Végig hallgattam... Ugy-e vége van már?
De még ugy tetszik, mintha hallanám.
Ezer viszhangja támad föl lelkemben,
Zsibongva kelnek föl egymásután.
És a sirástól elszokott szememben
Minden hangra egyegy könyű fakad...
Oh huzd még egyszer, huzd csak azt a nótát,
Hogy sirjak és sirjam
ki magamat!...
Egykor csatákban, ha „Előre!” zengett,
Hallottam volt e lelkes éneket,
A dob pergése s a trombita hangja
Lelkünkben zúgott s mélyen reszketett.
S most – egy kocsmának asztalára dőlve
Hallgatom végig e szent hangokat...
Oh huzd még egyszer, huzd csak azt a nótát,
Hogy sirjak és sirjam ki magamat!...
Ez volt a nóta, mellynek riadását
Reszketve hallák ellenségeink;
Ez, melly örömdal volt a diadalban,
És felviditá veszteségeink!
Ez lesz a nóta, melly az eltiportnak
Dicsetlen éjén még, még lelket ad!...
Oh huzd még egyszer, huzd csak azt a nótát,
Hogy sirjak és sirjam ki magamat!...
Bort a pohárba! Teljen és ürüljön!
Magyar mulatság a bor és zene.
Jertek leányok, mert hogy a mulatság
Teljes legyen, tánczolni kellene.
Én is tánczolnék, hanem nem tudok már,
Mert ellőtték az egyik lábomat.
- Oh huzd még egyszer, huzd csak azt a nótát,
Hogy sirjak és sirjam ki magamat!...
Bort a pohárba! Édesebbet adj már,
Mert az a másik olly keserü volt!
Igaz hogy sirtam, és a két szememnek
Hosszan leomló könnye bele folyt.
Vigabb valék, mikor e zene mellett
A gyors golyó elvitte lábomat.
Oh huzd még egyszer, huzd mind ezt a nótát,
Hogy sirjak és sirjam ki magamat!...
Kifogyunk-e búból valahára?
Lesz-e nóta ujra, mint vala:
A szent zászlónál küzdő magyaroknak
Csatába hivó szilajszép dala?
Oh istenem!... Csak búra van ez ének,
S nem zeng már többé diadalmakat.
Ha világ-végig
húzod is e nótát,
Még sem tudom kisirni magamat!...
Forrás: Magyar Emléklapok 1848-49-ből. I. kötet 1850.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése