Csak nézem, nézem a homlokom:
Mult gondoknak elsápadt tükre.
Valaki írt rá valamit,
De köd borult már a betűkre.
Azóta egyre kutatom:
Mi lehet ez az ákom-bákom;
Hajszolt, ziháló nappalon,
El nem pihenő éjszakákon.
Talán e szavak kulcsa kincs,
S Dárius kincse e titok.
Ajtónyíláson kémlelem,
S várom: egyszer majd rányitok
Csak sejtem, tudni nem tudom:
Éltem summája rejlik benne;
Hajamat jól rásimítom,
Mért lássák, hogyha zéró lenne.
De jön egy nap, egy nap, mikor
Magammal végre szembenézek,
S kirángatlak kőodúdból
Zöldpofájú, tűzszemű végzet.
Tudni fogom: kincs-e vagy zéró,
Amit ma ködfal rejteget,
S áldjam-e, vagy véres epével
Köpjem homlokán az eget.
Párizs, 1929.
Forrás: Színházi
élet XX. évf. 4. sz. Bp., 1930. jan.
19-25.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése