![]()
I.
Száll a hegyre barna felhő,
Zúg alatta már az erdő;
Észrevétlen langy lehelet
Rázza a faleveleket.
Hajaszáli a vadonnak -
Hervadt levelek szállongnak.
Fecske földet szántva röpdes,
Minden oly merengő csöndes.
Erdő mező, merre nézek,
Egy nehéz bús előérzet.
Hosszu árny kisért a réten,
Szél sohajt az erdőn, mélyen…
Valami nagy rejtett bánat
Fogja el az egész tájat;
Az a bánat, mit az ember
Érez és nevezni nem mer;
Az a nagy bú, a mely téged
Vádol örök nagy természet;
Mely kiégett szivel kérdi:
Mért születni, minek élni?…
II.
Szól a zene – harsog
Mint diadalének;
El innen, el innen!
Ne őrüljek még meg.
Ne halljam azt, a mi másnak
Dicsőséget hirdet,
Nekem halált – vagy a mi több:
Feledékenységet!
Oh hogy a mit egykor
Oly igen szerettem;
A mi vigasztalt, most
Az is ellenségem!
Mintha ebek csaholnának,
Mire a vadállat
Sebeivel neki ront a
Legsűrűbb magánynak.
Hova nem hallatszik
Semmi hír harangja,
Ebek vonítása -
Néma sivatagba
Rohanok én – de mi haszna!
Nyugtom nem találom;
Mit ér, hogy nem látok embert,
Ha – magamat látom…
Szól a zene, harsog
Mint diadalének;
Én oly búsnak érzem,
Mintha temetnének;
Mintha temetnének ifjú
Koránhunyt halottat,
Mintha hallanám zörögni
Saját koporsómat!…
III.
Föltámadni mint a felhő,
Mely az égre derülten jő,
Azután könyekre törve
Száll alá a szomju földre; -
Mint a szellő bujdokolni,
Mást altatva nem nyugonni;
Nyomoruság ablakában
Siránkozni – mindhiában;
Megfejtetlen mint egy álom
Átsuhanni a világon
Kinevetett, ismeretlen
Fájdalomtól üldözötten…
- Ugy-e keserű egy pohár?
Itta ezt több jó bolond már!
S mind azt hitték: üdvözitnek;
- Nekem már e hitem sincs meg!
IV.
Hova lett a nap az égrül?
Hirtelen hogy elsötétül!
Mintha állana ítélet,
Valakit kivégeznének…
Hideg szellő száll a fákra,
Tövig átborzadnak rája;
Mintha hóhér keze volna,
Mely szemeiket befogja.
Halálcsöndesség az erdőn;
Néha hull alá rezzentőn
Egyegy levele a fáknak -
Mintha könnyet hullatnának…
Mit sirnának könyeznének?
Hiszen ők virultak éltek;
Az hogy mostan elhervadnak,
Hogy szerettek – jele annak.
Volt bimbójuk, volt viráguk.
Szerelemnap sütött rájuk;
Ölelkeztek a szellővel,
Susogtak az éneklővel…
Kétségbeesetten arczra
Hullok én is a harasztra;
Száraz haraszt födj el engem -
Lesz nyaram s én – nem szerettem!…
V.
Mily vidám, örömtelt
A nap nyugovása!
Talán most pillant be
Abb’ a szép hazába?…
- Fekete rom néz le
A hegy tetejéről:
Ijesztő kisértet
A mult éjjeléből.
Ülj fel ifju ábránd
Arra a sugárra,
Menj el innen, menj el
Boldogabb határra…
Vörös az ég alja,
Szélvihar lesz holnap:
Azok a vén romok
Mind mind leomolnak…
VI.
Érezem, hogy sírni fogok egykor,
Majd midőn a kihült képzelet
Együtt látja mind a boldogságot -
Mit nem birt, s mi mégis elveszett…
S ekkor – miért becseréltem minden
Igaz életkincset botoron:
A koszorút, a gúny koronáját
Összetiprom és megátkozom!
S érezem, hogy örülök majd egykor,
És hajamat tépvén – kaczagok;
De e kaczajon, ha volt, ki engem
Igazán szeretett – sírni fog!…
VII.
Én a borjunak megint
Paripája lettem;
Taliánország felé
Mentem mendegéltem.
Oly nehéz volt vállamon
Puska és tarisznya;
Izzadtságom volt a só -
Sótalan marczimba’;
De szívem még nehezebb
Volt a balfelembe’,
Kedvesemnek képe volt
Ebb’ a kis szekrénybe’.
Mindazáltal pörg a dob,
És a dobszó mellett
Csatatér és győzelem
Képein merengek.
Mint egy új Napoleon
Verem a világot,
Fülemen véres babér
Koszorúkat látok.
Majd lecsöndesül a dob,
A hegy oldalában
Ringatón zörgő malom
Dörömböl magában.
Távolabb füves lapon
Kecskék fürge nyája,
És a kecskepásztor egy
Bogárszemű lyányka.
S mintha e kis lyány az én
Szeretőm lett volna…
Isten veled csatatér
Fényes koszorúja!
Golyó ide vagy oda -
Tovább nem mehettem,
A kicsiny malomba én
Legénynek szegődtem.
Feleségem lett a kis
Kecskepásztor, és én
Lettem vón’ legboldogabb
A föld kerekségén;
Megtanultam a való
Életbölcsességet;
Megtanultam – miből áll
Boldogságod – élet.
Elfeledtem s tán azért
Birtam a világot,
Elfeledtem a mi több
A mulandóságot.
Mulandóság és világ
Ah ezek jó népek!
Feledékenységemért
Nem is nehezteltek.
Ah de még ezek fölött
Nagyobb hatalom van!
A szubordinátzió!
E miatt lakoltam.
Felfödöztek – dördül a
Halálos ítélet
Szerelemtől lángoló
Szivem közepének…
- Oly nehéz és még is oly
Édes volt ez álom,
Valómat egy nyomorék
Koldúsképnek látom…
Szerelemmel halni is
Sokkal többet érhet,
Nem szeretve senkitől -
Mit ér ez az élet?…
VIII.
Elhallgass mert zivatar van,
Mert alattad ing az ág?
Dalod’ a vihar túlzengi,
Nem figyel, nem ismer senki,
S gúnyol a hideg világ?
Dalnokok martir halála
Éhhalál vár egykoron;
És a mi teremti a dalt,
Mit dalod kért, lesz-e az majd -
Szerelem – a jutalom?
- Csak dalolj… szerelem és dal
Önmagának jutalom;
És a világ? – majd megtapsol,
Koszorut ad – ottan ahol
Nem kérsz enni – sirodon!…
IX.
Koldusok istápolója,
Nyomoruság takarója,
Egyetlen egy jó barátom,
Édes álom, boldog álom.
Könyörülj, végy föl karodra,
Tarka képes országodba;
Mutass egy szebb jobb világot,
Mire lelkem mindig vágyott.
Vezess engem szép leányhoz,
S ha ugyan van, olyformához,
A ki ilyen magamféle
Szegény legényt is szeretne.
Vezess aztán korcsomába,
Jó fajta kompániába,
Ha ugyan van korcsma nálad,
Hol nekem még kontóznának.
Mutass nekem boldogságot,
Valódi tündérvilágot,
Hol kész sonkák szaladgálnak,
Vége nincsen a kolbásznak…
Hol a szép leányok hölgyek
Cserebogárként röpködnek.
S ha az ember kedve tartja,
Kalapjával elkaphatja.
Gondod legyen a klimára,
Avagy gyújts e a kályhámba;
S általában adj meg minden
De minden jót a mim nincsen!… -
X.
Fejem fölött a nap, körültem
Oly csöndes néma rengeteg.
Nem rezg a lomb, ha zöld nem volna,
Azt gondolnám: megdermedett.
Az erdő mintha hallgatózva
Elfojtaná lélekzetét;
Tán várja, vagy hallgatja épen
A teremtő rendeletét?
Vagy tán az isten átölelte
Ezt a virágos csillagot,
S midőn szerelmét rálehelli:
Csupán szeme – a nap ragyog?…
XI.
A világ hogy elsilányul!
A zaj, mely megkábitott,
Azt hivéd, hogy harcz pedig csak
Halálvonaglása volt.
Fönn az égen, lenn a földön
Semmi sincs tökéletes;
Hitvány volt és lesz az ember, -
Egyél, igyál és nevess.
Mit törekszel jobbra szebbre
Erőszakos útakon?
Öldöklésen vett szelidség:
Káron vásárolt haszon.
Minden úgy van jól amint van,
Semmi sincs fölösleges.
Bűnnel telhetetlen ember
Egyél, igyál és nevess.
Vágysz alkotni maradandó
Hibátalan műveket?
Melyeket a mulandóság
Jó előre kinevet.
Mig föléje az irigység
Keze szemfedőt keres; -
Bélpoklosa önmagadnak
Egyéb, igyál és nevess.
Egy magad törekszel arra:
Boldogítni milliót?
S ugyanaz terít a földre,
Kinek vágyol tenni jót.
Jobb bizony gondolj magadra,
S végső nyughelyet keress,
Hova el ne érjen e hang:
Egyél, igyál és nevess.
XII.
Istennek hála, meg volt az ebéd;
Meg is kötözködénk, s most mit tegyünk?
Pipára gyujtunk persze – azután
A szőlőhegyre kilépegetünk.
Szegény apám – kis hajlékod alatt
Oly édesen esik hörpenteni,
És a magyarnak hörpentés után,
Még édesebb talán – felejteni.
Kész a pohár, a bor, - szokás szerint
Elöljáróban háromszor iszunk;
Meg is dicsérjük röviden a bort,
Oszt – isten tudja mért? – elnémulunk…
Sohajtasz egyet – házad bajait
S én a honét kezdem panaszlani -
Beszéd alatt hörpentünk húzamost,
S oly édesen esik felejteni!
Te elfelejted házad bajait,
Aztán beszélni kezdek én neked;
Oh bár a hozzád hasonló magyar
Mindannyi hallaná beszédemet!
Mohácsról szólok – és szakálladon
Egy drága gyöngyöt látok fényleni -
Hörpentünk egyest – édes húzamost, -
Jobb volna ezt is elfelejteni!…
Gyászoljuk a hont kis házunk alatt,
Melly e hazában minden vagyonunk;
Elkönnyezünk e jó nép bajain, -
S eszünkbe nem jut önnön nyomorunk!
S épen azért siratjuk a hazát,
Mert rajta nem tudunk segíteni -
Hol a pohár?… igyunk hamar… hamar…
Csak ezt lehetne – ezt felejteni!
Ott hol van most e haza dús fia,
Kit földje jobban megjutalmazott?
Ki munkával nem szerze semmit is,
Neki mindent – mindent a hon adott!
Oh jönne most – ha merne – közibénk
És látna kettőnket kesergeni -
Igyunk apám, mert szívünk megreped -
Mért nem lehet ezt elfelejteni!
Oh kancsó jer, te sokkal többet érsz
Mint e honnak sok hűtlen gyermeke;
Ha te nem volnál, most két honfinak
Megrepedt volna bánatos szive.
Igyunk apám s gyerünk hazafelé,
Anyánk – szűnjél velünk most pörleni,
Mi a hazáért ittuk le magunk’
Mert édes, oly édes nekünk – felejteni!…
(1846.)
XIII.
Nem mondom hogy barátod vagyok.
Te se mond azt soha énnekem;
A mi a gyöngék közt esküszó,
Legyen az közöttünk sejtelem.
Ne legyen szivünknek czégére,
Mint akármi hitvány kocsmának,
Mit a szél elhord, mit pajkosok
Göröngyökkel, sárral dobálnak.
Hidd, hogy a világ rosz, de ne hidd,
Hogy ne volna párod erényben;
Meg ne állj sötétült utadon,
Mig egy csillagot látsz az éjben.
Gyönge lelkek vétkes ürügye:
A világ az ember hibája -
Nem a föld sötét, irigy szemük
Von fekete fátyolt reája.
Kiket hűn szerettél, emberek
Hagyjanak el bár mind hátlenűl:
Hidd, hogy él e g y távol, ki igaz,
S ha hited van, nem vagy egyedül.
Ha szeretsz és nem tudod miért?
Elhihedd, hogy igazán szeretsz,
Legyen őrzött, szent ez érzelem,
boldogságod drága gyöngye ez.
És ha – mint e fájó életű
Kishitü tömeg hireszteli,
Volna e világ valóban oly
Elvetemült, bűnökkel teli:
Mi magas, nagy volna a tudat
Nála jobbnak lenni – jó barát!
Egyedül kilátszani a bűn
Özönéből mint egy Ararát!
Egy az átok, egy a szenvedés,
Melly kisérend életünkön át;
És ha egy a sor, mely szétszakít,
Mint az égbolt két szép csillagát:
Legyek csillag, mely ragyog, amíg
Sötétség borítja az eget,
S örömömben elhalványodom,
Ha te majd a hajnalt hirdeted!
XIV.
Naprul napra sötétebb lesz,
Éjrül éjre hidegebb…
Ölő tél, mely megdermesztesz,
Érezem már szeledet.
Itt van, itt leng fürteim közt,
Melyeket vágy, szenvedély
Emelt egykor és fürösztött, -
Most e szél, e hideg szél.
Diadalmas cselszövőnek
Gúnykaczajja gyanánt kérd
Hideg szele az időnek:
Vársz-e még, remélsz-e még?
Az esztendő vénül immár,
A virág ellankadott;
Őszi nap, késő a fényár,
Hajnal, késő harmatod!
Minek hittél, mért reméltél?
Mi a hit, nem ismered?
Kereszt, mit ha hűn viseltél,
Végre ráfeszítenek.
Minek hittél, mért reméltél!
Virág, zárd be kelyhedet!
Hallod, e világra unt szél
Mily vadul kaczag, nevet…
El a hittel, a reménnyel!
Avvagy ám remélj, szeress;
De csordultig tölt reménnyel
Vessz, hogy kétségbe ne ess!
- Koldus élet, rongyos élet,
Naprulnapra rongyosabb!
Arra vársz tán gyönge lélek,
Míg a rongy mind leszakad?
Nem, nem, én nem arra várok,
- Szél, üvöltsön viharod!
Öld el a még ép virágot,
Ezután én kaczagok.
Fájdalom kell e világnak,
Gunykaczaj, metsző, hideg,
Hit remény itt nem használnak,
E világ nagyon beteg.
Fogyatkozz el nap, de végkép,
Ingjatok meg hegyek,és
Feketülj el szelid kék ég -
Legyen kétségbeesés.
S majd ha általános éj lesz,
Élesen fölkaczagok;
És ha e kaczaj sem ébreszt,
- Sírnék majd, de nem tudok…
XV.
Tömlöcztartó lehetett az
A ki a sírt föltalálta;
Vak sötétség kedvelője,
Szolgalélek, vakandpára…
Legyen bármi a halálban,
Semmivélét avvagy álom:
A halált nem – de azt a szűk
Sötét börtönt én utálom.
Adjatok vadállatoknak,
Vessetek ki a tengerbe,
Avvagy hagyjatok szabadban
Magas hegytetőn, heverve.
Tegyetek le egy örökzöld
Ringató fenyő bokorba,
Hol fölöttem tölgycsoportnak
Koronás királya szólna
Mulandóságról, viharról…
A mély völgybe lebámulva,
Hova ő is minden órán
Leszáll örök nyugalomra.
Körülöttem születnének
Földet ingató villámok,
- Még föl is ébresztenének
Egy egy perczre csattanások.
- Költőnek, ki egyaránt élt
Hol a földön, hol az égben,
Volna-e szebb sírja mint ott
Ég föld közt, a fellegekben?
XVI.
Mikor a nap süt az égen,
Kigyó jár a zöld levélen,
És irigyen sziszeg alant -
Búg fölötte a vadgalamb.
Mikor nyári nap süt rátok,
Szedjétek meg a virágot,
S élvezzétek – nem gondolva
Se tövisre, se kigyóra…
- Elmegy a nap – melegével,
Megjön a hűs őszi éjjel, -
Kigyó nem lesz a virágon,
De galamb se szól az ágon…!
XII.
Apró lanyha őszi eső,
sirdogál a vén esztendő;
Égen földön szinte látszik,
Hogy egészségére válik.
Alacsony ház, szalmatető,
Veri a szép csöndes eső;
Alszik az ég napja, holdja,
Mintha az is egy pár volna.
Mintha az is egy pár volna,
Mint kik itt lenn a kunyhóba’
Alusznak alacsony házban,
Alacsony ház – magas ágyban.
Mennyezetén magas ágynak
Alszanak – vagy – mit csinálnak…
Bizonyos hogy ők pihennek,
Hirével a jó istennek…
Vége van az esztendőnek;
Nehéz munkás nyárnak, ősznek
Kiállották fáradalmát,
Most veszik el a jutalmát.
Irigyelnéd ugy-e őket?
De nyaradat hogy töltötted?
Ábrándoztam – megkönnyeztem
Kiket most megirigyeltem!
Könnyezésed, merengésed
Mit ér az emberiségnek?
Jobb sirasd meg mult idődet,
Melly nem tér meg soha többet.
Szegény legény szőr gubában
Az ugaron áll magában;
Jó pipája vigan füstöl,
El nem alszik az esőtől.
El nem alszik, mint a kedve,
Szeretője van eszébe;
Mert van neki – kinek nincsen?
- Csak nekem nem ád a isten!…
XVIII.
Menj el innen, menj el messze,
Nyugodalmat úgy sem lelsz te;
Mig a világ végi éred,
A reménység addig éltet.
Legalább addig hiszed, hogy arra,
Merre jár a felhők rajja,
És a honnan hozzád eljő,
Az a meleg déli szellő:
Hiszed, hogy ott szebb az élet,
Azt hiszed, míg el nem éred.
Keserű lesz észre venni,
Hogy az a mit leltél – semmi!
Eredj, fuss, míg erőd adja;
Még rohan az erdő vadja,
Bár a sebek egyre folynak,
S alig áll meg – összeroskad!…
XIX.
A tükörbe néznek mások,
Én egy puszta kertbe járok,
És magamat látom abban
Egyre dúltabb, halványabban…
Árva hang sincs a bokorban;
Lombtalan cser megraboltan,
Hajadonfő néz az égre,
Mintha elégtételt kérne…
Besüvölt a szél a fűbe,
Mintha velem csúfot űzne,
A haraszttal körülöttem,
Tánczol a hűs levegőben.
Sárga leveleit szórva
Koszorút tesz homlokomra…
Részvét avvagy gúny van ebbe?…
Betekintek a szivembe…
És sohajtok, és úgy érzem,
Hogy e szél megérte engem…
És hogy ember e világon
Nem volt ily igaz barátom!…
XX.
Mi vagy te eddig mult időm?
Egy járatlan nem ismert pusztaság,
A buja füvön át
Sebes vágtatva egy vad ló rohan:
„A kicsapongás”
Hátán az elkapott gyerekkel,
Ki hátra már rémülve pillant
Az átrohant
Kétségbeejtő messzeségre…
XXI.
Meglátogattam szülőimet,
Csupa sziv volt mind a két öreg.
Annyit elcsókoltak képemen,
Majd elállt belé lélekzetem.
Láttam a zöld erdőt, mely mögött
Ábrándjaim holdvilága tölt.
Hol hozzám minden bokor alól
Emlékezet madara dalol.
És a kis kert – egy paradicsom,
Benne tölt el szép gyermekkorom.
Hol i éretlen s tilos vala
Lettem annak fő fő tolvaja.
Enyhelyen a méhes amoda,
Ott készült el a gubapipa.
Haragudtak a méhek reám,
(Nagy volt a füst, erős a dohány).
Gyakran elzavartak – s a gyepen
Eldobatták a pipát velem.
Mi több? A csín napvilágra jött,
Kaptam aztán fölöstökömöt.
Ott rét, hol forró nap alatt
Estig öldöstem darázsokat.
Egy gombostűhegynyi méze volt
Mindegyiknek és ezért lakolt.
A sövénynél sátoros lapu,
Ott volt a legelső randevu.
Itt csókolt a kedves Zsuzsika…
S egyikünk se tudta, hogy mi a?
Annyi emlék, - s e kedves helyem,
Mi okon most még is idegen?
Szemem a távolba téved el,
Csalogat valami innen el…
Túl a messze kéklő hegyeken
Újabb csillag kel föl énnekem.
Szerelmemnek fényes csillaga,
Ott vagyok én már odahaza!…
XXII.
Jár utánad, jár a képzelet,
Mint szivárvány után a gyerek.
Ölelők karoddal
Oly közelre látszol,
Mért vagy nekem még is
Elérhetlen távol?
Ugy tetszel valóban énnekem,
Mint egy szép szivárvány keleten,
Mely vidám derűt fest
Sötétült vidéken,
Jobb reményt elbúsult
Emberek szivében.
Jár utánad hegyen völgyeken
Fölhevült lázongó képzetem.
S maja ha mély örvénybe
Hull alá imádód,
Tova tűnsz, s hogy érted
Halt el – azt se látod!
XXIII.
Az ítélet szól a tornyon:
Üt az óra – fönn a horgony,
Menni kell – isten veled.
Utójára most csókollak, -
Oh hogy most érzem, tudom csak
Mennyire szerettelek!
Néma ajkad oly beszédes,
Soha se volt olyan édes -
Olyan édes – és úgy fáj!
Elhagyom én e vidéket -
De el nem föd soha téged,
Nincsen az a messze táj!
A hajón a könnyü podgyász,
A szivemen a nehéz gyász -
Az égen sötét ború -
Most csöngetnek utójára -
Az ítélet trombitája
Nem lehet oly szomorú! -
XXIV.
Száll a madár, száll a fárul -
A remegő száraz ágrul
Hullanak a levelek…
Elfeledtél.. meg ne bánjad!
Reszketek én még utánad,
Hullatok még könnyeket.
Nem remeg majd a fa ága,
És levele és virága...
Hó alatt áll, feketén…
Nem remegek én se majdan,
Hideg leszek, mozdulatlan…
S lesz fölöttem szemfödél…!
XXV.
Bujdosik a fa levele,
Viszi a tél fagyos szel;
Gyászkiséret megy utána,
Vándor felleg barna árnya…
Oly szomorú hangot hallok,
Nem tudnak úgy a harangok!…
Fejem fölött jönnek mennek
Gyászfelhők, és zengedeznek…
Hallgatom a szomorú dalt…
Ki sirat el engem így majd?
S nem tudom kitől – de kérdem:
Ki temet el majdan éngem?…
XXVI.
Viszonszerelem! Te égből
Lelkeinkre hulló csillag!
Nem örültem, s ne örüljek
Soha égő sugaradnak?…
Czéltalan bolyongjam én át
A sivatag életet -
Te lehullj és elenyésszél -
S ne találj meg engemet?
XXVII.
* * *
Ég a nap az erdő fölött,
De hives van a csalitban;
Ül a szellő, a madárnak
Lélekzete is alig van.
Rózsabimbó feje hajladoz,
Meleg sugár édes álmot hoz;
Pihen a pillangó a fűben,
Csak az illat jár az erdőben.
Csak az illat
S a tüzes
Szerelem;
„Szivem rózsám
Mulass még
Én velem!
Hideg a fű,
Selyemlágy,
Harmatos;
Minden hallgat,
De nem ránk
Hallgat most.
S mit törődjem
Az egész
Világgal?
- Telipiros
A szűröm
Virággal:
Szerelemmel
De telibb
A szívem,
Csak a te babám
Te magad
Légy hívem.
Nem leszek én
Hűtelen
Te hozzád:
Ne iruljon
Piruljon
Szép orczád -
Csak az isten
Láthat itt
Bennünket,
És az isten -
Tudja hogy
Szeretlek!”
Szelid a fű vadvirágos, de még is
Letríti Bojtár Bandi szürét is.
Fű virág közt kígyó tüske lehetne,
S Örzsikének puha gyönge – mindene.
Ha tüskétől egy csöpp vére hullana,
A nagy eerdőt fölgyujtaná miatta;
Pedig a zöld erdő az ő tanyája,
Csak ott legel, csak ott javul a nyája:
S ha őneki se nyáj se erdője,
Földönfutó se lenne jó belőle.
Haj de nagyobb baj van immár,
A szilaj nyár tilosban jár;
És a vadász Bandi jaj neked!
Ideje nincs szamóczának,
És mit hallott?
Mintha epret szakítnának,
Olyan hangot!
Kőmeredt a falevele,
Nem játszik a szellő vele,
És mi rengeti a galt,
A sürűben mi sohajt?
Hegy völgy mélyen alszik, hallgat,
Nincs nyögése vadgalambnak,
s halk de sűrűn mi dobog?
Talán szívek – boldogok?!…
És kiált a vadász hetykén:
„Ki a síkre híres legény!
Nem megmondtam idejibe:
Imádkozni se járj ide!
Mennyi kárt a nyájjal tettél,
A rongy lelked annyit sem ér!
Nagy a te hibád, igen nagy,
Adod ide a szűröd, vagy…
Dagad, jár a Bandi melle,
De haragját türtőztette.
„Nagyságos erdőkerülő uram!
Könyörüljön most ez egyszer rajtam.
A szűrömet – a szűrömet -
Azt nem adhatom, nem lehet!
A mi kár az erdőt érte,
Majd eleget teszek érte,
Eggyel mással tudja hogy
Szerit ejtem valahogy.
Ne kivánja czifra szűröm,
Nincs egyebem égen földön;
Ez a járó tanyám, házam,
S a i több menyasszonyágyam!
Mától fogva ketten lakunk benne,
Azért kérem, ezt ne követelje.”
De a zord vadász nem tágít:
„Ha szűröd nem – úgy e lyányt itt!
Beviszem az uraságnak,
Ez eléglesz majd váltságnak,
Sőt aztán az zálogot
Alkalmasint te kapod!
És mindenből látható, hogy
A vadásznak ha nem is sok
Egy kis esze még is volt.
Hanem azért még is megholt!
Mert nagy szerencsétlenségire
Bandinak meg helyén volt szive,
És sül a fegyver, villog a balta -
Elesik a vadász – halva.
* * *
Bojtár Bandi nagy búsan
Bucsút vett a nyájtól;
Búcsut vehet maholnap
Az egész világtól.
Összevissza ut nélkül
Jár kel az erdőbe’,
Törött ut vagy töretlen,
Mindegy már előtte.
Földre süti szemeit,
Talán azt vizsgálja,
Melyik út nem vezetné
Szomorú halálra.
Szól a rigó nagy vígan,
De ő nem azt hallja,
Mintha szólna messziről
A lélekharangja.
Játszadozik a gyepen
Sudarasfák árnya,
Azt gondolja – fekete
Éhes holló szárnya.
Éjszaka van, rejtőzik
Vadon sűrüségbe,
- Leásná talán magát
A föld közepébe;-
Mindig egyet álmodik,
Gyűlöletes álmot:
Falu végén fehér fán
Fekete virágot.
Homlokán érez hideg
Halálverítéketet,
Érezi hogy vére fagy,
De aztán fölébred.
Még az álom szelid volt,
A valóság szörnyebb;
Homlokára kedvese
Ejt keserves könnyet.
És tünődik hogy mit ád
Ennek majd az isten,
A ki annyit szenved és
Kinek vétke nincsen.
Szegény! Egykor ő lakott
Szíve közepébe’, -
Most helyette ott van az
Akasztófa képe…
* * *
Elmult a nyár – gyilkos hideg lett,
Dérré fagyott harmat, lehelet.
A lombos erdős hegyorom
Most olyan száraz, fekete
Mint a korom.
Egy csipkebokor-ágon
Kis czinegemadár szól,
Oly síró szomorún,
Akár azt mondaná:
Circumdederum!
Vaj mi lehet, mit úgy sirat?
Tán azt a szegény magzatot,
Ki Örzsike ölében megfagyott?
* * *
Az igaz, hogy furcsa egy történet,
- No de jó egy esteli mesének.
Nem új, nem különös valami,
Fájdalom – nagyon mindennapi.
És az olvasó – az egyik ásít,
Szép szelíden elalszik a másik.
Ah – de az én lelkemre járnak
Oly szomorú ijesztő árnyak.
A csillagok helyett – terjengő
Borújában az égnek,
Ugy tetszik, mintha temetési
Fáklyákat égetnének,
S a sötétkék felhők gomollya,
Mind fáklyafüst és hamu volna…
Fölijedezve a falevelek
Egy fa körül meg-megrezzennek.
S bár lelkemet a sejtés készti,
De nem merek e fára nézni.
* * *
És immár nem érzik rajta,
Úri-e vagy parasztfajta?…
Érdekesen haloványon
Alszik együtt mind a három,
S mintha nem is nyomná vétek,
Nyugodtan az égre néznek.
És a tilos erdő lett
Szabad temetőjük,
Falevélből könnyü a
Sírhalom fölöttük.
Nehéz felhő megkönyezte,
Fülemüle megsiratta,
Sötét erdő elgyászolta…
XXVIII.
(Lénauból a „szomoru szerzetes.”)
Svédhonban áll egy ősz torony,
Kesely bagoly tanyája;
Eső – vihar játékszere
Három száz éven által.
A emberek, kik egykor benne laktak
Örömmel, fájdalommal – oda vannak.
Záporban egy lovag közelg,
Sarkantyút ad lovának.
Merengés közt eltévedett
Jöttén az est homálynak.
A szélviharban orditozva reszket
A rengeteg mint megkorbácsol gyermek.
Elhiresztelt volt a torony,
Hogy fényvilágban, éjjel,
Egy csuklyás szellem jár oda
Oly bánatosbús képpel,
Hogy a ki egyszer a szemébe nézett:
Bú szállja meg – s nem kell neki az élet.
Megy iszony nélkül a lovag,
s a toronyboltozatban
Beállított lovához így
Szól könnyeden vidáman:
„Nos ugy-e jobb itt – jöjjön bár kisértet,
Mint odakünn kiállni a szélvésznek?”
És amint szenderg álmodik,
Az éjfél idejében
Horkol kapál ijedt lova,
A torony boltja fényben.
Villog a fal, mikéntha égni látnád,
A lovag szedi össze bátorságát.
Kitágult orral hortyog az
Ijedt mén és vicsorgat,
És nézi a kisértetet,
Hosszú sörénye borzad.
S amint a lelket a lovag meglátja,
Szokás szerint körösztöt vet magára.
Elébe állt a szerzetes
Panasztelt, rémes halkan;
Némán sirt arczán egy világ
Oly búsan – o mi búsan!
A lovag nézi mereven e képet,
És szive gyengül, érezőn részvétet.
Nagy, titkos fájdalom, mitől
Átborzad a természet,
Mit sejt egy vérző szív, akit
Kétségbeesés kerget
De el nem ér – e fájdalom jelen meg
Szemében a szomorú szerzetesnek.
„Oh mond, mi bánt – Mi lehet az,
Mi olyan mélyen hat rád?”
Lecsüggő fejjel a barát
Megnyitja halvány ajkát,
Hogy szörnyüséget mondjon el – az útas
Rémülten rá kiált: oh hallgass, hallgass!
- Eltünt a szerzetes, virad;
Tovább halad a vándor,
De több egy hangot sem ad,
Elmélkedik halálról…
A paripának sem kell többé abrak,
A lónak vége, vége a lovagnak.
S midőn a nap nyugvóra száll,
Szíveik elfogódnak,
Minden bokorból a barát
Int, levelek zokognak…
Merő sebet lát, jajszót hall a légbe…
- A ló betántorg a tenger vizébe...
XXIX.
Beborult az ég fölöttem,
És nem láthatom azokat
Az örök hír jeleiként
Ragyogó szép csillagokat.
Nem nézek én most az égre,
Sem a föld sötét méhébe,…
Belenézek Magyarország
Szép történetes könyvébe.
Magyarok törénetkönyve
Hiszen úgy is épen olyan,
Mint egy félig sötétült ég
Csillagokkal kirakottan.
A tejút a Hunyadiak
Dicső kora – egyik másik
Órjás csillag a magasban
A sok közül alig látszik.
Olykor olykor le-lehull egy
Közülök nagy szégyenébe’;
Mert a csillag azért ragyog,
Hogy a föld bámulja, nézze;
Vezetője legyen a föld
Eltévedett vándorának,
- S a magyar nép még nevét sem
Tudja sok szép csillagának!
A nap eltűnt itt az éjjel,
Vége a nap munkájának;
Előttem a történetkönyv
Nagy csillagbetűi állnak.
Visszamegyek gyönyörködni
A gazdagabb multidőbe,
Látom Belgrádnál rohanni
Nagy Hunyadit a törökre!
Belgrád vára előttem van,
Tornya háza elég számos,
Körülötte a török had
Mint egy mozgó nagyobb város.
Egész templom a sátora
Gőgös Mahomet császárnak,
Lábaihoz könyörgni
Rémült fejedelmek járnak.
Tündér Konstantinápolynak
Nagy hatalmu hóditója
Gondolkozik – nagyralátó
Reményein ringatózva:
„Valamint egy úr az égben,
Egy úr legyen itt a földön4
Egy próféta egy Mahomat -
Europát romba döntöm!”
Európa elhalványult,
Mint szóval riasztott gyermek,
Ijedtében a magyarnak
Segitséget adni sem mert.
Vagy tán akkor elismerte
Mit oly régen elfelejtett,
Hogy senkire – ha együtt tart -
Nem szorul a magyar nemzet!
Szegény magyar jaj neked már!
Nem félsz-e a sok kutyától,
Melyeket a nagy Mahomet
Ezrivel hozott magával?
Hogy majd őket fölhizlalja
Legyilkolt hitetlen véren,
Hallod mily vadul vonitnak
előre kiéhezetten?
Köszörülik fogaikat
Éhdühökben csattogatva;
Megmegdörren egy rémséges
Ágyu-szörnyeteg morajja,
Melyeket husz arab sárkány
Rohanva harczol – kevélyen,
A remegő lég felhője
Sietve fut el az égen…
És helyette füst boritja
Az elnémult egek boltját;
Nem akar tán látni többet
Az isten se – Magyarország?
Nem hagyott el – képe ott van
Fiaid bátor szivében;
Minek volna más segitség?
Ismer téged már az isten!
„Allah! Hangzik háromszor száz
Ezer ember ajakáról.
„Éljen a király – a haza”
Nem is hallik ki a várból.
Mahomet császár utolsó
Rohamát most parancsolja,
Haragban tajtékzó ajkkal
Ott van a legelső sorban.
Már a bástyán hadakoznak,
A toronyban ing a zászló;
Egy merész s erős törökkel
Küzd a magyar zászlótartó.
Egyik sem bir a másikkal…
Mig a magyar átkarolva
A törököt, lerántja az
Utczakőre a zászlóval.
Megpillantja ezen közben
Nagy Hunyadi Mahmud császárt,
Titkos öröm gyul szivében
Látva azt, mit oly régen várt…
Kirohanást parancsol most
Tizszer is kevesb hadának, -
Azt gondolnád – szemtelenség,
Ha magyarok nem volnának!
„Ma Belgrádon, Budán holnap,
Aztán Bécs, végre Páris”,
- Mondod-e még nagy Mahomet?
Ingadozik hadad már is!
Fuss a meddig futhatsz vissza!
És ha kedved tartja másszor,
Meghódítni a világot -
Kezd a gyöngébb oldaláról!…
- Magyarok történetkönyve
Be nehéz olvasni téted…
Alig birható örömnek
Vagy nagy búnak kínja éget!
Mahomet császár emlékül
Szemén haza egy sebet vitt,
Oly szép volt mellette a köny,
Mit Hunyadi halálán sírt!…
XXX.
Hej de nem így volt hajdanában!…
Ifju vidám cserjébe jártam;
A zöld levélről azt gondolva
Hogy koszorú lesz homlokomra…
Rózsás reményim mámorában
- Mit most irigylek – akkor szántam!
És szivemet hő napnak hittem,
A mely körül jár, forog minden,
Mely azt hiv, hogy szánandó rab
Az üldözésben iramló vad,
És szánta a nyögő galambot,…
Oly boldog és olyan szabad volt!…
De föluszitott szilaj ebek,
E szép erdőbül elkergettek;
Most őrebek csaholnak benne,
És néma a galamb szerelme…
A rengő ifju zöld levelek
Csak a távolból integetnek,
És várnak… És vár engem ott a
Mereven álló tilalomfa!
- Most mintha fenyves erdőn járnék,
Hol szemfedőként leng az árnyék…
S egy bujdosó nesz súgja rája:
Hogy koporsó lesz minden fája!…
XXXI.
(„Hősök dala”)
A régiekből ide hozzám,
Kik éve együtt harczolunk.
Miért alunnók át az éjt,
Ha nem virad több hajnalunk?
Ma még igyunk! Jó bort ide!
Éltessük a hazát, királyt,
Hadd mondja holnap a világ:
Voltak – hős volt mindegyike!
Jer hadi zászlónk bokrétája
Ölembe jer szép hadleány;
Mindössze sem sokan vagyunk,
Had jrja csók a bor után.
Pár óra még s e hült ajak
Hazám földjét csókolja meg,
- Kiáltsatok majd többiek
Helyettünk – éljen a haza!
Mit ér az amit eddig éltem?
Mi hozzá e pár pillanat?
Halhatnék csak még egyszer így,
Elhagynám menyországomat!
Élet – kibékülök veled,
Kibékülök halálomért,
Áldlak hazám e szavadért:
Volt – nagyobb hőst nem szülhetek.
Virad – föl föl; mi haszna várnók
A fejlődő nap sugarát;
A csatatér hozandja meg
A győzelemnek hajnalát.
És napja lesz vérünk tava,
Sugári összes sebeink,
Had mondják el testvéreink:
Ők voltak és él a haza!
XXXII.
* * *
Csörg a sarkantyú javában
A királyi palotában;
Szól a zene, messze harsog,
Közbeközbe hangos tapsok.
Ugy zajongnak, úgy tombolnak!
Talán csak nem hadakoznak?
Kedvetölt magyar vitézek
Magyar nőkkel tánczra keltek.
- Mennyi erő, tűz a tánczban!
Mennyi lehet a csatában!
Ellenséges nép ha látja,
Nem került velük csatára.
Annyi a kedv, hogy valóba’
Kevesebb is elég volna;
De hogy is ne mulatnának:
Semmi baja a hazának!
Az a haza, - mert hisz annak
Oly magas értelmet adnak!
Mennyi a bitang, ki mondja:
Haza az, hol jól van dolga.
És ő nekik semmi bajuk,
Sok a pénzük, jó a boruk;
És isznak gyöngyös pohárból:
Éljen soká Robert Károly!
Csevegő ajk, beszédes szem
Mindenfelé a teremben;
Piros kedv mindenki arczán,
Csak egy a ki néma, halvány.
„Arczod halványodni látom,
Mi bajod van édes lányom?
Mire figyelsz, hallgatózol -
A zene oly hangosan szól!” -
„Nem hallod-e édes anyám,
Itt alattunk a vár alján,
Fenekén a rút börtönnek -
Nagy nehéz lánczok zörögnek.
S a vitéz, ki szenved ottan
Utálatos rablánczokban,
Nem tudod-e, hogy jegyesem,
Hogy én csak őt szerethetem?”
Szól a zene, meg-megújul,
Aztán hirtelen elnémul;
Baj esett a palotában,
A legszebb lyány halálán van.
„Magyarország legszebb lyánya”
Szól a magyarok királya -
„Nem akarom halálodat:
László vitéz legyen szabad!”
* * *
Csörög a láncz a vár alján,
László vitéz keze-lábán;
Csörög a láncz – de mi haszna!
Talán senki meg nem hallja!
Hozzá ugyan a magasból
Tomboló kedv morajja szól;
De a börtön fenekéről
Lánczcsörgés hogy hallanék föl?
Heted napja van ide lenn
A sötét, a szűk üregben
Elitélve – étlen szomjan
Porrá lenni a lánczokban!
S éhnyomor erőt vesz rajta,
Hanyatlik már, gyöngül karja,
Mely a sólyomnál gyorsabb volt
S annyi árulót kioltott.
Mint hűtlen barát, ha baj van,
Hagyogatja lassan lassan
A rosz tápon testereje -
Csak egy még a régi – lelke!
Büszkesége maradt nála,
Ez virasztja, ez dajkálja,
Hogy majd mint hűséges szolga
Szemét örökre befogja…
Közel van ez idő pedig,
Szeme egyre sötétedik -
Ez is oda hagyja holott,
Már neki világosodott.
Bilincseit meg-megrázza
Csak azért, hogy megpróbálja:
Itt van-e még e világon -
E kegyetlen rosz világon?
Börtönét még körüljárja
Búcsuzó szemevilága…
Lába előtt egy fehér csont…
- Még tünődik – vajj’ kié volt?…
Lelke ujra elsötétül
Nehéz sejtés fellegétül;
Valami a szemét nyomja: -
Az álom, - szelid bakója…
Feje hátrahanyatlóba,
Ajka reszket, mintha szólna,
Meg-megzördülnek a lánczok -
Imádság-e ez vagy átok?…
„Fényes kardom, édes kardom,
Éled már nem villogatom!
Oh hogy a gyülölt kezekből
Még egyszer nem vehetlek föl!
Én szerelmem, imádottam,
Kit soha nem csókolhattam,
Ajakamra, majd ma meghül -
Adsz-e egy csókot emlékül?
Hősök és boldogtalanság
Szülőföldje – Magyarország,
Légy dicső, nagy, - a milyennek
Álmodlak s nem érhetem meg!…
* * *
Sötét börtön fenekire
Mi fehér ereszkedik le,
Leoldani a lánczokat,
Fölkelteni a halottat?
László vitéz, mit álmodtál?
Ugy-e fönn az égben voltál?
Láttad isten fényes arczát,
Üdvözültek boldogságát!
Nyiló menyországajtónak
Csattanását is hallottad -
És hallottad a mennybeli
Angyalokat énekelni?…
Nem menyországajtó csattant,
Kedvesed csókolta ajkad;
Nem angyalok énekeltek,
Szép szeretőd beszélt veled…
Hirül hozva szabadságod, -
Róbert Károly megbocsájtott,
S oly csekélység a föltétel,
Hogy ezentul ismernéd el…
Csak – mint illik – essél térdre,
Örök hűséget igére…
S a hatalmas Csákok ellen
Hadakozzál a seregben…
S még ez éjjel vőlegény léssz, -
- Hallottad-e László vitéz?
Mért nem felelsz hát, mit hallgatsz,
Talán mert nagyon boldog vagy?
Miért nézesz oly merően,
Mozdulatlan, rémitően?…
Oh a halál képe rajtad
Nem volt ennyire irtózat!
Vagy már megvetetted őtet
Igazán hűn szeretődet?…
Hova könnyet hullat, forrót,
Mért oly hideg a homlokod?…
László vitéz, László vitéz…
Mire való a ideg ész?
Nagy teher az az igazság…
becsületszó, hazafiság…
Szép szeretőd ölel, csókol,
Fölment ez a vádak alól;
Minek az a léleknagyság,
Nem követi a boldogság!…
Nem részegít-e meg a csók,
Nem szédítnek meg a hangok
Szerelmesed ajakáról,
„Kegyelmet ad Róbert Károly -
Szabadságod és szerelmem
Lesz jutalmad, gyere velem,
- Róbert fején a korona,
Jele, hogy isten pártolja.”…
László vitéz mit cselekve?
Halhatatlan lesz a neve!
Mert oly álhatatot vitéz
Soha nem volt, s tán nem is lész!
„Még egy csókot, egy utolsót,
Hadd legek egy percig boldog!…
Még egy csókot boldogságom!
Aztán érjen utol átkom!
Elmegyek a csatatérre
Az igazak seregébe;
Meglehet, hogy ujra halok,
- A mi voltam – az maradok!…
Nem elég vitéznek lenni,
Hol a kart nem hit emeli,
Nem csatamező az, csárda,
Nincsen hőse, csak betyárja!
Eredj, vidd hirül Robertnek,
Elfogadom a kegyelmet,
Hogy nem börtönben, nem éhen
Halok meg- de csatatéren!
Mondd neki, hogy vegye értte
Üdvöm’, szerelmem’ cserébe…
Hogy csak egy maradt sajátom:
Mit el nem vehet – halálom!
Mondd, hogy győzni fog – hogy ott fenn
Nagy védője van – az isten.
Hogy győzelmét sejtve, látva
Mentem a nagy szent halálba…
S most – szerelmem, boldogságom,
Téged a jó isten áldjon!
Irántad kegyetlen voltam,
Ne sirass meg halálomban!
Szeretlek, úgy mint magamat,
De szeretnem úgy nem szabad,
Sem magam, sem kedves téged,
Mig hazámnak gondja éget…
Van egy nagyobb parancsolat,
A mely tőled tova ragad:
Becsület és Magyarország…
- Én szerelmem – isten hozzád!”
* * *
Rozgony véres mezejének
Oly szomorún szól az ének;
Honnan jő – a temetőbül,
Vagy a haragos felhőbül?
Árva szeretőnek jajja,
Elesett hősök sohajja
Elvegyülve a szélvészben
Jár a szomorú térségen.
Jaj de szomorú történet,
Jaj de búsan szól az ének!
A jobbak az igazabbak
Mind elestek, mind meghaltak!…
Forrás: Vajda János: Költemények. Emich Gusztáv Könyvnyomdája. Pest, 1856.
Jó szórakozást, töprengő, elmélkedő, ösztönző, vigasztaló, megnyugtató perceket kívánok az Irodalom-birodalomban! - Csicsada
2026. máj. 19.
Vajda János (1827-1897): Sirályok
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése