A hajdankorban élt egy fejdelem,
Ki a Persák felett uralkodott;
A szolganép magasztalá, pedig
Kegyetlen volt és felfuvalkodott.
Vér s köny ömölt őrült szeszélyinek,
- Drágán mulatnak a hatalmasok! –
De ő azért bölcs s „nagy király” vala,
Pedig akárkinek sok a mi sok.
Történt egykor, hogy az őspalota
Lépcsőzetén elcsúsztak lábai...
Hah! felkiálta, talpra a ki él:
E rosz kunyhót földig kell rontani!
Ugy lőn. S aztán a korbácsolt tömeg
Szilárd alapjában esett neki,
Azt is kiszórta végre, és vele
Nehéz érczkoporsót feszíte ki.
Le volt erősen zárva, a király
parancsából midőn felnyittatott:
Üresen lelték.. s fenekén ezen
Aranybetűs rejtélyes iratot:
Meggyilkoltak,
Eltemettek,
Meg nem holtam!
Feltámadtam,
Nem maradtam
Koporsóban.
Élek, élek, élek!!
Gondolkodott egy perczig a király,
És hívatá országa bölcseit;
A vén, szakálas magusok felé
Imígy kiálta: mit jelent ez itt?
Királyi székem zsámolyán ülend,
Ki a rejtélyt megfejti legelébb!
De a tünődő bölcsek ajkain,
Mélységes hallgatásnál nincs egyéb.
Napok mulnak s őszebb lesz annyi fő,
De a felirás még mindig titok;
Hah! zúg a bősz király, nehány betűt
Megmagyarázni nem tud annyitok?
A tűz-isten fénynyel kent üstökét
Ugy lássa meg holnap reggel szemem,
Hogy kába főtökkel megrakva e
Koporsót a tengerbe vettetem!
Midőn az ember vár,
nagyot teszen,
De hogyha fél, csodát akkor művel:
Hall a király, és megtelik füle
A bölcsek illyetén beszédivel:
Napnak fia! megfejtve a talány!
A titkos írás tégedet jelent,
Halhatlanná tevének istenid,
S a koporsótól lész örökre ment!
Égből veték ezt a nagy istenek,
S felőle illy örök végzésök áll:
Hogy a ki felnyitandja legelébb,
Ne lásson sírt, ... s az te vagy oh király!
S a balgatag, mohón nyeldesve a
Hizelkedés kábító maszlagát:
Isten vagyok! kiálta botorúl
S lelkét vak őrjöngésnek adja át.
A késő éjfél még ébren leli,
Midőn az ajtón, nesztelen belép
Egy szálas termetű fehér alak,
S megy a királyhoz bátran közelébb.
Ember, ki vagy te? -, én szellem vagyok!’
Mért nem pihensz hát sírnak szelleme?
’Pihennék, csak hitvány utódimért
Felkelnem olly gyakran ne kellene!’
Féreg! ki istennek hiszed magad,
Ősapád lelkét kell meghallanod:
Jöttem, hogy a lelt koporsó felől
Adjak valódi magyarázatot:
Régen, régen, én voltam itt király,
Minő te vagy kegyetlen és kevély;
Én rakatám a büszke palotát,
Mellyet galádúl széllyelveretél.
Egykor meggondolám: a föld mi jó,
Keblén terem meg a kenyér s arany;
A földet kell imádni nap helyett,
A meddig birtokom határa van!
És rendelék a földnek ünnepet,
Bálványokat s az áldozatra vért;
Midőn egy vén magus hivatlanul
Elémbe állt s kihallgatásra kért.
„Méltatlan vagyok hogy szakállamat
Szent láboddal oh felség megtapodd:
De – a föld a napnak szolgája csak -,
Imádd azért, s imádtasd a napot!
A tűz az isten, ő az őserő,
Övé a világ fenn és idelent;
Fény és melegben ő uralkodik,
Alkot és szétbont, enyészt és teremt.
Királyi széke a nap, hol lakik,
Honnan ereje kifolyása van;
Gyújtsd meg bár a fát, üsd meg a követ:
Szikrázva lángolón előrohan.
Int a tűzisten, s kihajt fű, virág,
É eleven lesz a mi még nem élt;
Felforralja az Indus habjait,
Megtüzesíti Lybia legét.
Ott, honnan megvon fényt és meleget,
Megszűn az élet s halál áll elő;
És tőle ismét élő lesz a holt;
A tűz az isten, ő az őserő!”
Haragra gyúltam vakmerő szaván;
Jól van, tehát mentsen meg istened!
És eltemettetém elevenen
Nagy érczkoporsóban az öreget.
S ismét a földnek égett áldozat;
De rögtön egy új magus állt elő;
Szólt mint az első, s igy végzé szavát:
„A tűz az isten, ő az őserő!”
S parancsolám, hogy társához tegyék;
S a koporsóban, hogy felásatott:
A magusnak csak hült helyét lelék...
Sem élő nem volt benne, sem halott...
Hárman jövének igy egymásután,
S én mind a hármat eltemettetém, -
De mind eltűntek... s illyen íratot
Találtam a koporsó fenekén:
Meggyilkoltak,
Eltemettek,
Meg nem haltam! –
Feltámadtam,
Nem maradtam
Koporsómban.
Élek, élek, élek!!
S midőn tünődném a történteken,
Imé előttem mindhárom megáll:
„A tűz az isten, ő az őserő!
Ki súgározzék rád is oh király!
De az égre, ne vond fel íjadat,
Mert az isten ellen nincsen fegyvered;
Az eszmét, mit az
idő méhe szül,
El nem nyomhadt és meg nem ölheted!
Mag az, s ha eltapodják lábaid,
A földbe ver százágu gyökeret;
Tűz az, mellyet ha hamv alá takarsz,
A láng helyett nyersz eleven szenet.
Nézd, a természet nem nyugszik soha:
A föld terem gyümölcsöt, aranyat;
A tenger zúg; az ég mosolyg, dörög;
S meddő a szellemország volna csak?
Nem! az időnek karján jőnek el
Az eszmék, ezen órjás-gyermekek;
Hogy míg nép és kor birkozik velök,
Megnövelkedvén: - végre győzzenek!
Hajolj meg hát ez óriás előtt,
S ne bántsd a népet, annak fegyverét,
Hatalmadon, miként a köszörűn
Nyomás által csak élesítenéd.
Ha elbotlott: nyakára ne tapodj,
Inkább emeld fel őt kegyelmesen;
A nagylelküség vonz, lefegyverez,
Bosszúállásból vér, átok terem.
Nézd, megharagszik néha bár az ég,
S a földre égő dárdát hajigál;
Szivárvány karját nyujtja majd felé,
S meleg csókot küld napsugárinál.
Fényeskedjék te is király! de nem
A villám gyilkos fényességivel;
Az engesztelés szivárványa légy,
S a jótét napja, melly alkot, növel.
Szemed kiszúrd, s vágd el gyakran füled*
És a férget, melly lábadhoz lapúl
S a népre álnokúl vádaskodik,
Taposd, taposd el irgalmatlanúl!
Jó a nép, oh király! csak apja légy:
Magátul édes gyermeked leend...
Nagy a nép, ő az eszme fegyvere,
És az eszmére kardodat ne fend!
Temesd el, mint tevéd, apostolit:
Mind felkél,- és tíz támad egy helyett:
Vedd eszedbe s légy bölcsebb oh király!
- Az eszmét karddal meg nem ölheted!”
Igy szóltak ők, - és én bölcsebb levék.
Az érczkoporsót intő jel gyanánt
Palotámnak falába rakatám,
Ha tán a vadság és dölf újra bánt;
De elkerüle mind halálomig...
azóta mennyi század elfutott...!
Az érczkoporsót ki felbolygatád,
Hogy mit jelent irása? most tudod!
Azért reszkess az istenek nevét,
Egy perczig is kábán bitorlani!
S ne várd, hgoy újra megjelenjenek
Elhunyt apáid bosszús árnyai!’
*) A persa királyok
tisztviselői „király szemei és füleinek” neveztettek.
Forrás: Magyar Emléklapok 1848-49-ből. I. kötet 1850.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése