(Bemutattatott 1875. évi november 24-dikén.)
SZEMÉLYEK:
APOLLON
HALÁL
ADMÉT, pherai király Thessaliában
ALKESTIS, Admét neje
EUMELOS, ezek fia
PHERES, Admét atyja s előbbi király
HERAKLES, Zeusz és Alkmene fia
KÖRNŐ, Alkestis mellett
SZOLGA a királyi lakban
A király KISÉRŐI
A királyné SZOLGÁLÓI
A királyi pár néma szerepü LEÁNYA
KAR, melyet a pherai eloőkelő aggastyán polgárok képeznek.
Szinhely, szabad téren a királyi palota előtt, honnan kilátás az utóbbira és utczákra.
Az előadás ideje a 85-dik olympias 2-dik éve, 438 Kr. e.
ELSŐ FELVONÁS
Apollón kilép Admét király palotájából a szinpad hátterében, s megáll középen, ijjal kezében és tegezzel a hátán. – Kezdődik a cselekvény reggel.
ELSŐ JELENÉS
APOLLON egyedül (a királyi lak felé fordulva)
Oh Admét háza, melyben én elégedett
Valék a bérkenyérrel, bár isten vagyok!
Zeüsz műve volt ez. Mert midőn Asklepios
Fiamnak a mellére rávillámozott,
S megölte azt, boszumban én lelődözöm
Tüzének egy szemü Kyklops müvészeit;
S ő földi szolgálatra számüzött ezért.
E honba jöttem, és míg itt pásztorkodom,
Gazdám lakát hűségesen megőrizém.
mert jó magam jó házi gazdát leltem én
Pheres fiában, a kit a rögtön halál
Elől ki is ragadtam, rászedvén az ősz
Mörákat; ám ezek beléegyeztenek,
Hogy Admét elkerülje még most a halált,
Ha önmagáért arra mást helyettesít.
(Rövid szünet.)
Mind sorra kísértette aztán kedvesit,
Atyjád, öreg szülőjét, a ki hordozá;
És nem talált, csak a nejét, ki érte kész
Meghalni és nem látni többet a napot.
S a már halálra váltat ott ben hű kezek
Fogják fel ápolgatva: mert ma végzete
Meghalni és letenni ezt az életet.
És én, nehogy megfertőztessem, elhagyom
Eme szivemnek mind maig kedves lakást.
(Észreveszi a királylakba siető Halált.)
S im a Halált itt látom én közelgeni,
A holtak áldozárát: jön hogy elvigye
Az alvilágba. Pontosan ki tudta ő
Számitni e halálnap végzetes sorát!
MÁSODIK JELENÉS
APOLLON, HALÁL
(A Halál, személyitve, fekete szárnyakkal, villogtatott karddal jelenik meg. Apollon láttára meghökken.)
Halál
Ah, ah, ah, ah!
Mit akarsz ugyan itt? mit e ház teneked,
Phöbos? Ujabb bün, hogy te az alvilág
Tiszteletét s isteneit bántod!
Avagy nem elég volt Admét
Végét tiltanod, a Mörák fonalát
Kijátszva cseleddel? hanem ujra
Pelios lánya miatt s mellett ragad-e
Kézivet a te karod, ki magát
Férje helyett halálra szánta?
Apollon
Megállj! az én mentségeim méltányosak.
Halál
(Apollon fegyverére czélozva.)
Mért hát ez ij, he érzetid méltányosak?
Apollon
Szokásom azt mindig magammal hordani.
Halál (keserűen)
S e házat azzal bűnösen segiteni?
Apollon
Mert kedves emberemnek sorsa szivemen.
Halál
Megfosztasz e másik halottól is tehát?
Apollon
Erővel én tetőled azt sem vettem el.
Halál
Mért van tehát még föld felett s nem föld alatt?
Apollon
Mert nője megváltotta, a kiért te jősz.
Halál (gúnnyal)
El is viszem bizonynyal őt a föld alá.
Apollo
Fogd és vigyed! ki alkudhatnék meg veled?
Halál
Az illetőt nem ölni meg? Hisz ez szakom!
Apollon
Korántsem azt, hanem csak a megérteket.
Halál (szárazan)
Elismerem, bevallom, én, hogy jót akarsz.
Apollon
Alkestis igy nem jutna hát öreg korig?
Halál
Nem; minket is megillet egy kis tisztelet.
Apollon
Egyetlen és nem többes élet megy vele!
Halál
Ifjú halottal fényesebb az én dijam.
Apollon
Öreg korában gazdagabb temetése lesz.
Halál
Phöbos, te a dúsgazdagok mellett szavalsz!
Apollon
Hogyan? Nem is tudtam, hogy ily bölcs vagy nekünk.
Halál
Jó is lesz az, ha mindenegy dus vén leszen!
Apollon
Tehát szives kérelmemet be nem veszed?
Halál
Nem én bizony; tudod te már szokásomat!
Apollon
Az isteneknek, embereknek undokot!
Halál
Mi tégedet nem illet, el nem kaphatod.
Apollon
Felhagysz e még ezekkel, bármi nyers vagy is,
Oly férfiú fog itt Pheresnél szállni meg,
Kit a hideg Trákhonba küld Eurystheus,
Hogy a lovat kocsistul elhozná neki.
Ez majd betérvén egykor Admét termibe,
Erővel elragadja tőled a nejét.
És akkoron hálámra számot ám ne tarts;
S bár kényszerülsz engedni, gyűlöltem leszesz.
(Apollon elmegy méltósággal a városból kivivő uton.)
Halál (utána kiabálva)
Bármennyit is fecsegsz te, mind haszontalan:
Alkestis Admét termiből Hadesbe megy.
(Fegyverére mutatva s a királylak felé fordulva.)
S megyek, hogy e pallossal eljegyezzem őt,
Mert alhon istenséginek szentelve az,
Kinek hajából fegyverem zsengét arat.
(Be a királylakba.)
HARMADIK JELENÉS
A kar személyei, két egyenlő részre oszolva, feltünnek a szinpadon s felváltva zengik a karéneket.
KAR, egyedül.
Előének.
Első félkar
E nagy csend, mi ez itten?
Admét laka mért annyira hallgatag?
Második félkar
Még csak egyetlen kedves sincs sehol,
A ki mondaná, a meghalt királynét
Kell-e siratni? avagy mégis
Él és látja még a napot Pelios
Leánya, Alkestis, nekem és minden
Szemnek legdicsőbb nő férje iránt
Széles e világon.
Első stropha
Első félkar
Ki hall a háznál vagy sohajt, avagy sirást,
S kézcsapdosást, hogy vége van?
Második félkar
De igazán, csak egy cseléd
Se mutatkozik a kapuban.
Vajha legalább te jelennél meg,
A vészt elháritni, Paean!
Első félkar
Ha halva már, nem volna csend;
A hulla onnan el nem tünhetett.
Második félkar
Hogyan? Ne hidd; én nem bizom!
Első félkar
Admét oly pongyolán temethette
Volna szerelmes asszonyát?
Első antistropha
Második félkar
Nem is látok a küszöb előtt
Forrásvizet, miként az ős szokás
Halottas háznál hozza magával.
Első félkar
Hajfürt sincs a pitvarajtón,
Mely a halotti gyászszal jár;
Nem csapdossa kezét egy nő.
Második félkar
Pedig ez a végzetes nap…
Első félkar
Hah, mit beszélsz?
Második félkar
Mely őt a föld alá viszi!
Első félkar
Lelkemet, szivemet töröd össze!
Második félkar
Kell, mikor a jóknak vége,
A kik mindenha jók voltak,
Siratni azokat.
ÖSSZES KARDAL
Második stropha
De a földnek akármely
Tájára evezzen,
Akár Lykiába,
Akár az Ammon-föld
Vizetlen vidékire:
Életét a boldogtalan
Sehol sem biztositja.
Mert a mirigy halál ott is
Sarkában; s én nem tudok
Melyik istennek áldozni.
Második antistropha
Csak, ha maga látná
Szemével a napfényt
Phöbos fia, hagyhatné el
A setét alhont
És Hades kapuit.
Mert holtakat támaszta fel,
Míg meg nem ölte őt
A Zeüsz sujtotta tüz.
De most az élethez
Hol a remény?
Végdal
Mert a király mindent megtön,
S minden isten oltárai rakvák
Véráldozatokkal; és sehonnan
Semmi gyógyszer!
(A királylak ajtaja megnyilik: Alkestis egyik szobahölgye lép ki, szemben a karral.)
NEGYEDIK JELENÉS
KAR, KÖRNŐ
Kar
De imhol, egy királyi körnő lép könyes
Szemmel ki: ah mi hirrel lep meg engem ez?
(A közelitőhöz fordulva.)
Sirásod megbocsátható, ha baj vagyon
Királyi udvarunkban; azt ohajtanók
Mi tudni, él-e vagy nem él Admét neje.
Körnő
Élőnek is halottnak is nevezheted!
Kar
Egyszerre hogy lehetne élő és halott?
Körnő
Fejét lecsüggesztette, s más halálozik!
Kar
Oh jaj, király, mily férj mily nőt vesztesz vele!
Körnő
Azt a király nem érzi, míg meg nincs a baj!
Kar
S nem volna életéhez legkisebb remény?
Körnő
A végzetes nap kényszerítő percze ma!
Kar
Történt-e érdekében minden illető?
Körnő
Gyászöltönyét mind elkészitteté ura.
Kar
Ah tudja meg, hogy innen elköltözve is
Az ég alatt nemének legdicsőbbje lesz!
Körnő
Hogy is ne volna? Oh ki kétli vajon ezt?
Avagy mi a kelléke egy leglelkesebb
Nőnek? Hogyan tüntethetné ki jó ura
Iránt hűségét mintsem érte halva meg!
(Változtatott hangon.)
De mind ez a városban tudva mindenütt;
Hanem csodáld, mit ott ben a háznál teve!
Mert tudva, hogy halála napja itt vagyon,
Megmosta már folyók vizében szép fehér
Testét; kiszedte a czédrus szekrény diszes
Ruháit, és felöltözött királyilag.
S a gócz előtt megállva, igy imádkozott:
„Istennő, mert ezennel föld alá jutok,
Eléd borulva buzgón kérlek tégedet,
Gondját viseld árváimnak; tedd, hogy fiam
Jó nőt találjon és leányom jó urat;
S hogy sirba oly nagyon korán ne szálljanak
Mint én szegény szülőjök. Add, hogy boldogul
Éljék atyáik földén át az életet!”
(Rövid szünet.)
Itt minden oltárt, a mely Admét termiben
Áll, sorra eljárt s megkoszoruzott mirtusok
Önszedte zöld lombjával, hő imák között,
Sirás, fohász, s a nélkül hogy szép arczain
Meglátszanék az oly közel válság nyoma.
Aztán lakába tova, itt az ágy felett
Már elfakadt Alkestis sirva, és beszélt:
„Oh ágy, a hol megoldtam én a szüz övet
A férfinál, kiért ezennel meghalok,
Isten veled: mert én rád nem neheztelek!
Csak engemet vesztesz: mert el nem árulom
Jó páromat: majd uj nő érkezik beléd,
Ha nem hivebb is nálamnál, tán boldogabb!”
Itt rá borulva összecsókdosá; s egész
Ágyát megáztatá meleg könyzápora.
(Rövid szünet.)
A mint sürü könyekkel aztán jóllakott,
Lecsünt fővel lakából majd eltávozott,
Majd ujra visszatére lágy párnáira
S az ágyon ismételve elveté magát.
Anyjok leplébe csimpajkodva sirtanak
Szülötti; a ki majd ezt majd viszont amazt
Ölelte fel, csókolva mint halálfia.
Mind sirtak a királyi ház cselédei,
Szánván az asszonyt; a ki mindegyik felé
Nyujtotta jobbját; és nem volt olyan gonosz,
Kitől bucsút nem venne és nem hallana.
Ily bal szerencse sujtja most Admét lakát;
Ki hogyha meghalt volna, meghalt volna: most
Él ő, de gyászban a mit nem feled soha!
Kar
Jaj, mint eped szivében most Admét király,
Hogy oly dicső hitestől kell megválnia!
Körnő
Sír, karja közt ölelgetvén kedves nejét,
Könyörgve, hogy ne hagyja őt árván magát!
Lehetlent kérve, mert sorvad szemlátomást.
Kezének elvetette már bágyadt sulyát;
S csupán, habár parányi a lélekzete,
A napsugárt erőködik szemlélni még,
A mint hogy itt utószor és többé soha
Nem látja már a naptekének lángjait!
Hanem megyek, s bemondom megjelentedet:
Mert a királyhoz épen nem mind olyanok,
Hogy bal sorában osztozkodnának vele!
De hát te az én uraimnak régi hive vagy.
(A szobahölgy visszatér a királylakba.)
MÁSODIK FELVONÁS
A kar egyedül a szinpadon, várva, mi történik a körnő bejelentése után.
ELSŐ JELENÉS
A KAR egyedül.
Kardal. Stropha.
Első félkar
Oh Zeüsz, mi lesz vége,
Mi kimenetele a királyi házat
Fenyegető vésznek?
Második félkar
Valaki jön. Ah, nem kell-e már
Hajat nyirnom és a hirre
Gyászt öltenem?
Első félkar
Igen, igen, oh barátim!
De csak kérjük az isteneket:
Mert nagy az istenek hatalma!
Az összes kar
Oh áldott Paean,
Találj gyógyszert Admet bajában!
Segélj, segélj!
Máskor is segéltél rajta már;
Most is forditsd el a halált,
S rontsd meg Hades gyilkát
Antistropha
Második félkar
Jéh! oh jaj! jaj, jaj!
Jaj, Pheres fia, hová lészsz te,
A nődtől megfosztva!
Első félkar
Haj, haj! ömmegölésre késztő
Esemény, szörnyebb egy égmagas
Nyakfojtó huroknál!
Második félkar
Mert nem hogy a kedves,
Hanem a legkedvesb nőnek
Enyésztét látod ma.
(A palota ajtaja megnyilik: Alkestis és férje kilépnek.)
Összes kar
Ihol, ihol!
Nézd, itt jön a királylakból ő és ura!
Kiálts, oh jaj ordits,
Pherai föld, a legjobb feleség
Nyavalgás elsorvadása felett
Az allag számára!
Karnagy
Sohsem mondom én a nászt nagyobb
Gyönyörnek mint gyötrelemnek,
Elnézve a mult kor csapásait
S a király jelen veszteségét;
A ki elesve a legderekabb
Nőtől, ezután
Nem él már életet!
(Ezalatt Alkestis, körhölgyeire támaszkodva, lassan fellép a szinpadon; Admét oldalt foglal helyet gyermekeivel.)
MÁSODIK JELENÉS
KAR, ALKESTIS, ADMÉT, GYERMEKEIVEL, kik közt EUMELOS előbb hallgatag.
(Alkestist a nők egyenes állásban tartják fen; mögötte nyugágy.)
Első stropha
Alkestis
(Fejét félrehajtva s a légbe nézve.)
Nap, oh napvilág,
S mennyei örvényei ti
A futó fellegnek!
Admét
Lát minket, oh lát a nap, két boldogtalant
Kiknek bününk nincs annyi hogy te halni menj!
Első antistropha
Alkestis
Oh föld te, s házfedél!
Menyekzői nyoszolyák ti
Az ősi Jolkosban!
(Fejét mellére csüggeszti.)
Admét
Oh állj egyenest, szerencsétlen! ne hagyd magad;
Imádj, hogy az istenek rajtunk könyörüljenek!
(A beteg ábrándjai elhatalmaznak; meredt szemekkel néz maga körül.)
Második stropha
Alkestis
Látom a révészt, látom a csolnakot;
A holtak hajósát, kormánynyal kezében.
Charon hív már engem: Mit késel?
Siess! Késleltetsz! Minden kész;
Menni kell!
Admét
Hah, mily kegyetlen elmenésekről beszélsz
Te! Jaj, szerencsétlen fejünk mire is jutott!
Második antistropha
Alkestis
Ragad, hurczol engem valaki,
Nem látod, a halottak földére
A zordszemü szárnyas Hades?
Mit tészsz? Ereszsz! Hová megyek,
Ah én ezerszer szánandó!
Admét
Honnét bu vár szerelmesidre, s rám kivált
És magzatidra, kikkel e veszély közös.
Végdal
Alkestis, cselédeihez
(Ábrándjaiból kiderülve, kényelmetlennek érzi helyzetét, s kivánja, hogy körnői nyugágyra tegyék.)
Ereszszetek el már, ereszszetek el;
Fektessetek le, nem birnak
Lábaim: közel van Hades,
Setét éj vonul szememre.
Magzatim, magzatim, nincs
Nektek többé anyátok;
Éljetek boldogul, magzatim!
Admét
Hah, mily szomorú szavak nekem,
Minden halálnál gyötrelmesbek!
Ne, az istenekre kérlek, el ne hagyj!
A gyermekidre, el ne hagyd
Árvulni őket! Oh végy lelket:
Mert ha te meghalsz, én se legyek!
Tőled függ létünk vagy nemlétünk;
Ugy imádjuk szerlemedet!
(Alkestis a nyugágyon kissé felemelkedik; a férjéhez és gyermekihez fordulva beszél.)
Alkestis
Admét, te látod önmagad, hogyan vagyok;
Mielőtt kimulnék, engedd, hadd nyilatkozom.
Én tégedet tiszteltelek, s magam helyett
A napvilágot látni megtartottalak,
Halálra szánva érted, ámbár kénytelen
Nem voltam; és szivem szerinti férjet is
Remélheték, dúsgazdagot, jó ház urát.
Én nem kivántam árva gyermekimmel itt
Maradni nálad nélkül; nem fösvénykedem
Az ifjuságnak drága kincsével, midőn
Atyád s szülő anyád elárultak magok
Téged, holott előkelőleg illeté
Őket fioknak megváltása, s egy dicső
Halál, mikor te csak magad valál ilyen nekik,
S egy másikat nem volt szabad remélniök.
Ugy majd együtt élhettünk volna még, te s én,
És nődtül elszakadva nem, nem kellene
Gyászolnod és árvákra nézned. Ah de ezt
Egy isten igy rendelte már kettőnk felől!
(Rövid szünet. Változtatott hangon.)
Legyen; hanem juttasd eszedbe hűségemet:
Méltó viszonzást tőled én nem kérhetek,
Miután az életnél nincsen drágább vagyon;
De hogy jogos kérelmem, azt tán elhiszed.
(Közel álló gyermekeikre mutat.)
Szülöttimet te ugy szeretted mint magam;
Engedd tehát, lakomban ők itthon legyenek,
S ne hozz reájok udvarodba mostohát,
Ki nálam érdemetlenebb asszony levén
Irígyen árváinkra vesse a kezét.
Oh azt ne tedd: ez egyre kérlek tégedet!
mert gyermekekhez nem szelídebb érzetü
Mérges kigyónál egy beszerzett mostoha.
Ám a fiú atyjában oly várat talál,
Kinél beszólhat és kegyesen fogadtatik:
De kincsem, oh te majd hogyan leánykodol?
Mily némber adja egykor az atyádnak kezét,
Ki csúfra nem lesz tenni kész jó híredet
S virágkorodban tönkre tenni nászodat?
Mert nem szüléd készit ki arra tégedet;
Szüléseden sem az fog bátorítani,
Hol semmi sem helyettesitheti az anyát.
Mert meghalok; pedig nem is holnap, se nem
Holnap után vár utánam a mirigy halál;
De rögtön a nemlétezők között vagyok.
Hanem éljetek mind boldogul! Férjem, neked
Méltó dicsed, hogy leghűségesb nőt birál;
És gyermekim, tinektek, hogy legjobb anyát!
(Csendesen lehanyatlik.)
Kar
Bizzál! e férfiúért én kezeskedem,
Hogy józanúl érezve, mind ezt megteszi!
Admét
Meglesz, ne félj, mind meglesz ez: mert téged én
Mint életedben birtalak, szintugy te lészsz
A sirban is szerelmesem; nem is nevez
Férjének engem egy thessal nő is soha!
Nincs oly nemes szülőktől származott, sem oly
Tündéries szépségü más asszony személy.
(Mindkét gyermeköket kézen fogva.)
Elég e magzatok nekem, csak az istenek
Élveznem ezeket engedjék, ha tégedet
Nem engedének. Nem vet gyászomnak határt
Egy év, hanem míg élek, oh lelkem fele,
Siratlak én, szülőimet gyülölve: mert
Csak szinleg és nem tettleg voltak ketten ők
Jók a fiokhoz, míg te drága életedet
Feláldozád helyettem! És ne sirjak én,
Elvesztve benned kedves édes páromat?
Kerülöm a dalidókat, a borczimborát,
Koszorúkat, az eddig itthonos vidor zenét;
Ah, én se lanthoz nem nyulok többé soha,
Sem Libya fuvolyája tapsra nem ragad,
Ha egyszer elhagyott veled minden gyönyör!
Okos művésztől élethíven alkotott
Képmásod ott nyugvandik özvegy ágyamon;
Ehhez fogok fordulni, ezt ölelgetem,
Téged nevezve; s kedves nőmet gondolom
Ölemmel átkarolni, ámbár nem te vagy!
Fagyos vigasz, de lelkem égető buját
Ohajtanám enyhitni! S bár cska álmaim
Közben jelennél meg gyakorta: édes az,
Ha éjjel is meglátogat elhunyt kedvesünk.
Ha Orpheusnak birnám nyelvét és dalát,
Hogy elbájolva Demeternek a vejét
S leányát, visszahozhatnálak én megint,
Hadesbe mennék érted; engem sem Charon
Lélekhajósa, sem Pluton irtózott ebe
Nem fogna elrémitni, míg felhoztalak.
(Rövid szünet. Hangot változtatva.)
De várj reám, míg majdan én is elmegyek;
S készits helyet, hogy ott együtt lakjunk megint.
A gyermekinknek meghagyom, hogy engem is
Azon czédrusba zárjanak, s a te oldalad
Mellé helyezzenek le: mert én halva sem
Lehetek tetőled távol, oh egyetlenem!
Kar
E gyászt veled, mint jó baráttal jó barát,
Én is megosztom; oh, a hölgy méltó reá!
Alkestis
(Két gyermekének kezét megragadva.)
Oh gyermekim, halljátok-e, hogy mit fogad
Atyátok? Ő reátok más nőt nem veszen
Házához, ugymond, s engemet meg nem gyaláz!
Admét
Ismételem, s be is váltom fogadásomat.
Alkestis
(A gyermekek kezeit Admét kezébe teszi.)
Igy hát vegyed kezemből e két magzatot!
Admét
(A gyermekeket magához vonzva.)
Kedves kezekből drága zálogim nekem!
Alkestis
Te légy helyettem édes szüléjök nekik!
Admét
Okvetlenül, miután tetőled elestenek!
Alkestis
Oh gyermekim, mikor élnem kellene, meghalok!
Admét
Jaj, tőled elszakadni! jaj, hová legyek!
Alkestis
Az idő nagy orvos; végre, semmi a halott.
Admét
Az istenekre kérlek, vigy el engem is!
Alkestis
Elég ma nődnek éretted meghalnia.
Admét
Oh sors, oh mily életpártól fosztasz te meg!
Alkestis
Elnehezedik homályba sülyedett szemem.
Admét
Végem nekem, ha elhagysz engem, drága nőm!
Alkestis
(Mindinkább bágyadva.)
Nem létezőnek, semminek mondj engemet.
Admét
Emeld fel arczodat, ne hagyd szülöttidet!
Alkestis
Nem én, nem önként; éljetek, kedves rajom!
Admét
Oh nézz reájok, oh nézz!
Alkestis
(Admet karjaiból arcra bukván.)
Többé nem vagyok!
Admét
(Alkestis összeroskadtán elrémülve.)
Mit tészesz? Elhagysz?
Alkestis
(Végerőködéssel.)
Légy boldog!
Admét
(Félig öntudatlanul ráborulva.)
Végem nekem!
Kar
(A válság láttára, Admét végszavaival egyszerre.)
Elköltözött: Admét királynak nincs jene!
(Rövid szünet; a kis fiú szüleihez fut.)
Stropha
Eumelos
Oh jaj nekem, dajkám oda!
Nincs többé a nap alatt,
Atyám! a szerencsétlen
Itt hagyta nagy,
Nagy árvaságra fejemet!
Nézd, nézd merev szemeit
S elesett két kezét!
Hallgass meg, hallgass, oh
Anyám, könyörgök!
Én hivlak, anyám, én,
Ajkidon csüggő madarad!
Admét
(Helyzetéből föl nem emelkedve.)
Őt, a ki nem hall, a ki nem lát! Igy vagyok
Igy vagytok, ah mindnyájan igy vagyunk oda!
Antistropha
Eumelos
Gyermekkoromban, jaj, atyám,
Magamra maradtam az édes
Anyától elhagyatva!
Oh én boldogtalan, mily
Szörnyen jártam én!
Szegény nővér, árva leány!
Jaj, atyám, mily hiu, mily hiu
Volt nászod, hogy a vénség
Határaig nem élhetél vele;
Oly korán eltünt. Veled, anyám,
Az egész ház oda.
Kar
A bal szerencsét, Admét, elviselni kell!
Nem első és utolsó vesztettél te jó
Nőt ezzel; és egyébaránt tanuld meg azt,
Hogy mindnyájunknak el kell egykor mennie.
(A vég szavaknál Admét a halottól felemelkedik.)
Admét
Igen tudom, nem is véletlenül lepett
Meg e csapás; rég tudtam és rettegtem azt.
(Int a cselédségnek, s folytatja a karhoz.)
De el fogom temetni a holtat; csak itt
Maradjatok, s gyászpaeant énekeljetek,
Az alvilág engesztelhetlen istenit
Imádva. Thessal népemnek pedig, melyen
Uralkodom, gyászt rendelek holt nőm után,
Hogy nyirja meg mind a haját, s fátyolt vegyen;
Fogjátok a négyes lovat, s a nyergesek
Serényeit szokás szerint vágjátok el;
Se síp, se lant ne légyen hallható sehol
A városon mától tizenkét hónapig:
Mert kedvesebb halottat nem temethetek
Ennél, kit én örökre mélyen tartozom
Tisztelni, a ki értem életét adá.
(A kar megkezdi a kívánt éneket, mely alatt az udvarnokok Alkestis holttestét beviszik a királylakba. Admét gyermekeivel kiséri azt.)
Első stropha
Összes kar
Oh Pelias leánya,
örömmel menj a setét Hades
Szomorú lakába!
De tudja meg a fekete fürtü
Hades-isten, s a révészpadokon
És kormányon ülő öreg
Lélekhajós, hogy egy uttal a nők
Legjavát, legjavát viszi
Evezője keresztül
Acheron taván!
Első antistropha
Sokat énekelnek rólad
A dalnokok mind a hét huru
Hegyi lanton, mind lantatlan
Zenével Spartában, mikor
Beköszönt a Karneaünnep,
A hosszu éjeket
Megvilágitó hold feltüntekor;
Sokat a boldog fényes Athenben.
Oly daltárgyat hagytál
Az ének népének!
Második stropha
Vajha rajtam állana,
Bár tehetném azt én, tégedet
Hades birodalmiból
S Kokytos vizétől
Visszateremteni a nap alá!
Mert nők leg, oh legnemesbike,
Te tudtad csak életeden
Magad, férjed életét megváltani
Hades kezeiből. Könnyü legyen
A reád hulló föld!
Ha özvegyed más ágyat keresne,
Vajmi gyülölt lesz előttem
S gyermekeid előtt!
Második antistropha
Az anya nem akarta
Földbe rejteni tetemeit,
Sem elévült atyja,
A fiuért, a kit nemzettenek,
Hogy azt megváltanák
Őszbe borult fejökkel.
Fiatal te, fiatal férjed helyett,
odadtad magadat!
Vajha ilyen életpár
Jusson nekem is,
Gyér osztályrész az árnyékvilágon:
Oh az velem bútalanul
Élné le napjait!
HARMADIK FELVONÁS
Herakles belép mint idegen utas; óriási alakja, buzogánya s egyéb jelmeze megismerteti a nagy hőst. látván a kart barátja, Admét laka előtt, megáll.
ELSŐ JELENÉS
KAR. HERAKLES.
Herakles
Barátaim, Pherae város polgárai,
Admét király, ugyan mondjátok, hon van-e,
Kar
Itthon vagyon, Herakles, a Pheres fia.
De szólj, mi hoz Thessáliába tégedet,
Hogy a pheraek fővárosát meglátogasd?
Herakles
Tiryusi Eurysteustól rendelt egy vitám.
Kar
Aztán hová ügyekszel? hol kalandozol?
Herakles
A trák Diomedesznek négyfogatú szekere van
Kar
S azt elvehetted? A gazdát nem ismered?
Herakles
Nem én; a Biston-földön nem jártam soha.
Kar
Azt a lovat baj nélkül el nem küzdheted!
Herakles
Én a sulyos vitáktól el nem szökhetem.
Kar
De igy te halsz meg avagy hős ellenfeled.
Herakles
Nem ez leend immár az én első tusám.
Kar
S mi lesz, ha meggyőzheted a négy ló urát?
Herakles
A négy lovat Tiryus királyának viszem.
Kar
Nem könnyű megfékezni a délczeg lovat!
Herakles
Ha csak tüzet nem fúnak épen arczaik!
Kar
Kettéharapják rögtön azok a férfiút.
Herakles
Erdőlakos vadakról, nem lóról beszélsz!
Kar
Vérlustosoknak látod a jászoljokat.
Herakles
S a hős, ki gyermekének lenni kérkedik?
Kar
Aresének; ő, az aranyos trák nép főnöke.
Herakles
Tehát ez a vitám is a manó műve?
Nehéz valóban, és mindig fokozva van,
Ha már örökké Ares nemzedékivel
Kell vivnom! Első volt Lykaon; erre meg
Kyknos következett; s most már a harmadik
Munkám a négy igásoknak gazdája lesz!
De nincs halandó, a ki Alkmene fiát
Rettegni lássa szemben ellenségivel!
(A királylak ajtai megnyilnak; Admét, szolgáitól kisérve, kilép.)
Kar
De ime, épen itt jön Admét fejedelem
Szemközt lakából, e hon országló ura.
MÁSODIK JELENÉS
AZ ELŐBBIEK, ADMÉT.
Admét
Lég yüdvöz, oh Perseus ivadéka, Zeüsz fia!
Herakles
Légy, Admét, üdvöz, thessal fejdelem, te is!
Admét (szomorún)
Ohajtanám; tudom, te jót kivánsz nekem!
Herakles
(Komor szavára elnézvén figyelmesen Admétet.)
Nos, mit jelentsen rajtad e gyászhajnyirás?
Admét
A földbe egy halottamat teszem le ma!
Herakles
Az istenek ne adják, hogy szülötteid…
Admét
A gyermekek megvannak életben maig.
Herakles
Atyád megérve arra már, ha úgy esett.
Admét
Atyám is él mindeddig, és szülő anyám.
Herakles
Alkestis, ifju nődnek csak nincsen baja?
Admét (kétértelmüleg)
Felőle én kettőt is mondhatok neked!
Herakles
Holtról-e vagy élőről értsem e szavat!
Admét
(A még otthon levő halottra czélozva.)
Oh, az van is nincs nekem nagy búmra már.
Herakles
Igy sem tudok még többet, oly mélyen beszélsz.
Admét (kitérőleg)
És nem tudod te hitvesem bal végzetét?
Admét (könnyezve)
Hogy élne hát, ha erre elszáná magát?
Herakles
Oh csak halaszd akkorra mégis a sirást!
Admét (tompán)
Ki meghalt és ki meg fog, mindkettő oda!
Herakles
A lenni és nem lenni közt hézag vagyon.
Admét (ismét zokogva)
Te igy itélsz, Herakles, én viszont amugy!
Herakles
Mit sirsz tehát? ki halt meg kedvesid közül?
Admét (mindig kétértelmüleg)
Nő, a kiről előbb is állott a beszéd.
Herakles
Külső, avagy veled rokon családtag az?
Admét
Külső, de udvaromban nem kerülhető.
Herakles
Miért tehát épen lakodban mult ki az?
Admét
Hogy atyja meghalt, itten árvául lakott.
Herakles (félre)
Oh Admét, úgy ohajtanám, ne volna búd!
Admét (megütközve)
Hová irányoz ajkidon, szólj! e beszéd?
Herakles
Más házi gazda szállására költözöm.
Admét
Nem a világért; engem ezzel meg ne ronts!
Herakles
Gyászházban a vendégek alkalmatlanok.
Admét
Meghaltak a kik meghaltak; te csak bemégy!
Herakles
Vendégeskedni gyászoló háznál csufos.
Admét
Számodra lesz nálunk külön vendégterem.
Herakles (indul)
Ereszsz; ezer hálával tartozom neked!
Admét
(Az indulót visszatartva.)
Lehetlen innét máshová költöznötök!
(Kisérőinek egyikéhez.)
Vezesd be őt, s a hátsó vendégcsarnokot
Nyissad ki, és a gondnokoknak hagyd meg azt,
Hogy ételekkel bővesen szolgáljanak,
Becsukva a köz ajtót. Mert nem illenék
Busulni a vendégnek és jajt hallani.
(Heraklest az udvarnok bevezeti.)
HARMADIK JELENÉS
KAR. ADMÉT.
Kar
Hah, mit cselekszel, Admét? Házadban vihar
Dul, és te vendéget fogadsz: elment az eszed?
Admét
De hát ugyan, ha udvaromból a betért
Vendéget elkergettem, az már tetszenék?
Nem; ezzel nem javitnék én bal sorsomon,
Csupán a vendéggazda tisztét sérteném.
Bajomhoz uj bajt toldanék, ha házamat
Akárki vendéggyülölőnek tartaná!
S én benne a legszivesebb gazdát lelem,
A hányszor Argos szomjas földein vagyok.
Kar
Mért titkolod hát tőle sorsodat, ha már
Oly jó barátod, a milyennek hirdeted?
Admét
Házamba semmi áron ő be ne mmegyen,
Mihelyt bajomnak legkisebb neszét veszi.
Lehet, hogy esztelennek is mond s nem dicsér
Egynémely engem tettemért; de udvarom
Nem tudja meggyalázni a vendégeket.
(Admét betér házába, rendezni a temetést; a kar marad.)
Első stropha
Kar
Oh ez embernek mindig
Vendégszerető, nemes udvara.
Téged talált méltó
Lakának a pythoi
Lantos Apollon is!
Tetszett is nagyon őneki
Juhaid őrzése,
Ki a horgas tetőkön
Nyájaitok mellett pásztori
Nászdalokat zengett.
Első antistropha
A dalszerető bonta hiúz
Juhaihoz csatlakozott;
Elhagyta Othrys lejtőit
Az oroszlánok
Verhenyes falkája.
Ott tánczolt lantod alatt,
Phőbos, a tarka őz,
Kicsalván őt könnyű szárain
A magas fenyvek alól
Éneked öröme.
Második stropha
A legnyájgazdagabb lakot
Lakod te a szépvizü
Böbe tónál. Telkeid
És meződ rónáinak
A napmének setét
Esti állomásán
A Molossok földén a lég,
S az Aegaeon-tenger
És Pelion révetlen hegye
Vet határt.
Második antistropha
Most is, megnyitva termeit,
Vendéget lát, habár nedves
Szemmel siratja a házból
Imént kihalt nejét. Oh, mert
a nemes becsületes;
S a jóknál lakik az összes
Bölcseség. Az én lelkem
Oly biztos hitben él,
Hogy az istenes halandó
Végre jól jár.
NEGYEDIK JELENÉS
A karének vége felé a feldiszitett halottat kihozzák ravatalon; az udvari nép serege kiséri a gyászmenetet, melynek élére Admét ügyekszik.
ADMÉT, KAR, kissé utóbb PHERES
Admét
Pheresnek hozzám hű szivű polgárai,
A földbe kész halottat udvarnépeim
Temetni és máglyára meghozzák ihol.
Ti a halottól vegyetek ős szokás szerint
Bucsút, utolsó utján üdvözölve őt.
(E beszéd alatt Pheres a város felöl megjelenik számos szolgáival, kik a halott tiszteletére diszgyászt hoznak.)
Kar
(Felelet nélkül Admét szavaira.)
Mint látom, itt jön eltörődött lábain
Atyád, s utána a cslédek diszruhát
Hoznak kezökben, alvilágiak diszét.
(A szinpadra érkezettek megállnak Adméttel szemközt.)
Pheres
Jövök, fiam, megosztva nagy fájdalmidat:
Mert nem tagadja senki, hogy jó és derék
Nőtől vagy elszakasztva. Oh, de a csapást
Csak mégis el kell türni, bármilyen kinos!
(Kisérőire mutatva.)
Fogadd el e diszkészletet: hadd menjenek
A földbe. Mert becsülni kell őt, a ki ma
Éretted adta életét, édes fiam;
Nem is engedé, hogy én gyermektelen legyek
S gyámoltalanul sirassam át vénségemet.
Ő megdicsőitette összes asszonyi
Nemét, ilyen áldozatra szánván el magát.
(A halotthoz közelitve.)
Oh, a ki megváltottad e fiat nekem,
És felderitettél borumból: áldva légy
És boldog az alvilágban is, kedves menyem!
(Visszalépve a halottól.)
Csak ilyen asszonyt érdemes, mint én hiszem,
Elvenni a halandónak, vagy semmi mást.
Admet
(Keserűen és nyersen.)
Én téged e temetésre sem nem hivtalak,
Diszkészletidbe a halott nem öltözik;
Nem is szorúlt részedről arra semmiben.
Mért nem siettél, a midőn elvesztem én?
Te félre állva, ifjabbat hagyál előbb
Meghalni vén létedre, s most gyászolni jösz?
Nem vagy valódi nemzőm és atyám nekem,
Sem a magát anyámnak hívó drága nő
nem szült valóban engemet; de szolgavér
Vagyok, s csak ugy lopattam nőd emlőire.
Mért jösz ma? Ah, elárulád ezzel, ki vagy;
Én nem hiszem, hogy a te gyermeked vagyok!
(Rövid szünet után.)
Nincs nálad a világon gyávább férfiu,
Ki oly öreg s az élet alkonyán levén,
Nem akartál, mert nem is mertél, kedves fiad
Előtt elmenni, hanem ezt a külföldi nőt
Hagytátok, a kit én magát tisztelhetek
Atyámul és anyámul éltem fogyaig.
Pedig te ezzel a legszebb harczot valál
Megharczolandó, egy fiad váltságaért.
Ugy is kevés az, a mit élnek hátra van;
És ezzel én tovább élném világomat,
S igy elhagyatva sinylenem nem kellene.
Hiszen, mit ember boldogságának nevez,
Kijárt neked; virágkorodban fejdelem
Valál, s utánad a fiad, én öröklöm azt;
S a házadat másoknak elbitorlani
Nem kelle hagynod magtalanság miatt.
Nem vetheted, hogy azért hagytál el engemet,
Mert nem becsültem ősz fejedet: mert én ugyan
Mindenha megtiszteltelek; s ime, ti igy
Fizettetek hűségemért, te és anyám.
Bizony te több fiúkat nem fogsz nemzeni,
Vénségedet kik gyámolitsák, s diszesen
Kiteritsenek s felöltöztessenek, ha majd
Meghalva fekszel: ezt ne várd tőlem soha.
Mert mennyiben terajtad áll, meghaltam én;
S ha mégis élek, a ki megváltóm vala,
Annak vagyok magzatja s vénséggyámola.
(Elfordulva, változtatott hangon.)
Hijába kivánják az öregek a halált,
Szidván a hosszu életet s vénség nevét:
Mert a megérkezett halált, ezt senki sem
Üdvözli: az öregség akkor immár nem teher!
Kar
Hagyjátok el! van a bajból elég ugy is;
S te, jó fiú, ne ingereld atyád szivét!
Pheres
(Hevesen s ingerülten.)
Gyermek, kit illet mocskolódásod? Talán
Lydos vagy egy Phryx rabszolgácskával beszélsz?
Hát nem tudod, hogy én thessal vagyok, hogy én
Thessal szüléknek törvényes, szabad fia?
Nagyon gyalázók ifjonczos beszédeid;
De engem nem találnak: elmehetsz velök!
(Rövid szünet.)
Én tégedet házam urává nemzettelek
S neveltelek; de érted ám nem tartozom
Meghalni: egy hellen s ős jog sem rendeli,
Hogy a szülék fiaik helyett meghaljanak.
Magadnak vagy születve, bár jó vagy gonosz
A sorsod; a mit tőlünk kell birnod, bírod.
Sok a jobbágyod, sok televény nagy telkeket
Hagytam neked, mint az atyámtól szállott reám.
Mi hát az én bünöm? midet raboltam el?
Ne halj meg értem; érted azt én sem teszem.
Szeretsz te élni? hát atyád tán nem szeret?
Amott alant hosszúnak érzem én igen
A létet; itt rövidke bár, de édes az.
S te rútul el tudád kerülni a halált,
Kész átugorni végzetes bal sorsodat,
E nőt megölve; s most a gyávaság bűnét
Kened reám, legyőzve tenmagad, pulya,
Egy asszony által, a ki életet áldozott
Oly szép fiúért! Bölcs találmány: hogy soha
Ne halj meg, újabb nőidet vegyed reá;
S földig gyalázd tiéidet, hahogy nekik
Nem tetszenék meghalni érted, rosz gyerek!
Hallgass! Tanuld meg egyszer, élni hogyha te
Szeretsz, szeret talán egyéb is; és ha még
Szidalmaiddal minket ócsárolni mersz,
Sok és jogos megtorlást készülj hallani!
Kar
Sok a mi sok rosz el van mondva most s előbb!
Hagyd el; ne szólj fiadra szégyent, oh öreg!
Admét (rendületlenül)
Beszélj, mint én beszéltem! Ám ha fáj neked
Az a való, nem kelle vétned ellenem!
Pheres
Százszorta bűnösb volnék, érted halva meg.
Admét
Meghalni fiatlanak s öregnek, mind egy az?
Pheres
Egyetlen és nem kettes a mi életünk.
Admét
No, élj miattam akár zeüsznél is tovább.
Pheres
Szülőidet szidod te, s ily méltatlanul?
Admét
Mert látom én, a hosszu élet rabja vagy.
Pheres (gúnyosan)
Hát ezt te földbe nem magad helyett teszed?
Admét
Jeléül a te gyávaságodnak, szegény!
Pheres
Csak nem veled, hogy őt mi öltük volna meg?
Admét
Hah,
Bár csak reászorulnál még e férfira!
Pheres (mindig gonoszabbul)
Hősölj sokat, hogy érted mind meghaljanak.
Admét
Neked csuf az, ki halni nem merészelél.
Pheres (erőltetett mosollyal)
Szép ám ez isten adta napnak fénye, szép!
Admét
Mily aljas és nem férfias lelkület ez!
Pheres
Kaczagva e vén embert sirba nem dugod!
Admét
Csúfos leszen halálod, bármikor leszen!
Pheres
Ha meghalok, nem bánom én, gyalázzanak!
Admét
Oh, oh, az öregség mily fölötte szemtelen!
Pheres
(A halottra mutatva, hidegen.)
Ez nem vala szemtelen, hanem csakis bolond.
Admét
El innen, hadd temessem el halottamat!
Pheres
Megyek; temesd el őtt, oh öngyilkosa!
Ám sógoridnak még felelni fogsz ezért.
Akastos avagy nem férfiu, avagy boszút
Fog állni rajtad e megölt nővéreért.
(Elkeseredve ki a városnak.)
Admét
Takarodjatok, s hozzád méltó hitvesed!
Mint magtalan pár tengjétek ti magvatok
Mellett keresztül egész vénségteket; velem
Nem laktok egy fedél alatt.
(Miután Pheres eltünt.)
Ha hirnökileg
Felmondhatnám az ős lakást, felmondanám!
(A gyászkisérethez.)
Hanem mi, mert a bal szerencsét türni kell,
Menjünk, s tegyük máglyára szent halottamat.
(A gyászsereg, mely a ravatallal eddig helyt állt, megindul a szinpadon; ezalatt a kar a következő dalt énekli, s végre maga is a kisérethez csatlakozik.)
Kar
Oh példátlanul merész, nemes,
Nagy lelkü hölgy,
Üdvöz légy! Kegyesen fogadjon
Az alhoni Hermes és Hades!
S ha ott is jobb a jónak,
Persephone körében
Jusson ki osztályod!
(A gyászkiséret a karral együtt elhagyja az igy végkép kiürült szinpadot.)
NEGYEDIK FELVONÁS
A királyi palota ajtaja megnyilik, s a szinpadon, melyet a kar elhagyott, megjelenik egyike a Herakles szolgálatára otthon maradt cselédeknek, és beszélni kezd a különös vendég felől.
ELSŐ JELENÉS
SZOLGA, egyedül
Sok minden országokból jött vendégeket
Láttam maig beszállni Admét termibe,
A kiknek én felszolgáltam; de még roszabb
Embert a háznál ennél nem láttam soha.
Először az, hogy látva gyászban a királyt,
Beköltözött és át mert lépni a kapun;
Aztán nem emberségesen fogadja el
Kijárt ajándokinkat, ámbár tudja jól
A házi bajt; de unszol is, ha nem viszek.
S a barna szőlőnek levét addig nyeli,
Míg csak körül nem vette a borok tüze;
Aztán körülkeritve mirtussal fejét,
Kietlenül üvöltöz. Igy két dal van itt:
Tudnillik ez, mit sem törődve bús urunk
Bajával, ujjongat; mi meg cselédekül
Jó asszonyunkon sírunk, a vendég előtt
Dugván könyes szemünket, mint Admét hagyá.
(Rövid szünet.)
És mostan én ezt a háznál vendégelem,
Alkalmasint egy álnokot, tolvajt, zsiványt;
Őt meg kivitték, és én nem követhetem,
Kiterjesztett kezekkel nem sirathatom
A drága urnőt, a ki ekkorig nekem,
S egy szóval, mindnyájunknak édes anyja volt4
Mert hát ezer baj ellen orvosunk vala,,
Boszús urát meg-megkérlelve. S nincs okom
Gyülölni a vendéget, hogy nyakunkra jött?
(Herakles kilép a carnok ajtaján, fején zöld ágakkal koszoruzva, s a cselédet magát lelvén, vele beszédbe ereszkedik.)
MÁSODIK JELENÉS
SZOLGA, HERAKLES
Herakles
Hé! mért csinálsz oly szer felett komoly pofát?
Cselédnek a vendégeket készszivesen,
És nem mogorva szemmel illik látnia.
Te hát urad barátját ilyen búskomor
És összerántott orczával kivánod-e
Fogadni, külső gyászokon járván eszed?
(Emelt hangon.)
Jer ide, hogy a világon bölcs ember lehess!
Tudod-e, mi a halandóság természete?
Én nem hiszem: mert hogy hogy? Hát hallgass ide!
Minden halandó lénynek el kell mennie;
S nincsen teremtés, a ki meg tudná neked
Ma mondani, vajon él-e holnap reggelig.
Az emberélet sorsa oly titok, melyet
Nincs benne mód kikutatni vagy kijátszani.
(Rövid szünet.)
Tanuld meg ezt a leczkét bölcsen, és vigan
Egyél, igyál. Ugy vedd fel azt, csak a mai
Nap a tiéd; a holnap a szerencseé!
S becsüld meg a szerelmet, melynek istene
Az emberekhez olyan édesen kegyes.
A többivel ne gondolj semmit, és hajolj
Szavamra, hogyha józannak találod azt,
Mit én hiszek. Hát a bokros bajt hagyva, nem
Iszol velünk, kitárván e lak ajtaját,
Koszorút keritve a fejedre? Én tudom,
Ez elborult s fontoskodó kedélyre jól
Hathatnak a pohárba hullt bor gyöngyei.
Érezzen a halandó ember emberül.
Mert a redős szemöldökü s komolykodó
Emberfiának, hogyha mondanom szabad,
Az élet ám nem élvezet, hanem csömör!
Szolga (szárazon)
Tudjuk mi ezt, de a keserves állapot
Nem enged enyelgésnek s tivornyának helyet!
Herakles (egykedvüen)
Vidéki volt az asszony: ezt tulságosan
Nem kell siratni: állnak a ház oszlopi.
Szolga
Hogy állnak? Oh, nem érted a családi bajt!
Herakles
Ha csak királyod engemet rá nem szedett!
Szolga
Igen nagyon vendégszerető egy lélek az!
Herakles
Vidéki nő halála szegje kedvemet?
Szolga
De még nagyon, sőt szer felett is házi volt!
Herakles
Talán csak el nem titkolá tőlem baját?
Szolga
Eredj, eredj; nekünk urunk fájdalma fáj!
Herakles
Ez a beszéd nem külbajokról hangozik!
Szolga
Különben én se bánnám széles kedvedet.
Herakles
Igy engemet nagyon megcsaltak volna itt!
Szolga
E házba most az egyszer nem jókor jövél.
Gyászunk vagyon, mint e nyiratkozás s fekete
Ruhák is arra jegyzenek!
Herakles (félbeszakitva)
Ki halt meg itt?
Nem atyja vagy magzatja lett oda?
Szolga
Admét nejének elhunytán siránkozunk!
Herakles (meglepetve)
Mit mondasz? Aztán engem elfogadtatok?
Szolga
Átallt az udvarából elbocsátni.
Herakles
Hah, milyen életpártól estél el, szegény!
Szolga
Mi oda vagyunk mindnyájan, nem csak asszonyunk!
Herakles
(Mélyen megindulva, félig magában.)
Hisz vettem én szemében észre a könyet
S a hajnyirást, bús arczot; ámde ugy beszélt
Volt, mintha csak külső halottról volna szó.
Csak kényszeritve léptem a kapun be is,
És ittam a szerencsétlen vendég-barát
Lakában, össze-vissza dorbézolva, még
(Lekapja koszoruját s a szinpadhoz sujtja.)
Koszorut viselve a fejemen!
(Hirtelen a szolgához.)
Te vagy az oka,
Miért be nem jelentetted mindjárt a bajt!
De hol találom őtet? merre a temetés?
Szolga
A Larissába vivő országutnál; remek
Sirhalma a külvárosból belátható.
Herakles (eltökélve magában)
Oh annyit eltürt szivem és lelkem nekem,
Most, most mutasd meg, Zeüsznek milyen gyermeket
Szült Alkmene, Elektryon leánya. Ah,
Meg kell az imént elhunyt asszonyt mentenem,
S e háznak Alkestist ugy adnom vissza, hogy
Admét barátságának megfeleljen az!
Rögtön megyek, s kikémlelem én az éjmezü
Halált; fel is hiszem találni biztosan
A sir körül toráldomásban dözsölöt!
S ha rá ütök, kilesve kém helyemrül őt,
S megmarkolom s karommal átnyalábolom:
Nincs, a ki csontos oldalbordáit nyögön
Tágitsa, míg el nem bocsátja őt nekem!
(Rövid szünet.)
S ha czélt nem ér vadászatom, s nem lesz jelen
A vérlepényre, akkor is lebujdosom
Persephone és urának országába, hogy
Kikérjem őt; s Alkestis asszony, ugy hiszem,
Eljön velem, s férjének átszolgáltatom.
Ez engem itten olyan emberségesen
Látott, s ki nem küszöbölt, holott határtalan
Nagy veszteség kinozta sőt eltitkolá
Keservit, oly nemes lelkü gazdám vala!
Ki benned jobb vendégbarát, Thessalia?
Hellasban is ki? Azt tilos lesz hinnie,
Hogy semmi férfiúval tett nagylelküleg.
(Visszasiet a szolgával a királylakba; a következő jelenet alatt fegyverkezik; az ellenajtón, a szinpadon nem mutatva magát, a sirt felkeresni eltávozik.)
HARMADIK JELENÉS
Admét neje temetéséről visszatér a külvárosból; a kar előbbi helyét a szinpadon elfoglalja, mialatt a kiséret nagyobb része bemegy a királylakba.
ADMÉT. KAR.
Admét
Oh, oh!
Szomorú jövetel, kinos viszontlátás
Az özvegy termekben: jaj nekem! oh, oh!
Hova legyek? hova menjek? mit mondjak? mit ne?
Hogyan veszszek én el?
Jaj, mi nyomorúnak szült engem anyám!
Irigylem a halottakat; szeretem őket;
Ott akarok lakni velök!
Mert nem látom a napot örömest,
Sem a földet nem taposom;
Oly elrablott kincsemet adta át
A Halál Hadesnek!
Első stropha
Kar
Be csak, be; eredj királyi lakodba!
Admét
Jaj, jaj!
Kar
Igaz jajos a te veszteséged!
Admét
Jéh, jéh!
Kar
Mély búra jutottál; igen tudom.
Admét
Ah, ah!
Kar
De a megholton nem segélsz vele.
Admét
Jaj nekem, nekem!
Kar
A kedves nőnek gyötrelmes kín
Arczát nem láthatni soha!
Admét
Mondod, a mi szivemet összetöri!
Mert férjnek mi fájóbb mint
Elszakadni hű nejétől? Oh bár ne
Hoztam legyen házamba őt!
Boldoglom a nőtlen s gyermektelen
Halandót: mert a rideg lélek
Búja szenvedhetőbb,
De a beteg magzatok s haláldult
Nászterem látása elviselhetlen
Annak, a ki nő és gyermek nélkül
Maradhata!
Első antistropha
Kar
Sulyos, nagyon kemény csapás.
Admét (félbeszakasztva)
Oh, oh!
Kar
De te búdnak nem vetsz határt.
Admét
Jaj, jaj!
Kar
Nehéz ugyan, hanem azért…
Admét
Ah, ah!
Kar
Csak türnél mégis; nem első vesztesz…
Admét
Jaj, jaj nekem!
Kar
Más halandót más ostorral
Csapdos a bal sors keze.
Admét
Jaj hosszú siralom, jaj szomoru élet
A föld alá jutott kedves után!
(A sirnál vele volt karhoz.)
Mért nem hagytál a sirba rohannom,
S az egyetlen jóval
Meghalva feküdnöm!
Egy helyett két rokon lelket,
Az alvilág taván átkelőt, fogadott
Volna ma Hades!
Második stropha
Kar
Volt nekem rokonom,
Kinek házából egyetlen
Fisarja hervada ki;
S ő mégis csak türé
Kinos veszteségét, noha
Gyermektelen, és már
Őszbe borult aggastyán,
S életének javán
Tul vala.
Admét
Jaj fényes lak, hogyan lépek beléd?
Hogy lakjalak, sorsomnak ily bős
Változása után? Mily máskép volt
Egykor! Pelion-hegyi fáklyák
S nászdalok alatt vonultam be,
Kézen fogva szerelmes arámat.
Harsogó dalidóval kiséré a násznép
A megholtat, s engem boldogolva,
Hogy mindketten fenséges családok,
Hires atyák csemetéi vagyunk.
Most nászének helyett gyászének,
Fehér helyett fekete mezű sereg
Kisér engem a menyegzői terem
Sivatag ölébe!
Második antistropha
Kar
Gyönyöreid közepett rohant meg
Az ilyest nem is álmodót
A bánatok hada; de életed
Üdvöz. Kedves életpárod
Eltünt, de szerelmét
Itt hagyta számodra.
S hallatlan ez? Már sokakat
Megfosztott nejöktől
A halál.
Admét
(A karhoz közeledve.)
Barátim, én nőm végzetét jobbnak hiszem
Enyimnél, ámbár hihetetlennek látszik is.
Mert őt nem éri többé semmi fájdalom,
S a sok vitának véget oly dicsőn vetett;
De én, kinek, mint most tudom, nem kellene
Élnem, kerülve végzetes halálomat,
Ez életet keservesen nyavalygom át.
Mert hát hogyan lépek be e ház ajtaján?
Kit üdvözölve és kitől fogadva lesz
Örvendetes beléptem? Ah, hová leszek?
A háznak pusztasága engemet megöl,
Ha nőm hiú ágyára függesztem szemem;
A trónra, melyen nyugodott; a porlepett
Sikátorokra: s térdemhez borulva sír
Szülője után két gyermekem; s a házcseléd
Az elvesztett jó asszonyért ájuldozik.
Igy itthon. Ellenben kívül a thessalok
Nős serge furdal engem, s a nőkkel tömött
Vig társaságok: ah, el nem birom soha
Szememmel a nőm boldogabb kortársait!
Majd némely ellenséges ember igy beszél:
„Nézd azt a rútul élőt, a ki nem mere
Meghalni, és magáért a nejét adá,
Gyáván kerülve Hadest. Aztán férfiú
Vél lenni; sőt szülőit is meggyülölé,
Rettegve a haláltól önmaga!” Ily nevem
Leend egyéb kinomhoz. Aztán még vigan
Élhessen ily kudarczczal áldatlan fejem?
ÖTÖDIK FELVONÁS
A szinpad, mint előbb, az éneklő karral; Admét is jelen van.
ELSŐ JELENÉS
KAR. ADMÉT.
Első stropha
Kar
Én a Muzák útjain
Magasra törekvém;
S a mély tanok tetőin
Sehol se leltem a szükségnél
Hatlamasb hatalmat.
Vele nem bir a trák
Lapokon Orpheus kezével megirt
Gyógyszer; sem a bajos halandók
Üdveért Phöbos által Asklepios
Fiaira örökségül bizott
Földi terjék.
Első antistropha
Csak az isten oltáraihoz
S szent kezéhez nem férhetni;
Csak neki kelletlen az áldozat.
Oh fenség, ne légy hozzám
Sanyarubb mint valál!
Zeüsz maga is általad
Fejezi be határozott terveit.
A chalybok edzett vasát
Szétzuzza kezed ereje.
Szigoru elveiden lágyítani
Nincs szived!
Második stropha
Téged is, Admét, az istennő
Lerázhatlan békóba vert.
Hurczold: ugy sem szerzed fel
Megepesztő fájdalmiddal
Az alhon lelkeit.
Az istenek világi gyermeki
Csakugy rabjai Hadesnek.
Kedves volt, míg velünk volt;
Kedves, eltűnte után.
Minden nők közt legdicsőbb
Nő volt a te párod.
Második antistropha
Ne köznapi halott
Sírhalmaként nézzék
A te nőd sirhalmát;
Istenek tisztelete illeti
A zarándok nemtőjét.
Majd az utas, kitérvén ide
Ösvényéről, mondja:
„Ez egykor meghalt férjeért,
S most boldog szellem. üdvöz
Légy, drága lélek! áldj meg!”
Igy lesz magasztalva.
(Rövid szünet. A karvezér megpillantja a városból a királylak felé ügyekvő Heraklest.)
Karnagy
Ha nem csalódom, imhol Alkmene fia,
Admét, feléd intézi gyors lépéseit.
MÁSODIK JELENÉS
Herakles sietve fellép a szinpadon, maga után elfátyolozott némbert vezetvén, a ki, bátortalanul, inkább oldalvást tartja magát s mindvégig némán marad.
KAR, ADMÉT, HERAKLES, ismeretlen nővel
Herakles
A hű barát barátihoz nyiltan beszél,
S panaszszavát végképen el nem nyelheti.
(Változtatott hangon.)
Talán meg is várhattam volna, hogy sulyos
Bajodban engem egyszerün igénybe végy;
S te nem nyilatkoztál arról, hogy nőd ki van
Teritve, sőt lakodban megvendégelél,
Miként ha csak vidéki gyász busitana.
Igy én fejemre koszorukat tevék, s ehhez
Gyászudvarodban az isteneknek áldomást.
De már ezt nem helyeslem, nem helyeslem ám!
(Változtatott hangon.)
S mert búdban én nem akarnálak búsítani,
megmondom, Admét, vissza hozzád mért jövök.
(A fátyolozott nőre mutatva.)
Vedd által e nőt tőlem és gondját viseld,
Míg én a trák lovakkal visszaérkezem,
Legyőzve majd a Bristonok királyait.
Ha sikerül, visszatérek hozzád; hogyha nem,
Ajánlom őt házad cselédeül neked.
Nagy baj kerité a némbert kezemre egy
Országosan kitűzött versenyen, melyet
A bajnokokkal én is megkisérelők:
Onnan hozom hozzátok ezt mint pályadijt.
A könnyü versenyben vivó lovat kapott
Jutalmul; a nagyobb vitának embere,
Öklészek és halászok, tulkokat; s fölül
Reá ez asszony. A mint én hirét vevém,
Rútnak találtam érte meg nem küzdeni.
De, mint jelentém, a nőnek gondját viseld;
Nem loptam én, hanem vitázva nyertem őt.
Ugy fordul, egykor érte még meg is dicsérsz.
Admét
Nem megvetés, nem is gonosz szándék oka,
Hogy nőm halála értésedre nem jutott;
De búra bú emésztett volna engemet,
Ha udvaromból mások udvarába mégy.
Elég nekem siratnom egy vesztésemet!
(A fátyolosra mutatva.)
A nőt pedig, hahogy szabad, kérlek nagyon,
Bizd másnak ótalmába itt a thessalok
Közt, a ki nálam boldogabb; van itt elég
Vendégbarátod: ah, ne költsd fel vele búmat!
Ezt látva termeimben, nem lehetne köny
Nélkül megállnom. Kínaimr akínokat
Ne tetézz; elég nyomorral küzdök én ugy is.
S hová tehessem házamnál az ifju nőt?
Mert ifju még, mint diszruhája sejteti.
Lakása tán a férfiak között legyen?
Hogyan forogjon ifju emberek között?
Az ifjuságot nem könnyű megőrzeni;
S épen csak is a te érdekedben mondom ezt.
Vagy hát kimult nőm termiben tartsam? S hogyan
Vihessem ezt amannak ágyához közel?
Két rém ijeszt e részben: első az, netán
A nép leszóljon, hogy csufúl elárulom
A jótevőmet, s más fiatal ágyán kapok;
Aztán meg a meghalt iránt is, a kit én
Ugy tisztelek, kegyelettel illik bennem.
(A fátyoloshoz egy lépéssel közelitve.)
Oh
Nő, bárki vagy, de Alkestishez igen közel
Jár termeted szabása és alakzatod!
(Herakleshez fordulva.)
Oh jaj, vezesd el, az istenekért, e nőt szemem
Elől! Megöltek engem: ujra meg ne ölj!
Mert rá tekintve, nőmet vélem önmagát
Szemlélni; úgy elfojtja szivemet! Könyek
Forrása lett a két szemem. Hah, én nyavalyás,
Mint érzem én felélénkülni gyászomat!
(Ott áll összetörve.)
Kar
Én jónak a te sorsodat nem mondhatom;
De mit isten ad, viselni kell, akárki légy!
Herakles
Bár oly hatalmam volna, hogy hű párodat
Az alvilágból visszahozhatnám s vele
Barátilag kedvet szerezhetnék neked!
Admét
Igen, tudom jó szándokodat; de hát hogyan?
Lehetlen a halottnak látni e napot!
Herakles
Azért tehát tulzás helyett bölcs türelem!
Admét
Könnyebb tanácsot adni mint nem érzeni!
Herakles
Mi hasznod lesz, ha szüntelen sohajtozol?
Admét
Én is tudom; hanem szerelmem arra készt.
Herakles
Igaz, a holtak szerelme könyre kényszerit.
Admét
Elvesztem én, és inkább mint kimondhatom.
Herakles
Derék hitest vesztettél, nem tagadható.
Admét
Azért az élet nem lehet kedves nekem.
Herakles
Az idő kigyógyit; még ma ifju a sebed.
Admét
Az majd csak oly idő lesz, mely a sírba visz!
Herakles (kisértve)
Egy uj menyegző, és eg yuj nő megsegél.
Admét (elutasitva)
Ah, mit beszélsz? Hah, tőled én nem vártam ezt!
Herakles (meglepetve)
Mit? hát nem akarsz nősülni, és özvegy maradsz?
Admét
Nincs asszony, a ki ágyat oszt többé velem!
Herakles
Azt gondolod, halottadnak használsz vele?
Admét
Tisztelni kell a kedveset, bárhol vagyon!
Herakles (hidegen)
Szép, szép; hanem bohónak ítél a világ.
Admét
Te vőlegénynek ez embert többé nem hivod!
Herakles
(Elállva a további kísérlettől.)
Dicső dolog, hogy nőd iránt olyan hű vagy.
Admét
Haljak meg inkább mint a sírban elárulom!
Herakles (a fátyolozottra mutatva)
Vedd fel tehát házadba, Admét, e nemest.
Admét
Ne, Zeüsz atyádra kérlek, oh ne kényszerits!
Herakles
Roppant hibát követsz el, hogyha nem teszed.
Admét
Ha megteszem, készen van a szivmardosás!
Herakles
Engedj; talán jól üt ki még ajánlatom.
Admét
Jaj!
Bárcsak ne nyerted volna őt a versenyen!
Herakles (kétértelmüleg)
A versenyen ha én nyertem, nyertél te is.
Admét
Igen derék; de a nő csak hadd menjen el!
Herakles
Elmegy, ha kell; de lássad, Admét, kell-e hát?
Admét (határozottan)
Igen, ha téged azzal meg nem bántalak!
Herakles
Az én ohajtásomnak is van ám oka!
Admét
No győzz tehát; de már ezt nem kedvelhetem.
Herakles
Idővel áldasz érte, csak fogadj ma szót.
Admét (kisérőihez)
Vigyétek ezt be, hogyha meg kell lenni már.
Herakles
CSewléd kezére a hölgyet nem engedem.
Admét
Vezesd be hát, ha tetszik, őtet önmagad.
Herakles
Csak épen a saját kezedre bizhatom.
Admét
Én nem nyulok hozzája sem; tőlem mehet!
Herakles (a nőt Adméthez közelébb vive)
Csupán csak a te jobb kezedre bízom őt.
Admét
Uram, te szörnyen kényszerítesz engemet.
Herakles
Nyujtsad ki bátran jobbodat, s illessed őt.
Admét (hevesen s arczát félrekapva)
Imé nyujtom, mint a fejetlen Gorgo felé!
Herakles
Fogod?
Admét
Fogom!
Herakles
No csak te fogd; majd elhiszed,
Hogy érdekes vendéged volt Zeüsz fia!
(A nőt lefátyolozva.)
S most nézz reá, ha asszonynak beillik-e;
És már, ha boldoggá levél, félre a búval!
Admét
Nagy istenek, mit mondjak? Hallatlan csoda!
Valóban életpáromat szemlélem itt?
Nem gunyt űz egy rettentő isten én velem?
Herakles
Nem, nem; tulajdon hölgyed áll szemközt veled.
Admét
Ah nézd, nem alvilági tünemény-e ez!
Herakles (magára mutatva)
Ne hidd, hogy én varázsló vendéged vagyok.
Admét
De a kit eltemettem, nőmet látom én?
Herakles
Ugy van; nem is csodálom e kételkedést.
Admét
Illessem, ah szólitsam élő nőm gyanánt?
Herakles
Szólitsd; a mit kivánhatál, mind megvagyon.
Admét (nejét átölelve)
Oh, drága nőmnek szemvilága s termete,
Birlak váratlan, a kit soha látni nem hivék!
Herakles
Birod; csak egy isten meg ne irigyelje azt.
Admét
(Elragadtatással Herakleshez.)
Oh Zeüsznek, a felséges istennek fia,
Áldás fejedre; óvjon meg téged az atyád:
Mert csak te hoztad jóra romlott sorsomat!
(Változtatott hangon.)
Hogy hoztad a setétből napvilágra őt?
Herakles
A szellemek királyával vivtam vitát.
Admét
S hol vivtad a Halállal ezt a nagy catát?
Herakles
A sir körül kilesve kaptam őt nyakon.
Admét (a nőt elnézve)
De hát miért oly hallgatag még egyre nőm?
Herakles
Tilos leszen meghallanod hölgyed szavát,
Míg meg nem engesztelte még az alvilág
Nagy istenit, s harmadszor a nap nem virad.
(Rövid szünet.)
De már vezesd be őtet, Admét; és igaz
Létedre, megbecsüljed a vendégeket!
S légy boldog; én megyek, hogy, mint Sthenelos fia
Reám parancsolt, megtegyem kalandomat.
Admét
Maradj velünk, s mulass e tüzhelynél tovább!
Herakles
Majd máskor, Admét; mostan elsürget vitám.
(El az országutnak.)
Admét (utána kiáltva)
Légy boldog a viszontlátásig útadon.
(A karhoz és tömeghez.)
Tetrarczhiám polgári, megparancsolom,
Hogy e szerencsés ünnepélyre tánczkörök
És áldozatra tulkok állittassanak.
Mert jóra változott bal sorsom e napon;
Nem is tagadhatom meg, hogy boldog vagyok!
(Alkestissel a kiséretének egy részével bevonul a királylakba, az örömkiáltó népet hátrahagyván.)
Kar
Tarkák az isteni tervek;
Sokat reméltelenül tesznek az égben:
A biztosan várt füstbe megy,
A váratlanokat meghozza Zeüsz.
Igy volt ma is!
(A kar elmélkedése közben lassankint eltávoznak a szinmü nézői.)
Forrás: A Kisfaludy-Társaság évlapjai – Új folyam – XI. kötet – Bp., 1876.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése