1.
Szólni szeretnék hozzád, hangtalan,
De bús zenéjű, könnyel írt szavakkal:
Hogy betöltenék finom lelkedet
És ott lennének örökké veled
S hogy vélük – engem hordoznál magaddal.
Körülvennének, mint egy régi kert,
Amelyben néha másról álmodoznál.
S ha lelkedet verné az álmok sodra
És fáradt órák búján haldokolna,
Egy rózsa mindig lenne zsámolyodnál.
2.
Oly messze vagy és mégis oly közel,
Úgy látlak, mint egy álomvillanást,
Amely agyamba gyilkosan tüzel.
S hajad, e barna, gyászoló palást
Fölöttem leng. S remegve csókolom
Az illatát sok álmos alkonyon.
3.
A sóhajok, miket tehozzád küldök,
Oly árvák, mint a fent kóborló szél,
Melyet megtörnek tűzfalak és kürtök
Esőszagúan hogyha útra kél.
Alázatos minden szavam és félénk,
Mint elhagyottan szepegő gyerek,
Kinek lelkét az álmok már megtépték,
Ki néha szól s nevét nem mondja meg.
És minden bennem úgy hódol előtted,
Kitárt karokkal, mint a rengő ág,
Melyet vihar tép rémítő erővel
És boldog, hogy meghajthatja magát.
Forrás: Élet 2. évf. 2. kötet, Bp. Stephaneum Nyomda R. T. 1910. júl. 17.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése