A
Casals-koncerten ültem. A sültalma-képű, kopasz kis művészt húsznál is több
éve, hogy hallottam először itt a Vigadóban. Ó, akkor fehér volt az a szent kispap-arc
s a feje teteje azért volt hajtalan, hogy tiszta legyen az angyalok
csókjainak... most már ötvenéves Pablo Casals; lehajtja a fejét a barna cselló
fölé, megadja magát a halandóságnak.
Bach-szonátát
játszott, mikor ez az extra pillanat megrezzentett engem. Van az színházban is,
versenyben is, akárhol, ahol seregesen vagyunk és együtt bámulunk és együtt
hallgatunk, hogy egyszer csak az ember magára eszmél, mintha halkan susogva
megszólították volna, titkosan.
Magam
körül pillantottam abban a csillársütött, zengő s néma vigadói nagyteremben.
Mint az úszó, ki a hullámokból felüti a fejét. Az a kétezer vagy hány orr mind
előre néz mozzanat nélkül, a csellót ölelő művész felé. Ezek a villanyfényes
homlokok, ezek a megállott szemek itt mind: a közönség. Az emberek ünnepet
ülnek. Mintha meghaltak volna; csak a hallásuk működik. A szívük jár
öntudatlan, mint az elrejtett óra. Bach zeng a fülünkben, nincs semmi, külön
témánk, semmi külön programunk, nincs külön nevünk, sorsunk; most ugyanaz a
vegyület vagyunk, ugyanaz az élet, egyetlenegy alárendelt lélegzet és lélek;
egyetlenegy tiszta ábránd, egyetlenegy boldog sóvárgás, egyetlenegy eszményi
emberbánat. Bach zeng a fülünkben.
Úgy
esik ilyenkor, hogy a rendhagyó személlyel, aki szétnéz elfogultan, szembepillant
véletlenül ott valaki távolabbról, egy dáma vagy egy úr; ő is fel talált
pillantani; lehet, csak unatkozik szegény, lehet ugyanez az istenadta
nyugtalanság neszeltette föl a zene ájulatából; ugyanez az ámulat fogta meg,
ugyanez a meglepetés érte itt utol: az önmagára s az önmagunkra, mindnyájunkra
való föleszmélés, mi nem tudni, miért olyan nyomasztó, mért olyan rendkívüli,
mikor Bach zeng a fülünkben s a csönd alszik a fényességben a Vigadó magas
csarnokában.
Ott
bal felől a szomszéd széken dáma ült, aki kijárta már a szerelmeket; jobb felől
érett úr ült, akinek szemölcs értik az orra mellett a kemény orcáján. Ezt az
urat látásból ismerem, a hangját sohase hallottam. Az úr is, meg a dáma is
észrevették, hogy olyan közelről a profiljukra pillantok; az idegzetük fölvette
az érintést, amely elzárt életüket zavarta… a dáma lehajtotta a fejét és
megnézte a briliánsos kezét a combján; az az eres, szikkadt asszonyi kéz
megvonaglott s aztán elpihent megint. Az úr pedig elköhintette magát, igen
vigyázatosan s az ujjai közt zizzent egyet a program. Vannak olyan tanulatlan
perceim, mikor rámeredek valahol egy úrra, akin észreveszem ugyanazt a
nyakkendőt, amilyen az én galléromat öleli éppen aznap. Nem tudom, mit
gondoljak, mit érezzek; nem tudom, mi közöm van ahhoz a gentlemanhez; persze
rágondolok egy kis darabig, ez óhatatlan, ugyebár.
Furcsa
az is, ha az étteremben az étlapot nézem s éppen döntöttem s kérni akarom a
nyúlgerincet: hozzon nekem egy szép nyúlgerincet. Ezt a valakit is olyan
elfogultan nézem meg. Mintha valami közösségem volna vele.
Hát
ahhoz az ismeretlenhez mi közöm vajon, aki a vonaton szemben ül az ablaknál és
ugyanezt a vidéket figyeli ugyanazzal az eszméletlen emlékezéssel, amint én
figyelem?
Nem
tudja, kedves Szerkesztő úr?
Forrás: Színházi
élet XX. évf. 1. sz. Bp., 1929. dec.
29.-1930. jan. 4.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése