Szép Ernő: Dér

Ezek a meglepő szürke fehér reggelek.

Ez a sápadt, nesztelen, beteges szín világ odakint, mikor kinéz az ember az ablakon, miután felhúzták az ablakközi függönyt, mielőtt fölkeltették az embert.

Dér lett.

Deresek a fák itt a Margitszigeten, ahányat csak látok belőlük; deres a mező, deres az allée földje is; deresek azok a lelenc levelek is a földön, amelyek úgy szeretnek odaragadni a cipőm sarkához, azt remélik szegénykék, hogy behozom őket a szobába, ahol most is nyár van.

Deresek azok a tetők is odaát Óbudán; tudom, deresek az ablakpárkányok is, meg az ablakok keresztfái is, meg a bádog csatornák is deresek. Deresek a hidak is, nem csak a pesti hidak; a neveletlen patak, névtelen erek kis paraszt hídjai is deresek messze: messzire, s deresek a tanyán a szénaboglyák, deres a kódorgó komondor bundája, deres a dűlőúton járó szekér, deres a pejlovai szőre, deres a kocsisnak a szűrje, meg a bajusza is deres.

Itt nem jár szekér, állatot, embert nem látni az ablakomból.

De igen, egy élőlényt észrevettem, azt a varjút ni, azt a nehéz varjút, aki a platán gallyai közt guggol. Meg nem akar mozdulni. Jó messzire van. Olyan halvány annak is a színe. Talán a dértől.

Az ablaknak nyomódott a homokom; bámulok, elfelejtem, hogy milyen könnyű így meghűlni az ablaknál.

Dér… észlelem, hogy a nyelvem hangtalan odaütődött a szám padlásához, a d mássalhangzót előidézni, s aztán visszapattant a nyelvem, mert azt az é magánhangzót kellett akadály nélkül előlehelnem. Az r mássalhangzót már el is ejtettem, elhanyagoltam.

Dér. Úgy csodálkozom.

Nem is tudom, álmodtam-é éjszaka valamit. Most álmodom…

Ezüst kert mereng előttem, fátyolosan. Álmodom; úgy szeretném figyelni, miféle gondolatok vonaglanak az eszemen át így álom közben.

Nem kapok semmit, semmit… lélegzem itt, a két szemem érzem feszül, le-le kell csukni, mert elfárad. Az egész eszméletem ilyen halvány ezüst futtatja be; csak sejtelmem van, csak hangulatom van, oly üde s oly bágyadt…

Emlék ez a deres reggel a szemem előtt. Emlék, ki mondja meg, mikorról való? Valahol, valaha valaki elmesélte nekem az én életemet; olyan messze van már az, olyan megfoghatatlan, te édes Istenem.

Valami hang hallatszott, gyári kürt vagy autó dudája? De mintha vattába lett volna dugva az a hang, s azonnal úgy elhalt… mintha megbánta volna magát.

Vajon mitől nehezedik a szívem? Boldogtalanságot mér vagy boldogságot? Óh, ámulatos deres reggelek.

Se tél, se ősz.

Csipkényi havazás ez, gyengéd fehér pelyhes tavasz ez. Sápadt ünnep ez,kényes képzelődés, drága kéjes ájulat.

Ott, ott az árnyakká finomodott fák közt, a nesztelenségben, ezüstös ködben egy fázékony tündér oson…

Forrás: Színházi élet  XX. évf. 5. sz. Bp., 1930. jan. 26-febr. 1.