Felhők röpülése,
tengernek zugása:
Bánatos lelkemnek
fájó mulatása.
Dunavíz hullámzik a
tenger medrében,
A felhő nyugotról
köszöntést hoz nékem.
Te nehéz felhő, tán
könnyekkel vagy telve?
S benned tükrözött
meg nemzetem keserve, -
Hogy jősz olly
sötéten, mintha küldenének
Gyászos hirnökéül
hazám éjjelének.
Hazám! szegény
haza! –m int ez ország népe
Arczczal leborúl a
kelő nap elébe:
Ugy borúlok én le,
ha a láthatáson
A hanyatló napot
vérpalástban látom;
S fájdalmas imáim
feléd, arra szállnak,
Hol a hármas bércz
áll s árja foly Tiszának;
Hol sárgán hullámzik
a kalászos búza
S a virányos
völgyet szőllő koszorúzza.
Feléd, szülőföldem
egykor áldott tája,
Most tiprott
remények s kínoknak hazája.
Isten veled! – fiad
mikor bújdosó lett,
Határidról hozott
egy maroknyi földet.
Ez legszentebb
kincse és egyetlen vágya:
ha itt hal el, e
föld vegyüljön porába.
Keletről nyugotra
gólyák vándorlanak, -
Vigyétel el lelkem
ti boldog madarak.
Mondjatok
köszöntést tőlem, a ki távol
Ég alá szakadt el
imádott honától;
Mondjátok el hogy
mély bú között merengek
Viharos partján a
háborgó tengernek.
S felhők röpülése,
hullámok zugása:
Bánatos lelkemnek
fájó mulatása.
Forrás: Magyar
Emléklapok 1848-49-ből. I. kötet 1850.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése