A megvénhedt, magányos, megfogyott
Parkban folyton két árnyék suttogott.
Halott a szemük s elvánnyadt az ajkuk,
Alig-alig, hogy hallatszik a hangjuk.
A megvénhedt, magányos, megfagyott
Parkban két árny a multról álmodott.
- Lázas szerelmünk jut-e még eszedbe?!
- Mit gondol ön?! Szivem rég elfeledte.
- Dobog-e szived, ha hallja nevem,
Engem látsz-e még álmodban? – Ó nem!
- Ó, nagy volt boldogságunk, véghetetlen,
Hogy ajkunk összeért! – Nem, lehetetlen!
- Fenséges volt reményünk, kék az ég…
- A remény elszállt és az ég sötét…
Igy suttogtak a bohó, zöld vetésben
És síri szavuk elveszett az éjben.
Ford.: Fodor Viktor
Forrás: Élet 2. évf. 2. kötet, Bp. Stephaneum Nyomda R. T. 1910. júl. 10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése