Karinthy Frigyes: No de kérem, tanár úr, avagy Osztályzom a bizonyítványokat (Tanárvizsga az irodalomtörténet színe előtt)

Ebben a kis szerkesztőségi szobában, ahol ülök, nagy vizsga folyik, levizsgáztatni egy csomó tanárt, akik húsz és harminc évvel ezelőtt osztályoztak és ítéletet mondtak hét középiskolai tanuló fölött. Ha felteszem, hogy a középiskolai bizonyítványok célja nemcsak a szorgalom, de a képességek és tehetségek megállapítása is, akkor…

Akkor ezeknek a tanároknak pechük volt.

A hét középiskolás tanulóból hét olyan férfiú lett, akik a középiskola elvégzése után az úgynevezett „életiskola” című hasonlatot szó szerint vették – nem hagyták abba a vizsgára és érettségire való állandó készülést, főként és elsősorban pedig az írásbeli dolgozatok készítését. Nem hagyták abba, mert a bizottságot és tanári kart, aminek végleges döntésére – tehetségüket és képességeiket illetően – apelláltak, úgy hívják, hogy közvélemény – és nem hagyhatják abba, még akkor sem, ha a közvélemény már ítélt, mert ezt a tanári kart úgy is hívják, hogy Utókor és Irodalomtörténet.

A tanár uraknak pechük volt ebben a hét esetben – kénytelenek odaállni, vádlottakkal együtt, egyelőre a közvélemény vizsgálóbizottsága, vagyis, szerénységem elé, akit a szerkesztőség elnökül nevezett ki a napirenden levő tárgyalásra – később majd az Utókor ítél fölöttük, hogy mennyire álltak helyzetük magaslatán akkor, mikor emberismeretük és hozzáértésük legfőbb próbája elé állította őket a véletlen: mikor meg kellett sejteniök, előre kellett látniok sok száz egyforma csemete közül azt a hetet, amelyik nem olyan, mint a többi.

Hadd látom, tanár úr, sejtette-e. Készült, tanár úr? Vagy erre nem készült? És miért? Hét középiskolai bizonyítvány fekszik előttem. Válogatás nélkül, sorjában szedem őket elő, ahogy a kezembe kerülnek.

I.

Érettségi bizonyítvány, kelt Marosvásárhelyen, a vizsgálóbizottság elnöke Kuncz Elek.

A bizonyítvány Csathó Kálmánról szól.

Jól érett.

Hat jeles, négy jó, egy elégséges.

Ez az egy elégségest magyar nyelv és irodalomból kapta.

Az irodalom tanára Olti Mózes.

No de tanár úr! Tanár úr!

Lehetségesnek tartotta ön, hogy ez a fiatalember, aki a bölcseleti előtanban elsőrangú, a görögben hibátlan, a történelemben tökéletes – éppen anyanyelvében gyenge s az irodalomhoz van kevés érzéke és kedve? Mi más az irodalom, mint bölcselet, nyelvészet és történelmi érzék? Lehetséges, hogy az elemek mind megvannak és a vegyület hiányzik?

Felületes ítélet, tanár úr!

Tanár úr – ön megbukott. Pótvizsgára utasítja önt a közvélemény.

II.

Testimonium maturitatis, kelt Szabadkán, tárgya

Desideerius Kosztolányi.

Élvezet nézni.

Tizenegy tantárgyból tizenegy „eminentes”, vagyis jeles. Eximio modo…

Mindenben tökéletes, magyarban, latinban, görögben, földrajzban, mértanban. A tanárok előre látták „Nero”-t, „Édes Anná”-t és a tökéletes mértékű, jó vonalvezetésű verseket.

A gyanakvó rosszindulat, pesti cinizmus és alattomos rosszhiszeműség szálkás szemével egyetlen, belekapaszkodni való szépséghibát lehetne találni a gyönyörű okmányban.

Alul a gimnázium igazgatójának a neve áll: Árpád Kosztolányi, rektor.

Az érettségiző fiatalember édesapja.

III.

A következő érettségi bizonyítványt az V. ker. Markó-utcai főreáliskola állította ki

Földes Imréről.

Kérem szépen, ez borzasztó, magaviseletből jót kapott. Ez helytelen. Viszont jelese csak magyar nyelv és irodalomból és földrajzból volt, amiért minden dicséret megilleti néha Prém Józsefet, aki maga is író volt és Mangold Lajost, a jeles történelemtudóst. Viszont a legnagyobb kifogást tehetjük dr. Szekeres Kálmán ellen, aki matematikából elégségest adott annak a fiatalembernek, akiről kiderült, hogy csalhatatlan biztonsággal tudja kiszámítani, milyen legyen az a darab a talpán, aminek százszor kell mennie!

Egyébként, mint a bizottság elnöke: ebben az esetben kénytelen vagyok elfogultságomat bejelenteni, esetleg más elnököt kérni.

Én is a Markó-utcai reálban érettségiztem.

IV.

 

Móricz Zsigmond, VIII. o. tanulóról a kisújszállási ev. ref. gimnázium állított ki bizonyítványt.

Csupa jeles, két jó, görögből és németből.

Sebaj! Oda se neki!

A görögöt nem kellett pótolnia – ami pedig a nimötöt illeti, arról úgyis tudnivaló, hogy huncut, kell a kutyának! Lám, franciából jelese volt, írásbeli dolgozatainak külalakja pedig rendes.

De milyen rendes!

Hát még a belbecse!

Jók voltak még dr. Pauncz igazgató és Karácsony Béla osztályfőnök mindhalálig!

V.

Ez egy ötödik osztályú tanulóról szól, bizonyos

Babits Mihályról,

akinek tanáraival röviden végezhetünk. Mindenből jelest kapott, csak testgyakorlásból ítélték elégségesre.

Nagyon csodáljuk.

Az a legény, aki állja – és a volt ötödista, az irodalompolitikai harcok mostanság fellángolt kereszttüzében bebizonyította, hogy a kötélhúzásban például bárkivel felveszi a versenyt.

Kérdezzék meg Ignotust.

VI.

 

Pozsonyban kelt az a bizonyítvány, mely

Schöpflin Aladárt

nyilvánítja érettnek.

Semmi kifogást nem emelhetünk a tanári kar ellen. A leendő nagy esztétikusban észrevették a nyelvek szeretetét – mindenből jelese van.

Csak fizikából kapott elégségest.

Hogy lehet ez?

Talán akkor még nem tudta a mechanika nagy tételét, mely szerint minden kritikus annyit veszít súlyából, amennyit az általa az irodalmi pályáról leszorított író nyom?

VII.

S végre –

Ez már háziügy, a tanácskozó testület visszavonul.

A Színházi Élet munkatársának, a jeles írónak,

Forró Pálnak,

a „Lelki klinika” szerkesztőjének lelkét a VIII. ker. gimnázium tanári kara annak idején megvizsgálta és megállapította, hogy a magyar nyelvben jeles, földrajzban is, magaviselete csak szabályszerű.

Viszont természettanból éppen csak elégségest kapott.

Ezt látták meg a természet tanárai annak az írónak oroszlánkörmeiből, akit annyi hű olvasó ismer el az érzelmek természetének született szakértője gyanánt?

Minő vakság!

Forrás: Színházi élet  XX. évf. 8. sz. Bp., 1930. febr. 16-22.