökéletes gentlemant tud alakítani s ha valaki,
úgy ő pompásan meg fogja oldani ezt a kényes feladatot.
2.
Monsieur
és Mme Lemire-Seyssel helyet foglaltak proscénium-páholyukban a „le Doigt de
Dieu”, a Theatre Michel hatalmas sikerű kasszadarabjának második előadásán,
amikor M. Lemire-Seyssel egyszerre csak közelebb hajolt feleségéhez:
-
Bertie – súgta oda elfojtott, belső nevetéssel -, nézd csak azt a fickót, a második
zsöllyesorban. Azt a nagy, szőke kamaszt. Ez már Moulettnél, a vendéglőben
alaposan megbámult téged, most meg le nem veszi a látcsövét rólad.
-
Hol?
-
Ott balra, a második sok szélétől… Ne nézz most arra, mert még elbízza magát.
Már valósággal feltűnést kelt. Ismered ezt az embert?
-
Nem ,nem ismerem. De milyen különös. Azt hiszem, a múltkor követett hazáig.
M.
Lemire-Seyssel tréfálni próbál:
-
Drágám, te egy csinos lovagot hódítottál meg.
-
De Felicien!
-
Igen, igen… Fogadd szerencsekívánataimat! Ez nem kis siker egy igazi párizsi
asszony számára… Ez a csirkefogó egész jóvágású gyereknek látszik…
-
Kérlek, Felicien…
Mme
Lemire-Seyssel el volt ragadtatva a sikertől… A férje minden figyelmeztetés
nélkül, magától észrevette a William John-féle detektíviroda alkalmazottját.
Úgy tett, mintha tréfára venné az egész dolgot, de, au fond, az asszony
bizonyos volt abban, hogy bekapta a horgot… Ha nem is hozta ki a sodrából, de
mindenesetre bosszantotta, hogy ilyen elegáns és csinos fiatalember érdeklődik
a felesége iránt.
Másnap
a rue Royaleon, a Malicoque-kiállításon monsieur Lemire-Seyssel megszorított a
felesége könyökét:
-
Bertie! A lovagod megint itt van.
-
Ugyan, Felicien! Ne kínozz már ezzel a csacsisággal.
-
De igen! Nézd, majd elnyel a szemével… Becsületemre, ez a fickó már kezd
tűrhetetlen lenni.
M.
Lemire-Seyssel pár pillanatra farkasszemet nézett a detektívvel, aki nyugodtan,
egykedvű közömbösséggel állta a pillantását.
-
Ej, ej – mondotta aztán -, kissé túlságosan fölényes a fiatalúr! Mintha bizony
már elért volna valami sikert.
-
De Felicien…
-
Jó, jó, kedvesem, de ha így megy, akkor megtiltom neked, hogy egy lépést is
tegyél az utcán nélkülem…
3.
Mme.
Lemire-Seyssel időnként hűségesen beszámolt Mr. William Johnnak az eredményről,
amit Georges Talaba küldetésével elért.
-
Nagyszerűen halad minden – lelkesedett az izgalomtól kipirulva. – Érzem, hogy
percről percre féltékenyebb a férjem. Nem is hittem volna, hogy ennyire sikerül
a játék!
-
Egyszóval a csalétek bevált?
-
Pompásan, monsieur John!... Most a végső csapásra készülünk elő. Legkevesebb,
még két hódolóra van szükségem… az egyik valami dúsgazdag ember benyomását
keltse, idősebb úr, olyanféle, mint egy öreg tőzsdetanácsos. A másik meg
egészen fiatal, mint valami rajongó kamasz, egy maturáns diák… Nincs két ilyen
detektív kéznél?
-
Egy pillanat, nagyságos asszony! Egy idős úr?... Várjon csak… Itt van M.
Sinobre, nyugalmazott rendőrőrmester, ez idő szerint vagyonúr… őt, ha frakkba
öltöztetjük, fehér szakállával csakugyan olyan lesz, int valami tőzsdés.
Amellett kitűnően mozog az úri társaságban, hiszen rendőr volt… Hoppés megvan a
másik lovag is. Egy lyoni üzletfelem tizennyolc éves fia éppen ma jelentkezett
nálam, hogy detektív szeretne lenni. Nos hát, ez lesz az első feladata…
Meglátja, asszonyom, pompásan el fogja látni…
-
Akkor rendben vagyunk! A két új hódolónak elképzelhetetlen hatása lesz.
Valóságos Otellót faragnak az uramból, egy velencei mórt…
-
Csak óvatosan, asszonyom…
-
Akkor hát megegyeztünk! Ugyanolyan feltételekkel, mint M. Talaba?
-
Igen, nagyságos asszony. Száz frank naponta, ez az imádók tarifája… Vagyis
holnaptól kezdve háromszáz frank.
4.
Pár
nappal később titkár diszkréten kopogtatott William John, a hírneves detektív
rue Roquepin-beli dolgozószobájának ajtaján:
-
Monsieur Lemire-Seyssel óhajtja tiszteletét tenni önnél, uram!
A
detektív kissé összerezzent:
-
Azt hiszem, elvétettük az iramot, az adagolás túl erős volt – gondolta
szorongva. Majd hangosan hozzátette, elszánt mozdulattal:
-
Bocsássa be, Paul!
Az
elképzelt drámai jelenet helyett azonban egész más következett. Az ajtóban nem
egy feldúlt arcú, féltékenységtől őrjöngő férfi tűnt fel, hanem egy
választékosan öltözött, udvarias úriember, kissé gúnyos mosollyal gondosan
beretvált arcán. Revolver helyett havannaszivart tartott az ujjai között.
-
Üzleti ajánlattal jöttem, Mr. William John – mondotta bizalmasan -, s azt
kérem, vegyen társul ehhez a megbízatásához… Rákényszerített erre! Az első
imádónál nem szóltam semmit… hagyján! De most már hárman vannak! Hárman!...
Uram, értse meg, háromszáz frank naponta, ha ez így megy, elúszik a feleségem
egész hozománya, ami pedig, mit tagadjuk, az egyetlen elviselhető érték rajta…
Well, vagy mérsékelje a tarifát, uram, vagy vegyen társul ehhez a kitűnő üzletéhez…
(VÉCSEY LEÓ fordítása)
Forrás: Színházi
élet XX. évf. 6. sz. Bp., 1930. febr.
2-8.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése