2021. ápr. 28.

Euripides Alkestise – Szabó Istvántól

 


(Bemutattatott 1875. évi november 24-dikén.)

 

SZEMÉLYEK:

 

APOLLON

HALÁL

ADMÉT, pherai király Thessaliában

ALKESTIS, Admét neje

EUMELOS, ezek fia

PHERES, Admét atyja s előbbi király

HERAKLES, Zeusz és Alkmene fia

KÖRNŐ, Alkestis mellett

SZOLGA a királyi lakban

A király KISÉRŐI

A királyné SZOLGÁLÓI

A királyi pár néma szerepü LEÁNYA

KAR, melyet a pherai eloőkelő aggastyán polgárok képeznek.

 

Szinhely, szabad téren a királyi palota előtt, honnan kilátás az utóbbira és utczákra.

 

Az előadás ideje a 85-dik olympias 2-dik éve, 438 Kr. e.

 

ELSŐ FELVONÁS

 

Apollón kilép Admét király palotájából a szinpad hátterében, s megáll középen, ijjal kezében és tegezzel a hátán. – Kezdődik a cselekvény reggel.

 

ELSŐ JELENÉS

 

APOLLON egyedül (a királyi lak felé fordulva)

 

Oh Admét háza, melyben én elégedett

Valék a bérkenyérrel, bár isten vagyok!

Zeüsz műve volt ez. Mert midőn Asklepios

Fiamnak a mellére rávillámozott,

S megölte azt, boszumban én lelődözöm

Tüzének egy szemü Kyklops müvészeit;

S ő földi szolgálatra számüzött ezért.

E honba jöttem, és míg itt pásztorkodom,

Gazdám lakát hűségesen megőrizém.

mert jó magam jó házi gazdát leltem én

Pheres fiában, a kit a rögtön halál

Elől ki is ragadtam, rászedvén az ősz

Mörákat; ám ezek beléegyeztenek,

Hogy Admét elkerülje még most a halált,

Ha önmagáért arra mást helyettesít.

(Rövid szünet.)

Mind sorra kísértette aztán kedvesit,

Atyjád, öreg szülőjét, a ki hordozá;

És nem talált, csak a nejét, ki érte kész

Meghalni és nem látni többet a napot.

S a már halálra váltat ott ben hű kezek

Fogják fel ápolgatva: mert ma végzete

Meghalni és letenni ezt az életet.

És én, nehogy megfertőztessem, elhagyom

Eme szivemnek mind maig kedves lakást.

(Észreveszi a királylakba siető Halált.)

S im a Halált itt látom én közelgeni,

A holtak áldozárát: jön hogy elvigye

Az alvilágba. Pontosan ki tudta ő

Számitni e halálnap végzetes sorát!

 

MÁSODIK JELENÉS

 

APOLLON, HALÁL

(A Halál, személyitve, fekete szárnyakkal, villogtatott karddal jelenik meg. Apollon láttára meghökken.)

 

Halál

Ah, ah, ah, ah!

Mit akarsz ugyan itt? mit e ház teneked,

Phöbos? Ujabb bün, hogy te az alvilág

Tiszteletét s isteneit bántod!

Avagy nem elég volt Admét

Végét tiltanod, a Mörák fonalát

Kijátszva cseleddel? hanem ujra

Pelios lánya miatt s mellett ragad-e

Kézivet a te karod, ki magát

Férje helyett halálra szánta?

Apollon

Megállj! az én mentségeim méltányosak.

 

Halál

(Apollon fegyverére czélozva.)

Mért hát ez ij, he érzetid méltányosak?

Apollon

Szokásom azt mindig magammal hordani.

Halál (keserűen)

S e házat azzal bűnösen segiteni?

Apollon

Mert kedves emberemnek sorsa szivemen.

Halál

Megfosztasz e másik halottól is tehát?

Apollon

Erővel én tetőled azt sem vettem el.

Halál

Mért van tehát még föld felett s nem föld alatt?

Apollon

Mert nője megváltotta, a kiért te jősz.

Halál (gúnnyal)

El is viszem bizonynyal őt a föld alá.

Apollo

Fogd és vigyed! ki alkudhatnék meg veled?

Halál

Az illetőt nem ölni meg? Hisz ez szakom!

Apollon

Korántsem azt, hanem csak a megérteket.

Halál (szárazan)

Elismerem, bevallom, én, hogy jót akarsz.

Apollon

Alkestis igy nem jutna hát öreg korig?

Halál

Nem; minket is megillet egy kis tisztelet.

Apollon

Egyetlen és nem többes élet megy vele!

Halál

Ifjú halottal fényesebb az én dijam.

Apollon

Öreg korában gazdagabb temetése lesz.

Halál

Phöbos, te a dúsgazdagok mellett szavalsz!

Apollon

Hogyan? Nem is tudtam, hogy ily bölcs vagy nekünk.

Halál

Jó is lesz az, ha mindenegy dus vén leszen!

Apollon

Tehát szives kérelmemet be nem veszed?

Halál

Nem én bizony; tudod te már szokásomat!

Apollon

Az isteneknek, embereknek undokot!

Halál

Mi tégedet nem illet, el nem kaphatod.

Apollon

Felhagysz e még ezekkel, bármi nyers vagy is,

Oly férfiú fog itt Pheresnél szállni meg,

Kit a hideg Trákhonba küld Eurystheus,

Hogy a lovat kocsistul elhozná neki.

Ez majd betérvén egykor Admét termibe,

Erővel elragadja tőled a nejét.

És akkoron hálámra számot ám ne tarts;

S bár kényszerülsz engedni, gyűlöltem leszesz.

(Apollon elmegy méltósággal a városból kivivő uton.)

Halál (utána kiabálva)

Bármennyit is fecsegsz te, mind haszontalan:

Alkestis Admét termiből Hadesbe megy.

(Fegyverére mutatva s a királylak felé fordulva.)

S megyek, hogy e pallossal eljegyezzem őt,

Mert alhon istenséginek szentelve az,

Kinek hajából fegyverem zsengét arat.

(Be a királylakba.)

 

HARMADIK JELENÉS

A kar személyei, két egyenlő részre oszolva, feltünnek a szinpadon s felváltva zengik a karéneket.

 

KAR, egyedül.

 

Előének.

 

Első félkar

E nagy csend, mi ez itten?

Admét laka mért annyira hallgatag?

Második félkar

Még csak egyetlen kedves sincs sehol,

A ki mondaná, a meghalt királynét

Kell-e siratni? avagy mégis

Él és látja még a napot Pelios

Leánya, Alkestis, nekem és minden

Szemnek legdicsőbb nő férje iránt

Széles e világon.

 

Első stropha

 

Első félkar

Ki hall a háznál vagy sohajt, avagy sirást,

S kézcsapdosást, hogy vége van?

Második félkar

De igazán, csak egy cseléd

Se mutatkozik a kapuban.

Vajha legalább te jelennél meg,

A vészt elháritni, Paean!

Első félkar

Ha halva már, nem volna csend;

A hulla onnan el nem tünhetett.

Második félkar

Hogyan? Ne hidd; én nem bizom!

Első félkar

Admét oly pongyolán temethette

Volna szerelmes asszonyát?

 

Első antistropha

 

Második félkar

Nem is látok a küszöb előtt

Forrásvizet, miként az ős szokás

Halottas háznál hozza magával.

Első félkar

Hajfürt sincs a pitvarajtón,

Mely a halotti gyászszal jár;

Nem csapdossa kezét egy nő.

Második félkar

Pedig ez a végzetes nap…

Első félkar

Hah, mit beszélsz?

Második félkar

Mely őt a föld alá viszi!

Első félkar

Lelkemet, szivemet töröd össze!

Második félkar

Kell, mikor a jóknak vége,

A kik mindenha jók voltak,

Siratni azokat.

 

ÖSSZES KARDAL

 

Második stropha

 

De a földnek akármely

Tájára evezzen,

Akár Lykiába,

Akár az Ammon-föld

Vizetlen vidékire:

Életét a boldogtalan

Sehol sem biztositja.

Mert a mirigy halál ott is

Sarkában; s én nem tudok

Melyik istennek áldozni.

 

Második antistropha

 

Csak, ha maga látná

Szemével a napfényt

Phöbos fia, hagyhatné el

A setét alhont

És Hades kapuit.

Mert holtakat támaszta fel,

Míg meg nem ölte őt

A Zeüsz sujtotta tüz.

De most az élethez

Hol a remény?

 

Végdal

 

Mert a király mindent megtön,

S minden isten oltárai rakvák

Véráldozatokkal; és sehonnan

Semmi gyógyszer!

(A királylak ajtaja megnyilik: Alkestis egyik szobahölgye lép ki, szemben a karral.)

 

NEGYEDIK JELENÉS

 

KAR, KÖRNŐ

 

Kar

De imhol, egy királyi körnő lép könyes

Szemmel ki: ah mi hirrel lep meg engem ez?

(A közelitőhöz fordulva.)

Sirásod megbocsátható, ha baj vagyon

Királyi udvarunkban; azt ohajtanók

Mi tudni, él-e vagy nem él Admét neje.

Körnő

Élőnek is halottnak is nevezheted!

Kar

Egyszerre hogy lehetne élő és halott?

Körnő

Fejét lecsüggesztette, s más halálozik!

Kar

Oh jaj, király, mily férj mily nőt vesztesz vele!

Körnő

Azt a király nem érzi, míg meg nincs a baj!

Kar

S nem volna életéhez legkisebb remény?

Körnő

A végzetes nap kényszerítő percze ma!

Kar

Történt-e érdekében minden illető?

Körnő

Gyászöltönyét mind elkészitteté ura.

Kar

Ah tudja meg, hogy innen elköltözve is

Az ég alatt nemének legdicsőbbje lesz!

Körnő

Hogy is ne volna? Oh ki kétli vajon ezt?

Avagy mi a kelléke egy leglelkesebb

Nőnek? Hogyan tüntethetné ki jó ura

Iránt hűségét mintsem érte halva meg!

(Változtatott hangon.)

De mind ez a városban tudva mindenütt;

Hanem csodáld, mit ott ben a háznál teve!

Mert tudva, hogy halála napja itt vagyon,

Megmosta már folyók vizében szép fehér

Testét; kiszedte a czédrus szekrény diszes

Ruháit, és felöltözött királyilag.

S a gócz előtt megállva, igy imádkozott:

„Istennő, mert ezennel föld alá jutok,

Eléd borulva buzgón kérlek tégedet,

Gondját viseld árváimnak; tedd, hogy fiam

Jó nőt találjon és leányom jó urat;

S hogy sirba oly nagyon korán ne szálljanak

Mint én szegény szülőjök. Add, hogy boldogul

Éljék atyáik földén át az életet!”

(Rövid szünet.)

Itt minden oltárt, a mely Admét termiben

Áll, sorra eljárt s megkoszoruzott mirtusok

Önszedte zöld lombjával, hő imák között,

Sirás, fohász, s a nélkül hogy szép arczain

Meglátszanék az oly közel válság nyoma.

Aztán lakába tova, itt az ágy felett

Már elfakadt Alkestis sirva, és beszélt:

„Oh ágy, a hol megoldtam én a szüz övet

A férfinál, kiért ezennel meghalok,

Isten veled: mert én rád nem neheztelek!

Csak engemet vesztesz: mert el nem árulom

Jó páromat: majd uj nő érkezik beléd,

Ha nem hivebb is nálamnál, tán boldogabb!”

Itt rá borulva összecsókdosá; s egész

Ágyát megáztatá meleg könyzápora.

(Rövid szünet.)

A mint sürü könyekkel aztán jóllakott,

Lecsünt fővel lakából majd eltávozott,

Majd ujra visszatére lágy párnáira

S az ágyon ismételve elveté magát.

Anyjok leplébe csimpajkodva sirtanak

Szülötti; a ki majd ezt majd viszont amazt

Ölelte fel, csókolva mint halálfia.

Mind sirtak a királyi ház cselédei,

Szánván az asszonyt; a ki mindegyik felé

Nyujtotta jobbját; és nem volt olyan gonosz,

Kitől bucsút nem venne és nem hallana.

Ily bal szerencse sujtja most Admét lakát;

Ki hogyha meghalt volna, meghalt volna: most

Él ő, de gyászban a mit nem feled soha!

Kar

Jaj, mint eped szivében most Admét király,

Hogy oly dicső hitestől kell megválnia!

Körnő

Sír, karja közt ölelgetvén kedves nejét,

Könyörgve, hogy ne hagyja őt árván magát!

Lehetlent kérve, mert sorvad szemlátomást.

Kezének elvetette már bágyadt sulyát;

S csupán, habár parányi a lélekzete,

A napsugárt erőködik szemlélni még,

A mint hogy itt utószor és többé soha

Nem látja már a naptekének lángjait!

Hanem megyek, s bemondom megjelentedet:

Mert a királyhoz épen nem mind olyanok,

Hogy bal sorában osztozkodnának vele!

De hát te az én uraimnak régi hive vagy.

(A szobahölgy visszatér a királylakba.)

 

MÁSODIK FELVONÁS

 

A kar egyedül a szinpadon, várva, mi történik a körnő bejelentése után.

 

ELSŐ JELENÉS

 

A KAR egyedül.

 

Kardal. Stropha.

 

Első félkar

Oh Zeüsz, mi lesz vége,

Mi kimenetele a királyi házat

Fenyegető vésznek?

Második félkar

Valaki jön. Ah, nem kell-e már

Hajat nyirnom és a hirre

Gyászt öltenem?

Első félkar

Igen, igen, oh barátim!

De csak kérjük az isteneket:

Mert nagy az istenek hatalma!

Az összes kar

Oh áldott Paean,

Találj gyógyszert Admet bajában!

Segélj, segélj!

Máskor is segéltél rajta már;

Most is forditsd el a halált,

S rontsd meg Hades gyilkát

 

Antistropha

 

Második félkar

Jéh! oh jaj! jaj, jaj!

Jaj, Pheres fia, hová lészsz te,

A nődtől megfosztva!

Első félkar

Haj, haj! ömmegölésre késztő

Esemény, szörnyebb egy égmagas

Nyakfojtó huroknál!

Második félkar

Mert nem hogy a kedves,

Hanem a legkedvesb nőnek

Enyésztét látod ma.

(A palota ajtaja megnyilik: Alkestis és férje kilépnek.)

Összes kar

Ihol, ihol!

Nézd, itt jön a királylakból ő és ura!

Kiálts, oh jaj ordits,

Pherai föld, a legjobb feleség

Nyavalgás elsorvadása felett

Az allag számára!

Karnagy

Sohsem mondom én a nászt nagyobb

Gyönyörnek mint gyötrelemnek,

Elnézve a mult kor csapásait

S a király jelen veszteségét;

A ki elesve a legderekabb

Nőtől, ezután

Nem él már életet!

(Ezalatt Alkestis, körhölgyeire támaszkodva, lassan fellép a szinpadon; Admét oldalt foglal helyet gyermekeivel.)

 

MÁSODIK JELENÉS

 

KAR, ALKESTIS, ADMÉT, GYERMEKEIVEL, kik közt EUMELOS előbb hallgatag.

(Alkestist a nők egyenes állásban tartják fen; mögötte nyugágy.)

 

Első stropha

 

Alkestis

(Fejét félrehajtva s a légbe nézve.)

Nap, oh napvilág,

S mennyei örvényei ti

A futó fellegnek!

Admét

Lát minket, oh lát a nap, két boldogtalant

Kiknek bününk nincs annyi hogy te halni menj!

 

Első antistropha

 

Alkestis

Oh föld te, s házfedél!

Menyekzői nyoszolyák ti

Az ősi Jolkosban!

(Fejét mellére csüggeszti.)

Admét

Oh állj egyenest, szerencsétlen! ne hagyd magad;

Imádj, hogy az istenek rajtunk könyörüljenek!

(A beteg ábrándjai elhatalmaznak; meredt szemekkel néz maga körül.)

 

Második stropha

 

Alkestis

Látom a révészt, látom a csolnakot;

A holtak hajósát, kormánynyal kezében.

Charon hív már engem: Mit késel?

Siess! Késleltetsz! Minden kész;

Menni kell!

Admét

Hah, mily kegyetlen elmenésekről beszélsz

Te! Jaj, szerencsétlen fejünk mire is jutott!

 

Második antistropha

 

Alkestis

Ragad, hurczol engem valaki,

Nem látod, a halottak földére

A zordszemü szárnyas Hades?

Mit tészsz? Ereszsz! Hová megyek,

Ah én ezerszer szánandó!

Admét

Honnét bu vár szerelmesidre, s rám kivált

És magzatidra, kikkel e veszély közös.

 

Végdal

 

Alkestis, cselédeihez

(Ábrándjaiból kiderülve, kényelmetlennek érzi helyzetét, s kivánja, hogy körnői nyugágyra tegyék.)

Ereszszetek el már, ereszszetek el;

Fektessetek le, nem birnak

Lábaim: közel van Hades,

Setét éj vonul szememre.

Magzatim, magzatim, nincs

Nektek többé anyátok;

Éljetek boldogul, magzatim!

Admét

Hah, mily szomorú szavak nekem,

Minden halálnál gyötrelmesbek!

Ne, az istenekre kérlek, el ne hagyj!

A gyermekidre, el ne hagyd

Árvulni őket! Oh végy lelket:

Mert ha te meghalsz, én se legyek!

Tőled függ létünk vagy nemlétünk;

Ugy imádjuk szerlemedet!

(Alkestis a nyugágyon kissé felemelkedik; a férjéhez és gyermekihez fordulva beszél.)

Alkestis

Admét, te látod önmagad, hogyan vagyok;

Mielőtt kimulnék, engedd, hadd nyilatkozom.

Én tégedet tiszteltelek, s magam helyett

A napvilágot látni megtartottalak,

Halálra szánva érted, ámbár kénytelen

Nem voltam; és szivem szerinti férjet is

Remélheték, dúsgazdagot, jó ház urát.

Én nem kivántam árva gyermekimmel itt

Maradni nálad nélkül; nem fösvénykedem

Az ifjuságnak drága kincsével, midőn

Atyád s szülő anyád elárultak magok

Téged, holott előkelőleg illeté

Őket fioknak megváltása, s egy dicső

Halál, mikor te csak magad valál ilyen nekik,

S egy másikat nem volt szabad remélniök.

Ugy majd együtt élhettünk volna még, te s én,

És nődtül elszakadva nem, nem kellene

Gyászolnod és árvákra nézned. Ah de ezt

Egy isten igy rendelte már kettőnk felől!

(Rövid szünet. Változtatott hangon.)

Legyen; hanem juttasd eszedbe hűségemet:

Méltó viszonzást tőled én nem kérhetek,

Miután az életnél nincsen drágább vagyon;

De hogy jogos kérelmem, azt tán elhiszed.

(Közel álló gyermekeikre mutat.)

Szülöttimet te ugy szeretted mint magam;

Engedd tehát, lakomban ők itthon legyenek,

S ne hozz reájok udvarodba mostohát,

Ki nálam érdemetlenebb asszony levén

Irígyen árváinkra vesse a kezét.

Oh azt ne tedd: ez egyre kérlek tégedet!

mert gyermekekhez nem szelídebb érzetü

Mérges kigyónál egy beszerzett mostoha.

Ám a fiú atyjában oly várat talál,

Kinél beszólhat és kegyesen fogadtatik:

De kincsem, oh te majd hogyan leánykodol?

Mily némber adja egykor az atyádnak kezét,

Ki csúfra nem lesz tenni kész jó híredet

S virágkorodban tönkre tenni nászodat?

Mert nem szüléd készit ki arra tégedet;

Szüléseden sem az fog bátorítani,

Hol semmi sem helyettesitheti az anyát.

Mert meghalok; pedig nem is holnap, se nem

Holnap után vár utánam a mirigy halál;

De rögtön a nemlétezők között vagyok.

Hanem éljetek mind boldogul! Férjem, neked

Méltó dicsed, hogy leghűségesb nőt birál;

És gyermekim, tinektek, hogy legjobb anyát!

(Csendesen lehanyatlik.)

Kar

Bizzál! e férfiúért én kezeskedem,

Hogy józanúl érezve, mind ezt megteszi!

Admét

Meglesz, ne félj, mind meglesz ez: mert téged én

Mint életedben birtalak, szintugy te lészsz

A sirban is szerelmesem; nem is nevez

Férjének engem egy thessal nő is soha!

Nincs oly nemes szülőktől származott, sem oly

Tündéries szépségü más asszony személy.

(Mindkét gyermeköket kézen fogva.)

Elég e magzatok nekem, csak az istenek

Élveznem ezeket engedjék, ha tégedet

Nem engedének. Nem vet gyászomnak határt

Egy év, hanem míg élek, oh lelkem fele,

Siratlak én, szülőimet gyülölve: mert

Csak szinleg és nem tettleg voltak ketten ők

Jók a fiokhoz, míg te drága életedet

Feláldozád helyettem! És ne sirjak én,

Elvesztve benned kedves édes páromat?

Kerülöm a dalidókat, a borczimborát,

Koszorúkat, az eddig itthonos vidor zenét;

Ah, én se lanthoz nem nyulok többé soha,

Sem Libya fuvolyája tapsra nem ragad,

Ha egyszer elhagyott veled minden gyönyör!

Okos művésztől élethíven alkotott

Képmásod ott nyugvandik özvegy ágyamon;

Ehhez fogok fordulni, ezt ölelgetem,

Téged nevezve; s kedves nőmet gondolom

Ölemmel átkarolni, ámbár nem te vagy!

Fagyos vigasz, de lelkem égető buját

Ohajtanám enyhitni! S bár cska álmaim

Közben jelennél meg gyakorta: édes az,

Ha éjjel is meglátogat elhunyt kedvesünk.

Ha Orpheusnak birnám nyelvét és dalát,

Hogy elbájolva Demeternek a vejét

S leányát, visszahozhatnálak én megint,

Hadesbe mennék érted; engem sem Charon

Lélekhajósa, sem Pluton irtózott ebe

Nem fogna elrémitni, míg felhoztalak.

(Rövid szünet. Hangot változtatva.)

De várj reám, míg majdan én is elmegyek;

S készits helyet, hogy ott együtt lakjunk megint.

A gyermekinknek meghagyom, hogy engem is

Azon czédrusba zárjanak, s a te oldalad

Mellé helyezzenek le: mert én halva sem

Lehetek tetőled távol, oh egyetlenem!

Kar

E gyászt veled, mint jó baráttal jó barát,

Én is megosztom; oh, a hölgy méltó reá!

Alkestis

(Két gyermekének kezét megragadva.)

Oh gyermekim, halljátok-e, hogy mit fogad

Atyátok? Ő reátok más nőt nem veszen

Házához, ugymond, s engemet meg nem gyaláz!

Admét

Ismételem, s be is váltom fogadásomat.

Alkestis

(A gyermekek kezeit Admét kezébe teszi.)

Igy hát vegyed kezemből e két magzatot!

Admét

(A gyermekeket magához vonzva.)

Kedves kezekből drága zálogim nekem!

Alkestis

Te légy helyettem édes szüléjök nekik!

Admét

Okvetlenül, miután tetőled elestenek!

Alkestis

Oh gyermekim, mikor élnem kellene, meghalok!

Admét

Jaj, tőled elszakadni! jaj, hová legyek!

Alkestis

Az idő nagy orvos; végre, semmi a halott.

Admét

Az istenekre kérlek, vigy el engem is!

Alkestis

Elég ma nődnek éretted meghalnia.

Admét

Oh sors, oh mily életpártól fosztasz te meg!

Alkestis

Elnehezedik homályba sülyedett szemem.

Admét

Végem nekem, ha elhagysz engem, drága nőm!

Alkestis

(Mindinkább bágyadva.)

Nem létezőnek, semminek mondj engemet.

Admét

Emeld fel arczodat, ne hagyd szülöttidet!

Alkestis

Nem én, nem önként; éljetek, kedves rajom!

Admét

Oh nézz reájok, oh nézz!

Alkestis

(Admet karjaiból arcra bukván.)

Többé nem vagyok!

Admét

(Alkestis összeroskadtán elrémülve.)

Mit tészesz? Elhagysz?

Alkestis

(Végerőködéssel.)

Légy boldog!

Admét

(Félig öntudatlanul ráborulva.)

Végem nekem!

Kar

(A válság láttára, Admét végszavaival egyszerre.)

Elköltözött: Admét királynak nincs jene!

(Rövid szünet; a kis fiú szüleihez fut.)

 

Stropha

 

Eumelos

Oh jaj nekem, dajkám oda!

Nincs többé a nap alatt,

Atyám! a szerencsétlen

Itt hagyta nagy,

Nagy árvaságra fejemet!

Nézd, nézd merev szemeit

S elesett két kezét!

Hallgass meg, hallgass, oh

Anyám, könyörgök!

Én hivlak, anyám, én,

Ajkidon csüggő madarad!

Admét

(Helyzetéből föl nem emelkedve.)

Őt, a ki nem hall, a ki nem lát! Igy vagyok

Igy vagytok, ah mindnyájan igy vagyunk oda!

 

Antistropha

 

Eumelos

Gyermekkoromban, jaj, atyám,

Magamra maradtam az édes

Anyától elhagyatva!

Oh én boldogtalan, mily

Szörnyen jártam én!

Szegény nővér, árva leány!

Jaj, atyám, mily hiu, mily hiu

Volt nászod, hogy a vénség

Határaig nem élhetél vele;

Oly korán eltünt. Veled, anyám,

Az egész ház oda.

Kar

A bal szerencsét, Admét, elviselni kell!

Nem első és utolsó vesztettél te jó

Nőt ezzel; és egyébaránt tanuld meg azt,

Hogy mindnyájunknak el kell egykor mennie.

(A vég szavaknál Admét a halottól felemelkedik.)

Admét

Igen tudom, nem is véletlenül lepett

Meg e csapás; rég tudtam és rettegtem azt.

(Int a cselédségnek, s folytatja a karhoz.)

De el fogom temetni a holtat; csak itt

Maradjatok, s gyászpaeant énekeljetek,

Az alvilág engesztelhetlen istenit

Imádva. Thessal népemnek pedig, melyen

Uralkodom, gyászt rendelek holt nőm után,

Hogy nyirja meg mind a haját, s fátyolt vegyen;

Fogjátok a négyes lovat, s a nyergesek

Serényeit szokás szerint vágjátok el;

Se síp, se lant ne légyen hallható sehol

A városon mától tizenkét hónapig:

Mert kedvesebb halottat nem temethetek

Ennél, kit én örökre mélyen tartozom

Tisztelni, a ki értem életét adá.

 

(A kar megkezdi a kívánt éneket, mely alatt az udvarnokok Alkestis holttestét beviszik a királylakba. Admét gyermekeivel kiséri azt.)

 

Első stropha

 

Összes kar

Oh Pelias leánya,

örömmel menj a setét Hades

Szomorú lakába!

De tudja meg a fekete fürtü

Hades-isten, s a révészpadokon

És kormányon ülő öreg

Lélekhajós, hogy egy uttal a nők

Legjavát, legjavát viszi

Evezője keresztül

Acheron taván!

 

Első antistropha

 

Sokat énekelnek rólad

A dalnokok mind a hét huru

Hegyi lanton, mind lantatlan

Zenével Spartában, mikor

Beköszönt a Karneaünnep,

A hosszu éjeket

Megvilágitó hold feltüntekor;

Sokat a boldog fényes Athenben.

Oly daltárgyat hagytál

Az ének népének!

 

Második stropha

 

Vajha rajtam állana,

Bár tehetném azt én, tégedet

Hades birodalmiból

S Kokytos vizétől

Visszateremteni a nap alá!

Mert nők leg, oh legnemesbike,

Te tudtad csak életeden

Magad, férjed életét megváltani

Hades kezeiből. Könnyü legyen

A reád hulló föld!

Ha özvegyed más ágyat keresne,

Vajmi gyülölt lesz előttem

S gyermekeid előtt!

 

Második antistropha

 

Az anya nem akarta

Földbe rejteni tetemeit,

Sem elévült atyja,

A fiuért, a kit nemzettenek,

Hogy azt megváltanák

Őszbe borult fejökkel.

Fiatal te, fiatal férjed helyett,

odadtad magadat!

Vajha ilyen életpár

Jusson nekem is,

Gyér osztályrész az árnyékvilágon:

Oh az velem bútalanul

Élné le napjait!

 

HARMADIK FELVONÁS

 

Herakles belép mint idegen utas; óriási alakja, buzogánya s egyéb jelmeze megismerteti a nagy hőst. látván a kart barátja, Admét laka előtt, megáll.

 

ELSŐ JELENÉS

 

KAR. HERAKLES.

 

Herakles

Barátaim, Pherae város polgárai,

Admét király, ugyan mondjátok, hon van-e,

Kar

Itthon vagyon, Herakles, a Pheres fia.

De szólj, mi hoz Thessáliába tégedet,

Hogy a pheraek fővárosát meglátogasd?

Herakles

Tiryusi Eurysteustól rendelt egy vitám.

Kar

Aztán hová ügyekszel? hol kalandozol?

Herakles

A trák Diomedesznek négyfogatú szekere van

Kar

S azt elvehetted? A gazdát nem ismered?

Herakles

Nem én; a Biston-földön nem jártam soha.

Kar

Azt a lovat baj nélkül  el nem küzdheted!

Herakles

Én a sulyos vitáktól el nem szökhetem.

Kar

De igy te halsz meg avagy hős ellenfeled.

Herakles

Nem ez leend immár az én első tusám.

Kar

S mi lesz, ha meggyőzheted a négy ló urát?

Herakles

A négy lovat Tiryus királyának viszem.

Kar

Nem könnyű megfékezni a délczeg lovat!

Herakles

Ha csak tüzet nem fúnak épen arczaik!

Kar

Kettéharapják rögtön azok a férfiút.

Herakles

Erdőlakos vadakról, nem lóról beszélsz!

Kar

Vérlustosoknak látod a jászoljokat.

Herakles

S a hős, ki gyermekének lenni kérkedik?

Kar

Aresének; ő, az aranyos trák nép főnöke.

Herakles

Tehát ez a vitám is a manó műve?

Nehéz valóban, és mindig fokozva van,

Ha már örökké Ares nemzedékivel

Kell vivnom! Első volt Lykaon; erre meg

Kyknos következett; s most már a harmadik

Munkám a négy igásoknak gazdája lesz!

De nincs halandó, a ki Alkmene fiát

Rettegni lássa szemben ellenségivel!

(A királylak ajtai megnyilnak; Admét, szolgáitól kisérve, kilép.)

Kar

De ime, épen itt jön Admét fejedelem

Szemközt lakából, e hon országló ura.

 

MÁSODIK JELENÉS

 

AZ ELŐBBIEK, ADMÉT.

 

Admét

Lég yüdvöz, oh Perseus ivadéka, Zeüsz fia!

Herakles

Légy, Admét, üdvöz, thessal fejdelem, te is!

Admét (szomorún)

Ohajtanám; tudom, te jót kivánsz nekem!

Herakles

(Komor szavára elnézvén figyelmesen Admétet.)

Nos, mit jelentsen rajtad e gyászhajnyirás?

Admét

A földbe egy halottamat teszem le ma!

Herakles

Az istenek ne adják, hogy szülötteid…

Admét

A gyermekek megvannak életben maig.

Herakles

Atyád megérve arra már, ha úgy esett.

Admét

Atyám is él mindeddig, és szülő anyám.

Herakles

Alkestis, ifju nődnek csak nincsen baja?

Admét (kétértelmüleg)

Felőle én kettőt is mondhatok neked!

Herakles

Holtról-e vagy élőről értsem e szavat!

Admét

(A még otthon levő halottra czélozva.)

Oh, az van is nincs nekem nagy búmra már.

Herakles

Igy sem tudok még többet, oly mélyen beszélsz.

Admét (kitérőleg)

És nem tudod te hitvesem bal végzetét?

Admét (könnyezve)

Hogy élne hát, ha erre elszáná magát?

Herakles

Oh csak halaszd akkorra mégis a sirást!

Admét (tompán)

Ki meghalt és ki meg fog, mindkettő oda!

Herakles

A lenni és nem lenni közt hézag vagyon.

Admét (ismét zokogva)

Te igy itélsz, Herakles, én viszont amugy!

Herakles

Mit sirsz tehát? ki halt meg kedvesid közül?

Admét (mindig kétértelmüleg)

Nő, a kiről előbb is állott a beszéd.

Herakles

Külső, avagy veled rokon családtag az?

Admét

Külső, de udvaromban nem kerülhető.

Herakles

Miért tehát épen lakodban mult ki az?

Admét

Hogy atyja meghalt, itten árvául lakott.

Herakles (félre)

Oh Admét, úgy ohajtanám, ne volna búd!

Admét (megütközve)

Hová irányoz ajkidon, szólj! e beszéd?

Herakles

Más házi gazda szállására költözöm.

Admét

Nem a világért; engem ezzel meg ne ronts!

Herakles

Gyászházban a vendégek alkalmatlanok.

Admét

Meghaltak a kik meghaltak; te csak bemégy!

Herakles

Vendégeskedni gyászoló háznál csufos.

Admét

Számodra lesz nálunk külön vendégterem.

Herakles (indul)

Ereszsz; ezer hálával tartozom neked!

Admét

(Az indulót visszatartva.)

Lehetlen innét máshová költöznötök!

(Kisérőinek egyikéhez.)

Vezesd be őt, s a hátsó vendégcsarnokot

Nyissad ki, és a gondnokoknak hagyd meg azt,

Hogy ételekkel bővesen szolgáljanak,

Becsukva a köz ajtót. Mert nem illenék

Busulni a vendégnek és jajt hallani.

(Heraklest az udvarnok bevezeti.)

 

HARMADIK JELENÉS

 

KAR. ADMÉT.

 

Kar

Hah, mit cselekszel, Admét? Házadban vihar

Dul, és te vendéget fogadsz: elment az eszed?

Admét

De hát ugyan, ha udvaromból a betért

Vendéget elkergettem, az már tetszenék?

Nem; ezzel nem javitnék én bal sorsomon,

Csupán a vendéggazda tisztét sérteném.

Bajomhoz uj bajt toldanék, ha házamat

Akárki vendéggyülölőnek tartaná!

S én benne a legszivesebb gazdát lelem,

A hányszor Argos szomjas földein vagyok.

Kar

Mért titkolod hát tőle sorsodat, ha már

Oly jó barátod, a milyennek hirdeted?

Admét

Házamba semmi áron ő be ne mmegyen,

Mihelyt bajomnak legkisebb neszét veszi.

Lehet, hogy esztelennek is mond s nem dicsér

Egynémely engem tettemért; de udvarom

Nem tudja meggyalázni a vendégeket.

(Admét betér házába, rendezni a temetést; a kar marad.)

 

Első stropha

 

Kar

Oh ez embernek mindig

Vendégszerető, nemes udvara.

Téged talált méltó

Lakának a pythoi

Lantos Apollon is!

Tetszett is nagyon őneki

Juhaid őrzése,

Ki a horgas tetőkön

Nyájaitok mellett pásztori

Nászdalokat  zengett.

 

Első antistropha

 

A dalszerető bonta hiúz

Juhaihoz csatlakozott;

Elhagyta Othrys lejtőit

Az oroszlánok

Verhenyes falkája.

Ott tánczolt lantod alatt,

Phőbos, a tarka őz,

Kicsalván őt könnyű szárain

A magas fenyvek alól

Éneked öröme.

 

Második stropha

 

A legnyájgazdagabb lakot

Lakod te a szépvizü

Böbe tónál. Telkeid

És meződ rónáinak

A napmének setét

Esti állomásán

A Molossok földén a lég,

S az Aegaeon-tenger

És Pelion révetlen hegye

Vet határt.

 

Második antistropha

 

Most is, megnyitva termeit,

Vendéget lát, habár nedves

Szemmel siratja a házból

Imént kihalt nejét. Oh, mert

a nemes becsületes;

S a jóknál lakik az összes

Bölcseség. Az én lelkem

Oly biztos hitben él,

Hogy az istenes halandó

Végre jól jár.

 

NEGYEDIK JELENÉS

 

A karének vége felé a feldiszitett halottat kihozzák ravatalon; az udvari nép serege kiséri a gyászmenetet, melynek élére Admét ügyekszik.

 

ADMÉT, KAR, kissé utóbb PHERES

 

Admét

Pheresnek hozzám hű szivű polgárai,

A földbe kész halottat udvarnépeim

Temetni és máglyára meghozzák ihol.

Ti a halottól vegyetek ős szokás szerint

Bucsút, utolsó utján üdvözölve őt.

(E beszéd alatt Pheres a város felöl megjelenik számos szolgáival, kik a halott tiszteletére diszgyászt hoznak.)

Kar

(Felelet nélkül Admét szavaira.)

Mint látom, itt jön eltörődött lábain

Atyád, s utána a cslédek diszruhát

Hoznak kezökben, alvilágiak diszét.

(A szinpadra érkezettek megállnak Adméttel szemközt.)

Pheres

Jövök, fiam, megosztva nagy fájdalmidat:

Mert nem tagadja senki, hogy jó és derék

Nőtől vagy elszakasztva. Oh, de a csapást

Csak mégis el kell türni, bármilyen kinos!

(Kisérőire mutatva.)

Fogadd el e diszkészletet: hadd menjenek

A földbe. Mert becsülni kell őt, a ki ma

Éretted adta életét, édes fiam;

Nem is engedé, hogy én gyermektelen legyek

S gyámoltalanul sirassam át vénségemet.

Ő megdicsőitette összes asszonyi

Nemét, ilyen áldozatra szánván el magát.

(A halotthoz közelitve.)

Oh, a ki megváltottad e fiat nekem,

És felderitettél borumból: áldva légy

És boldog az alvilágban is, kedves menyem!

(Visszalépve a halottól.)

Csak ilyen asszonyt érdemes, mint én hiszem,

Elvenni a halandónak, vagy semmi mást.

Admet

(Keserűen és nyersen.)

Én téged e temetésre sem nem hivtalak,

Diszkészletidbe a halott nem öltözik;

Nem is szorúlt részedről arra semmiben.

Mért nem siettél, a midőn elvesztem én?

Te félre állva, ifjabbat hagyál előbb

Meghalni vén létedre, s most gyászolni jösz?

Nem vagy valódi nemzőm és atyám nekem,

Sem a magát anyámnak hívó drága nő

nem szült valóban engemet; de szolgavér

Vagyok, s csak ugy lopattam nőd emlőire.

Mért jösz ma? Ah, elárulád ezzel, ki vagy;

Én nem hiszem, hogy a te gyermeked vagyok!

(Rövid szünet után.)

Nincs nálad a világon gyávább férfiu,

Ki oly öreg s az élet alkonyán levén,

Nem akartál, mert nem is mertél, kedves fiad

Előtt elmenni, hanem ezt a külföldi nőt

Hagytátok, a kit én magát tisztelhetek

Atyámul és anyámul éltem fogyaig.

Pedig te ezzel a legszebb harczot valál

Megharczolandó, egy fiad váltságaért.

Ugy is kevés az, a mit élnek hátra van;

És ezzel én tovább élném világomat,

S igy elhagyatva sinylenem nem kellene.

Hiszen, mit ember boldogságának nevez,

Kijárt neked; virágkorodban fejdelem

Valál, s utánad a fiad, én öröklöm azt;

S a házadat másoknak elbitorlani

Nem kelle hagynod magtalanság miatt.

Nem vetheted, hogy azért hagytál el engemet,

Mert nem becsültem ősz fejedet: mert én ugyan

Mindenha megtiszteltelek; s ime, ti igy

Fizettetek hűségemért, te és anyám.

Bizony te több fiúkat nem fogsz nemzeni,

Vénségedet kik gyámolitsák, s diszesen

Kiteritsenek s felöltöztessenek, ha majd

Meghalva fekszel: ezt ne várd tőlem soha.

Mert mennyiben terajtad áll, meghaltam én;

S ha mégis élek, a ki megváltóm vala,

Annak vagyok magzatja s vénséggyámola.

(Elfordulva, változtatott hangon.)

Hijába kivánják az öregek a halált,

Szidván a hosszu életet s vénség nevét:

Mert a megérkezett halált, ezt senki sem

Üdvözli: az öregség akkor immár nem teher!

Kar

Hagyjátok el! van a bajból elég ugy is;

S te, jó fiú, ne ingereld atyád szivét!

Pheres

(Hevesen s ingerülten.)

Gyermek, kit illet mocskolódásod? Talán

Lydos vagy egy Phryx rabszolgácskával beszélsz?

Hát nem tudod, hogy én thessal vagyok, hogy én

Thessal szüléknek törvényes, szabad fia?

Nagyon gyalázók ifjonczos beszédeid;

De engem nem találnak: elmehetsz velök!

(Rövid szünet.)

Én tégedet házam urává nemzettelek

S neveltelek; de érted ám nem tartozom

Meghalni: egy hellen s ős jog sem rendeli,

Hogy a szülék fiaik helyett meghaljanak.

Magadnak vagy születve, bár jó vagy gonosz

A sorsod; a mit tőlünk kell birnod, bírod.

Sok a jobbágyod, sok televény nagy telkeket

Hagytam neked, mint az atyámtól szállott reám.

Mi hát az én bünöm? midet raboltam el?

Ne halj meg értem; érted azt én sem teszem.

Szeretsz te élni? hát atyád tán nem szeret?

Amott alant hosszúnak érzem én igen

A létet; itt rövidke bár, de édes az.

S te rútul el tudád kerülni a halált,

Kész átugorni végzetes bal sorsodat,

E nőt megölve; s most a gyávaság bűnét

Kened reám, legyőzve tenmagad, pulya,

Egy asszony által, a ki életet áldozott

Oly szép fiúért! Bölcs találmány: hogy soha

Ne halj meg, újabb nőidet vegyed reá;

S földig gyalázd tiéidet, hahogy nekik

Nem tetszenék meghalni érted, rosz gyerek!

Hallgass! Tanuld meg egyszer, élni hogyha te

Szeretsz, szeret talán egyéb is; és ha még

Szidalmaiddal minket ócsárolni mersz,

Sok és jogos megtorlást készülj hallani!

Kar

Sok a mi sok rosz el van mondva most s előbb!

Hagyd el; ne szólj fiadra szégyent, oh öreg!

Admét (rendületlenül)

Beszélj, mint én beszéltem! Ám ha fáj neked

Az a való, nem kelle vétned ellenem!

Pheres

Százszorta bűnösb volnék, érted halva meg.

Admét

Meghalni fiatlanak s öregnek, mind egy az?

Pheres

Egyetlen és nem kettes a mi életünk.

Admét

No, élj miattam akár zeüsznél is tovább.

Pheres

Szülőidet szidod te, s ily méltatlanul?

Admét

Mert látom én, a hosszu élet rabja vagy.

Pheres (gúnyosan)

Hát ezt te földbe nem magad helyett teszed?

Admét

Jeléül a te gyávaságodnak, szegény!

Pheres

Csak nem veled, hogy őt mi öltük volna meg?

Admét

Hah,

Bár csak reászorulnál még e férfira!

Pheres (mindig gonoszabbul)

Hősölj sokat, hogy érted mind meghaljanak.

Admét

Neked csuf az, ki halni nem merészelél.

Pheres (erőltetett mosollyal)

Szép ám ez isten adta napnak fénye, szép!

Admét

Mily aljas és nem férfias lelkület ez!

Pheres

Kaczagva e vén embert sirba nem dugod!

Admét

Csúfos leszen halálod, bármikor leszen!

Pheres

Ha meghalok, nem bánom én, gyalázzanak!

Admét

Oh, oh, az öregség mily fölötte szemtelen!

Pheres

(A halottra mutatva, hidegen.)

Ez nem vala szemtelen, hanem csakis bolond.

Admét

El innen, hadd temessem el halottamat!

Pheres

Megyek; temesd el őtt, oh öngyilkosa!

Ám sógoridnak még felelni fogsz ezért.

Akastos avagy nem férfiu, avagy boszút

Fog állni rajtad e megölt nővéreért.

(Elkeseredve ki a városnak.)

Admét

Takarodjatok, s hozzád méltó hitvesed!

Mint magtalan pár tengjétek ti magvatok

Mellett keresztül egész vénségteket; velem

Nem laktok egy fedél alatt.

(Miután Pheres eltünt.)

Ha hirnökileg

Felmondhatnám az ős lakást, felmondanám!

(A gyászkisérethez.)

Hanem mi, mert a bal szerencsét türni kell,

Menjünk, s tegyük máglyára szent halottamat.

(A gyászsereg, mely a ravatallal eddig helyt állt, megindul a szinpadon; ezalatt a kar a következő dalt énekli, s végre maga is a kisérethez csatlakozik.)

Kar

Oh példátlanul merész, nemes,

Nagy lelkü hölgy,

Üdvöz légy! Kegyesen fogadjon
Az alhoni Hermes és Hades!

S ha ott is jobb a jónak,

Persephone körében

Jusson ki osztályod!

(A gyászkiséret a karral együtt elhagyja az igy végkép kiürült szinpadot.)

 

NEGYEDIK FELVONÁS

 

A királyi palota ajtaja megnyilik, s a szinpadon, melyet a kar elhagyott, megjelenik egyike a Herakles szolgálatára otthon maradt cselédeknek, és beszélni kezd a különös vendég felől.

 

ELSŐ JELENÉS

 

SZOLGA, egyedül

 

Sok minden országokból jött vendégeket

Láttam maig beszállni Admét termibe,

A kiknek én felszolgáltam; de még roszabb

Embert a háznál ennél nem láttam soha.

Először az, hogy látva gyászban a királyt,

Beköltözött és át mert lépni a kapun;

Aztán nem emberségesen fogadja el

Kijárt ajándokinkat, ámbár tudja jól

A házi bajt; de unszol is, ha nem viszek.

S a barna szőlőnek levét addig nyeli,

Míg csak körül nem vette a borok tüze;

Aztán körülkeritve mirtussal fejét,

Kietlenül üvöltöz. Igy két dal van itt:

Tudnillik ez, mit sem törődve bús urunk

Bajával, ujjongat; mi meg cselédekül

Jó asszonyunkon sírunk, a vendég előtt

Dugván könyes szemünket, mint Admét hagyá.

(Rövid szünet.)

És mostan én ezt a háznál vendégelem,

Alkalmasint egy álnokot, tolvajt, zsiványt;

Őt meg kivitték, és én nem követhetem,

Kiterjesztett kezekkel nem sirathatom

A drága urnőt, a ki ekkorig nekem,

S egy szóval, mindnyájunknak édes anyja volt4

Mert hát ezer baj ellen orvosunk vala,,

Boszús urát meg-megkérlelve. S nincs okom

Gyülölni a vendéget, hogy nyakunkra jött?

(Herakles kilép a carnok ajtaján, fején zöld ágakkal koszoruzva, s a cselédet magát lelvén, vele beszédbe ereszkedik.)

 

MÁSODIK JELENÉS

 

SZOLGA, HERAKLES

 

Herakles

Hé! mért csinálsz oly szer felett komoly pofát?

Cselédnek a vendégeket készszivesen,

És nem mogorva szemmel illik látnia.

Te hát urad barátját ilyen búskomor

És összerántott orczával kivánod-e

Fogadni, külső gyászokon járván eszed?

(Emelt hangon.)

Jer ide, hogy a világon bölcs ember lehess!

Tudod-e, mi a halandóság természete?

Én nem hiszem: mert hogy hogy? Hát hallgass ide!

Minden halandó lénynek el kell mennie;

S nincsen teremtés, a ki meg tudná neked

Ma mondani, vajon él-e holnap reggelig.

Az emberélet sorsa oly titok, melyet

Nincs benne mód kikutatni vagy kijátszani.

(Rövid szünet.)

Tanuld meg ezt a leczkét bölcsen, és vigan

Egyél, igyál. Ugy vedd fel azt, csak a mai

Nap a tiéd; a holnap a szerencseé!

S becsüld meg a szerelmet, melynek istene

Az emberekhez olyan édesen kegyes.

A többivel ne gondolj semmit, és hajolj

Szavamra, hogyha józannak találod azt,

Mit én hiszek. Hát a bokros bajt hagyva, nem

Iszol velünk, kitárván e lak ajtaját,

Koszorút keritve a fejedre? Én tudom,

Ez elborult s fontoskodó kedélyre jól

Hathatnak a pohárba hullt bor gyöngyei.

Érezzen a halandó ember emberül.

Mert a redős szemöldökü s komolykodó

Emberfiának, hogyha mondanom szabad,

Az élet ám nem élvezet, hanem csömör!

Szolga (szárazon)

Tudjuk mi ezt, de a keserves állapot

Nem enged enyelgésnek s tivornyának helyet!

Herakles (egykedvüen)

Vidéki volt az asszony: ezt tulságosan

Nem kell siratni: állnak a ház oszlopi.

Szolga

Hogy állnak? Oh, nem érted a családi bajt!

Herakles

Ha csak királyod engemet rá nem szedett!

Szolga

Igen nagyon vendégszerető egy lélek az!

Herakles

Vidéki nő halála szegje kedvemet?

Szolga

De még nagyon, sőt szer felett is házi volt!

Herakles

Talán csak el nem titkolá tőlem baját?

Szolga

Eredj, eredj; nekünk urunk fájdalma fáj!

Herakles

Ez a beszéd nem külbajokról hangozik!

Szolga

Különben én se bánnám széles kedvedet.

Herakles

Igy engemet nagyon megcsaltak volna itt!

Szolga

E házba most az egyszer nem jókor jövél.

Gyászunk vagyon, mint e nyiratkozás s fekete

Ruhák is arra jegyzenek!

Herakles (félbeszakitva)

Ki halt meg itt?

Nem atyja vagy magzatja lett oda?

Szolga

Admét nejének elhunytán siránkozunk!

Herakles (meglepetve)

Mit mondasz? Aztán engem elfogadtatok?

 

Szolga

Átallt az udvarából elbocsátni.

Herakles

Hah, milyen életpártól estél el, szegény!

Szolga

Mi oda vagyunk mindnyájan, nem csak asszonyunk!

Herakles

(Mélyen megindulva, félig magában.)

Hisz vettem én szemében észre a könyet

S a hajnyirást, bús arczot; ámde ugy beszélt

Volt, mintha csak külső halottról volna szó.

Csak kényszeritve léptem a kapun be is,

És ittam a szerencsétlen vendég-barát

Lakában, össze-vissza dorbézolva, még

(Lekapja koszoruját s a szinpadhoz sujtja.)

Koszorut viselve a fejemen!

(Hirtelen a szolgához.)

Te vagy az oka,

Miért be nem jelentetted mindjárt a bajt!

De hol találom őtet? merre a temetés?

Szolga

A Larissába vivő országutnál; remek

Sirhalma a külvárosból belátható.

Herakles (eltökélve magában)

Oh annyit eltürt szivem és lelkem nekem,

Most, most mutasd meg, Zeüsznek milyen gyermeket

Szült Alkmene, Elektryon leánya. Ah,

Meg kell az imént elhunyt asszonyt mentenem,

S e háznak Alkestist ugy adnom vissza, hogy

Admét barátságának megfeleljen az!

Rögtön megyek, s kikémlelem én az éjmezü

Halált; fel is hiszem találni biztosan

A sir körül toráldomásban dözsölöt!

S ha rá ütök, kilesve kém helyemrül őt,

S megmarkolom s karommal átnyalábolom:

Nincs, a ki csontos oldalbordáit nyögön

Tágitsa, míg el nem bocsátja őt nekem!

(Rövid szünet.)

S ha czélt nem ér vadászatom, s nem lesz jelen

A vérlepényre, akkor is lebujdosom

Persephone és urának országába, hogy

Kikérjem őt; s Alkestis asszony, ugy hiszem,

Eljön velem, s férjének átszolgáltatom.

Ez engem itten olyan emberségesen

Látott, s ki nem küszöbölt, holott határtalan

Nagy veszteség kinozta sőt eltitkolá

Keservit, oly nemes lelkü gazdám vala!

Ki benned jobb vendégbarát, Thessalia?

Hellasban is ki? Azt tilos lesz hinnie,

Hogy semmi férfiúval tett nagylelküleg.

(Visszasiet a szolgával a királylakba; a következő jelenet alatt fegyverkezik; az ellenajtón, a szinpadon nem mutatva magát, a sirt felkeresni eltávozik.)

 

HARMADIK JELENÉS

 

Admét neje temetéséről visszatér a külvárosból; a kar előbbi helyét a szinpadon elfoglalja, mialatt a kiséret nagyobb része bemegy a királylakba.

 

ADMÉT. KAR.

 

Admét

Oh, oh!

Szomorú jövetel, kinos viszontlátás

Az özvegy termekben: jaj nekem! oh, oh!

Hova legyek? hova menjek? mit mondjak? mit ne?

Hogyan veszszek én el?

Jaj, mi nyomorúnak szült engem anyám!

Irigylem a halottakat; szeretem őket;

Ott akarok lakni velök!

Mert nem látom a napot örömest,

Sem a földet nem taposom;

Oly elrablott kincsemet adta át

A Halál Hadesnek!

 

Első stropha

 

Kar

Be csak, be; eredj királyi lakodba!

Admét

Jaj, jaj!

Kar

Igaz jajos a te veszteséged!

Admét

Jéh, jéh!

Kar

Mély búra jutottál; igen tudom.

Admét

Ah, ah!

Kar

De a megholton nem segélsz vele.

Admét

Jaj nekem, nekem!

Kar

A kedves nőnek gyötrelmes kín

Arczát nem láthatni soha!

Admét

Mondod, a mi szivemet összetöri!

Mert férjnek mi fájóbb mint

Elszakadni hű nejétől? Oh bár ne

Hoztam legyen házamba őt!

Boldoglom a nőtlen s gyermektelen

Halandót: mert a rideg lélek

Búja szenvedhetőbb,

De a beteg magzatok s haláldult

Nászterem látása elviselhetlen

Annak, a ki nő és gyermek nélkül

Maradhata!

 

Első antistropha

 

Kar

Sulyos, nagyon kemény csapás.

Admét (félbeszakasztva)

Oh, oh!

Kar

De te búdnak nem vetsz határt.

Admét

Jaj, jaj!

Kar

Nehéz ugyan, hanem azért…

Admét

Ah, ah!

Kar

Csak türnél mégis; nem első vesztesz…

Admét

Jaj, jaj nekem!

Kar

Más halandót más ostorral

Csapdos a bal sors keze.

Admét

Jaj hosszú siralom, jaj szomoru élet

A föld alá jutott kedves után!

(A sirnál vele volt karhoz.)

Mért nem hagytál a sirba rohannom,

S az egyetlen jóval

Meghalva feküdnöm!

Egy helyett két rokon lelket,

Az alvilág taván átkelőt, fogadott

Volna ma Hades!

 

Második stropha

 

Kar

Volt nekem rokonom,

Kinek házából egyetlen

Fisarja hervada ki;

S ő mégis csak türé

Kinos veszteségét, noha

Gyermektelen, és már

Őszbe borult aggastyán,

S életének javán

Tul vala.

Admét

Jaj fényes lak, hogyan lépek beléd?

Hogy lakjalak, sorsomnak ily bős

Változása után? Mily máskép volt

Egykor! Pelion-hegyi fáklyák

S nászdalok alatt vonultam be,

Kézen fogva szerelmes arámat.

Harsogó dalidóval kiséré a násznép

A megholtat, s engem boldogolva,

Hogy mindketten fenséges családok,

Hires atyák csemetéi vagyunk.

Most nászének helyett gyászének,

Fehér helyett fekete mezű sereg

Kisér engem a menyegzői terem

Sivatag ölébe!

 

Második antistropha

 

Kar

Gyönyöreid közepett rohant meg

Az ilyest nem is álmodót

A bánatok hada; de életed

Üdvöz. Kedves életpárod

Eltünt, de szerelmét

Itt hagyta számodra.

S hallatlan ez? Már sokakat

Megfosztott nejöktől

A halál.

Admét

(A karhoz közeledve.)

Barátim, én nőm végzetét jobbnak hiszem

Enyimnél, ámbár hihetetlennek látszik is.

Mert őt nem éri többé semmi fájdalom,

S a sok vitának véget oly dicsőn vetett;

De én, kinek, mint most tudom, nem kellene

Élnem, kerülve végzetes halálomat,

Ez életet keservesen nyavalygom át.

Mert hát hogyan lépek be e ház ajtaján?

Kit üdvözölve és kitől fogadva lesz

Örvendetes beléptem? Ah, hová leszek?

A háznak pusztasága engemet megöl,

Ha nőm hiú ágyára függesztem szemem;

A trónra, melyen nyugodott; a porlepett

Sikátorokra: s térdemhez borulva sír

Szülője után két gyermekem; s a házcseléd

Az elvesztett jó asszonyért ájuldozik.

Igy itthon. Ellenben kívül a thessalok

Nős serge furdal engem, s a nőkkel tömött

Vig társaságok: ah, el nem birom soha

Szememmel a nőm boldogabb kortársait!

Majd némely ellenséges ember igy beszél:

„Nézd azt a rútul élőt, a ki nem mere

Meghalni, és magáért a nejét adá,

Gyáván kerülve Hadest. Aztán férfiú

Vél lenni; sőt szülőit is meggyülölé,

Rettegve a haláltól önmaga!” Ily nevem

Leend egyéb kinomhoz. Aztán még vigan

Élhessen ily kudarczczal áldatlan fejem?

 

ÖTÖDIK FELVONÁS

 

A szinpad, mint előbb, az éneklő karral; Admét is jelen van.

 

ELSŐ JELENÉS

 

KAR. ADMÉT.

 

Első stropha

 

Kar

Én a Muzák útjain

Magasra törekvém;

S a mély tanok tetőin

Sehol se leltem a szükségnél

Hatlamasb hatalmat.

Vele nem bir a trák

Lapokon Orpheus kezével megirt

Gyógyszer; sem a bajos halandók

Üdveért Phöbos által Asklepios

Fiaira örökségül bizott

Földi terjék.

 

Első antistropha

 

Csak az isten oltáraihoz

S szent kezéhez nem férhetni;

Csak neki kelletlen az áldozat.

Oh fenség, ne légy hozzám

Sanyarubb mint valál!

Zeüsz maga is általad

Fejezi be határozott terveit.

A chalybok edzett vasát

Szétzuzza kezed ereje.

Szigoru elveiden lágyítani

Nincs szived!

 

Második stropha

 

Téged is, Admét, az istennő

Lerázhatlan békóba vert.

Hurczold: ugy sem szerzed fel

Megepesztő fájdalmiddal

Az alhon lelkeit.

Az istenek világi gyermeki

Csakugy rabjai Hadesnek.

Kedves volt, míg velünk volt;

Kedves, eltűnte után.

Minden nők közt legdicsőbb

Nő volt a te párod.

 

Második antistropha

 

Ne köznapi halott

Sírhalmaként nézzék

A te nőd sirhalmát;

Istenek tisztelete illeti

A zarándok nemtőjét.

Majd az utas, kitérvén ide

Ösvényéről, mondja:

„Ez egykor meghalt férjeért,

S most boldog szellem. üdvöz

Légy, drága lélek! áldj meg!”

Igy lesz magasztalva.

(Rövid szünet. A karvezér megpillantja a városból a királylak felé ügyekvő Heraklest.)

Karnagy

Ha nem csalódom, imhol Alkmene fia,

Admét, feléd intézi gyors lépéseit.

 

MÁSODIK JELENÉS

 

Herakles sietve fellép a szinpadon, maga után elfátyolozott némbert vezetvén, a ki, bátortalanul, inkább oldalvást tartja magát s mindvégig némán marad.

 

KAR, ADMÉT, HERAKLES, ismeretlen nővel

 

Herakles

A hű barát barátihoz nyiltan beszél,

S panaszszavát végképen el nem nyelheti.

(Változtatott hangon.)

Talán meg is várhattam volna, hogy sulyos

Bajodban engem egyszerün igénybe végy;

S te nem nyilatkoztál arról, hogy nőd ki van

Teritve, sőt lakodban megvendégelél,

Miként ha csak vidéki gyász busitana.

Igy én fejemre koszorukat tevék, s ehhez

Gyászudvarodban az isteneknek áldomást.

De már ezt nem helyeslem, nem helyeslem ám!

(Változtatott hangon.)

S mert búdban én nem akarnálak búsítani,

megmondom, Admét, vissza hozzád mért jövök.

(A fátyolozott nőre mutatva.)

Vedd által e nőt tőlem és gondját viseld,

Míg én a trák lovakkal visszaérkezem,

Legyőzve majd a Bristonok királyait.

Ha sikerül, visszatérek hozzád; hogyha nem,

Ajánlom őt házad cselédeül neked.

Nagy baj kerité a némbert kezemre egy

Országosan kitűzött versenyen, melyet

A bajnokokkal én is megkisérelők:

Onnan hozom hozzátok ezt mint pályadijt.

A könnyü versenyben vivó lovat kapott

Jutalmul; a nagyobb vitának embere,

Öklészek és halászok, tulkokat; s fölül

Reá ez asszony. A mint én hirét vevém,

Rútnak találtam érte meg nem küzdeni.

De, mint jelentém, a nőnek gondját viseld;

Nem loptam én, hanem vitázva nyertem őt.

Ugy fordul, egykor érte még meg is dicsérsz.

Admét

Nem megvetés, nem is gonosz szándék oka,

Hogy nőm halála értésedre nem jutott;

De búra bú emésztett volna engemet,

Ha udvaromból mások udvarába mégy.

Elég nekem siratnom egy vesztésemet!

(A fátyolosra mutatva.)

A nőt pedig, hahogy szabad, kérlek nagyon,

Bizd másnak ótalmába itt a thessalok

Közt, a ki nálam boldogabb; van itt elég

Vendégbarátod: ah, ne költsd fel vele búmat!

Ezt látva termeimben, nem lehetne köny

Nélkül megállnom. Kínaimr akínokat

Ne tetézz; elég nyomorral küzdök én ugy is.

S hová tehessem házamnál az ifju nőt?

Mert ifju még, mint diszruhája sejteti.

Lakása tán a férfiak között legyen?

Hogyan forogjon ifju emberek között?

Az ifjuságot nem könnyű megőrzeni;

S épen csak is a te érdekedben mondom ezt.

Vagy hát kimult nőm termiben tartsam? S hogyan

Vihessem ezt amannak ágyához közel?

Két rém ijeszt e részben: első az, netán

A nép leszóljon, hogy csufúl elárulom

A jótevőmet, s más fiatal ágyán kapok;

Aztán meg a meghalt iránt is, a kit én

Ugy tisztelek, kegyelettel illik bennem.

(A fátyoloshoz egy lépéssel közelitve.)

Oh

Nő, bárki vagy, de Alkestishez igen közel

Jár termeted szabása és alakzatod!

(Herakleshez fordulva.)

Oh jaj, vezesd el, az istenekért, e nőt szemem

Elől! Megöltek engem: ujra meg ne ölj!

Mert rá tekintve, nőmet vélem önmagát

Szemlélni; úgy elfojtja szivemet! Könyek

Forrása lett a két szemem. Hah, én nyavalyás,

Mint érzem én felélénkülni gyászomat!

(Ott áll összetörve.)

Kar

Én jónak a te sorsodat nem mondhatom;

De mit isten ad, viselni kell, akárki légy!

Herakles

Bár oly hatalmam volna, hogy hű párodat

Az alvilágból visszahozhatnám s vele

Barátilag kedvet szerezhetnék neked!

Admét

Igen, tudom jó szándokodat; de hát hogyan?

Lehetlen a halottnak látni e napot!

Herakles

Azért tehát tulzás helyett bölcs türelem!

Admét

Könnyebb tanácsot adni mint nem érzeni!

Herakles

Mi hasznod lesz, ha szüntelen sohajtozol?

Admét

Én is tudom; hanem szerelmem arra készt.

Herakles

Igaz, a holtak szerelme könyre kényszerit.

Admét

Elvesztem én, és inkább mint kimondhatom.

Herakles

Derék hitest vesztettél, nem tagadható.

Admét

Azért az élet nem lehet kedves nekem.

Herakles

Az idő kigyógyit; még ma ifju a sebed.

Admét

Az majd csak oly idő lesz, mely a sírba visz!

Herakles (kisértve)

Egy uj menyegző, és eg yuj nő megsegél.

Admét (elutasitva)

Ah, mit beszélsz? Hah, tőled én nem vártam ezt!

Herakles (meglepetve)

Mit? hát nem akarsz nősülni, és özvegy maradsz?

Admét

Nincs asszony, a ki ágyat oszt többé velem!

Herakles

Azt gondolod, halottadnak használsz vele?

Admét

Tisztelni kell a kedveset, bárhol vagyon!

Herakles (hidegen)

Szép, szép; hanem bohónak ítél a világ.

Admét

Te vőlegénynek ez embert többé nem hivod!

Herakles

(Elállva a további kísérlettől.)

Dicső dolog, hogy nőd iránt olyan hű vagy.

Admét

Haljak meg inkább mint a sírban elárulom!

Herakles (a fátyolozottra mutatva)

Vedd fel tehát házadba, Admét, e nemest.

Admét

Ne, Zeüsz atyádra kérlek, oh ne kényszerits!

Herakles

Roppant hibát követsz el, hogyha nem teszed.

Admét

Ha megteszem, készen van a szivmardosás!

Herakles

Engedj; talán jól üt ki még ajánlatom.

Admét

Jaj!

Bárcsak ne nyerted volna őt a versenyen!

Herakles (kétértelmüleg)

A versenyen ha én nyertem, nyertél te is.

Admét

Igen derék; de a nő csak hadd menjen el!

Herakles

Elmegy, ha kell; de lássad, Admét, kell-e hát?

Admét (határozottan)

Igen, ha téged azzal meg nem bántalak!

Herakles

Az én ohajtásomnak is van ám oka!

Admét

No győzz tehát; de már ezt nem kedvelhetem.

Herakles

Idővel áldasz érte, csak fogadj ma szót.

Admét (kisérőihez)

Vigyétek ezt be, hogyha meg kell lenni már.

Herakles

CSewléd kezére a hölgyet nem engedem.

Admét

Vezesd be hát, ha tetszik, őtet önmagad.

Herakles

Csak épen a saját kezedre bizhatom.

Admét

Én nem nyulok hozzája sem; tőlem mehet!

Herakles (a nőt Adméthez közelébb vive)

Csupán csak a te jobb kezedre bízom őt.

Admét

Uram, te szörnyen kényszerítesz engemet.

Herakles

Nyujtsad ki bátran jobbodat, s illessed őt.

Admét (hevesen s arczát félrekapva)

Imé nyujtom, mint a fejetlen Gorgo felé!

Herakles

Fogod?

Admét

Fogom!

Herakles

No csak te fogd; majd elhiszed,

Hogy érdekes vendéged volt Zeüsz fia!

(A nőt lefátyolozva.)

S most nézz reá, ha asszonynak beillik-e;

És már, ha boldoggá levél, félre a búval!

Admét

Nagy istenek, mit mondjak? Hallatlan csoda!

Valóban életpáromat szemlélem itt?

Nem gunyt űz egy rettentő isten én velem?

Herakles

Nem, nem; tulajdon hölgyed áll szemközt veled.

Admét

Ah nézd, nem alvilági tünemény-e ez!

Herakles (magára mutatva)

Ne hidd, hogy én varázsló vendéged vagyok.

Admét

De a kit eltemettem, nőmet látom én?

Herakles

Ugy van; nem is csodálom e kételkedést.

Admét

Illessem, ah szólitsam élő nőm gyanánt?

Herakles

Szólitsd; a mit kivánhatál, mind megvagyon.

Admét (nejét átölelve)

Oh, drága nőmnek szemvilága s termete,

Birlak váratlan, a kit soha látni nem hivék!

Herakles

Birod; csak egy isten meg ne irigyelje azt.

Admét

(Elragadtatással Herakleshez.)

Oh Zeüsznek, a felséges istennek fia,

Áldás fejedre; óvjon meg téged az atyád:

Mert csak te hoztad jóra romlott sorsomat!

(Változtatott hangon.)

Hogy hoztad a setétből napvilágra őt?

Herakles

A szellemek királyával vivtam vitát.

Admét

S hol vivtad a Halállal ezt a nagy catát?

Herakles

A sir körül kilesve kaptam őt nyakon.

Admét (a nőt elnézve)

De hát miért oly hallgatag még egyre nőm?

Herakles

Tilos leszen meghallanod hölgyed szavát,

Míg meg nem engesztelte még az alvilág

Nagy istenit, s harmadszor a nap nem virad.

(Rövid szünet.)

De már vezesd be őtet, Admét; és igaz

Létedre, megbecsüljed a vendégeket!

S légy boldog; én megyek, hogy, mint Sthenelos fia

Reám parancsolt, megtegyem kalandomat.

Admét

Maradj velünk, s mulass e tüzhelynél tovább!

Herakles

Majd máskor, Admét; mostan elsürget vitám.

(El az országutnak.)

Admét (utána kiáltva)

Légy boldog a viszontlátásig útadon.

(A karhoz és tömeghez.)

Tetrarczhiám polgári, megparancsolom,

Hogy e szerencsés ünnepélyre tánczkörök

És áldozatra tulkok állittassanak.

Mert jóra változott bal sorsom e napon;

Nem is tagadhatom meg, hogy boldog vagyok!

(Alkestissel a kiséretének egy részével bevonul a királylakba, az örömkiáltó népet hátrahagyván.)

Kar

Tarkák az isteni tervek;

Sokat reméltelenül tesznek az égben:

A biztosan várt füstbe megy,

A váratlanokat meghozza Zeüsz.

Igy volt ma is!

(A kar elmélkedése közben lassankint eltávoznak a szinmü nézői.)

 

Forrás: A Kisfaludy-Társaság évlapjai – Új folyam – XI. kötet – Bp., 1876.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése