- István, ma senkit se bocsásson be. Megértette?
- Igenis, kérem alássan.
- Legföljebb a halált eresztheti be – tette hozzá kényszeredetten mosolyogva. – Elmehet.
Miután István óvatosan betette maga után az ajtót, Székely Sándor úr összeráncolta a homlokát s halkan ismételgette magában: A halált, igen, azt beengedheti. S mindezt olyan hangon mondta, mintha a halál jövetele és nem-jövetele éppen csak tőle függne. Az íróasztalához ment. Ott hevert a sok mindenféle írás közt a szerkesztő úr huszonötödik levele, melynek tartalma ugyanaz volt, mint a többi huszonnégyé.
Kedves Barátom!
Igazán nem tudom mire vélni a dolgot. Nagyon kérlek, küldd már az ígért novellát. Nagy szükségünk van a nevedre. Az olvasók százai kérdezősködnek nap-nap után rólad. Azt hiszik, hogy már nem is vagy munkatársaink között. Az istenekre, mindenre, mi szent előtted, a szép asszonyokra s a francia pezsgőre kérlek, légy szíves, írj valamit. Akármit, csak a neved (tudod a név, a név fontos!) legyen alatta. Közelegnek a félévi előfizetések! Igazán kétségbe ejt, hogy emiatt az előfizetők csappanni fognak. Mert reád szükségük van az olvasóknak. Úgy vannak veled, mint az alkohollal. Megrészegítetted őket s most már kívánnak.
S mindez annál kétségbe ejtőbb, mert a most megindult „Szép lapok” azt írja, nyilván reklámul, hogy te is hozzájuk állsz s kizárólagosan nekik dolgozol.
Nem tudlak eléggé kérni. Gondolj a lap jövőjére4 S végre neked is érdekedben áll, hogy a lapnak mennél több előfizetője legyen. Értesz engem, ugye?!
Írj, írj, írj! Küldd, küldd, küldd.
Üdvözöl híved:
Feri.
U. i. Válaszodat figyelemre se méltatom.
Ezek a válaszok immár huszonnégy esetben így hangzottak:
Kedves Barátom!
Végtelenül sajnálom, hogy nem küldhetek novellát. Nem tudok írni. Beteg vagyok. Kimerültem.
Üdvözöllek.
Sanyi.
Éppen hozzá akart látni, hogy huszonötödször is megírja ezt a lakonikus feleletet. Majd megint mást gondolt. Elhatározta, hogy ezután már nem is fog válaszolni.
- Vigye a manó a szerkesztőt, mondta s a kezében levő tollal bosszúsan elhajította magától.
Erre az ajtóban valaki fölszisszent. István volt, aki mint mindig, most is óvatosan, zaj nélkül jött be a szobába ugyanakkor, mikor Székely Sándor tolla, mint valami nyíl, feléje repült s éppen a keze fejében állt meg.
- Vendég jön – kacagott Székely úr. Módfelett örült ügyességén s komor arca mosolygóssá vált. Olyan volt mostanában, mint egy csapongó kedvű gyerek.
- Már itt is van a vendég – nyögte István, miközben kivette kezéből a tollat s félénken sandított urára.
- Mondtam már, senkit sem fogadok.
- Igenis. De nagyon erőszakos az az úr odakünn. Azt mondta, hogy bejelentés nélkül is bejön. Törik-szakad, találkozni akar a nagyságos úrra. Ha nem engedik, bejön erőszakkal. Fölfeszíti az ajtót, vagy betöri. Ha ez sem használ, fölrobbantja a házat, de neki beszélnie kell a nagyságos úrral.
Először mérgesen ki akarta küldeni Istvánt, mondja meg annak az úrnak, hogy csak rajta, kezdje meg az ostromot, de aztán megbékült, mikor eszébe jutott, hogy a szerkesztővel véglegesen elintézte a dolgot. Még meg is örült.
- Hiszen ez egy pompás fickó lehet István! Éppen ilyen kell most nekem. Hát csak rajta! Engedje be!
Mintha valami millió voltos istennyila csapott volna beléje, mintha ezer, meg ezer tűszúrást érzett volna a hátában; aztán meg úgy érezte, mintha már csakugyan fölrobbantották volna a házat s ő szédelegve esnék a föld felé. Úgy megijedt annak a borzasztó alaknak a láttára, hogy még a halál maga sem okozhatott volna nagyobb félelmet. Elsápadt, az ajka remegett, a szeme, mint valami dühös oroszláné, mérges szikrát hányt.
- Ez aztán meglepetés – mondta nyugalmat színlelve. De azért ideges, mérges hangon beszélt. – Ez igazán meglepetés, kedves barátom. Isten hozott szerkesztő úr!
- Szervusz, te lusták királya- mondta a szerkesztő bevezetésül. – Hát tudod pajtás, elhatároztam, hogy kirobbantlak az odúdból. – Neki is állott a szerkesztő s összeszidta mindennek Székely úr ő iróniságát. Mert ez mégsem járja, hogy neki kelljen Budapestről Kenesére jönni egy novelláért.
- De meg kellet tennem – folytatta – a lap érdekében. A lapot fönntartani, jól tudod, hazafias kötelességünk. E nélkül nem is volna elképzelhető az új magyar irodalom s a művészi stílus fejlesztése stb. A lapunknak pedig te vagy a legfőbb támasza, dicsősége.
- Nem is említve, hogy a lap fönntartása s az én közreműködésem mennyire szükséges a te pénztárcád duzzasztásához.
- Csak nem gondolsz ilyet rólam – pattant föl a szerkesztő úr. – Magad sem hiszed, amit mondtál. Te tudod legjobban, hogy mennyire önzetlenül munkálkodom a magyar kultúra érdekében.
Máskor biztosan vitába bocsátkozott volna Székely a szerkeszt úrral e kérdést illetőleg, most azonban csak hagyta. Hadd dicsérje magát – gondolta. Fásult, beteg lelke semmivel sem törődött.
- S éppen azért nem értelek téged, ki szintén annyi lelkesedéssel dolgoztál.
- Hagyd csak, hagyd – mondta sóhajtva Székely. Mindez hiába való beszéd. Amit írtam huszonnégy esetben, ugyanazt felelhetem most is. Nem tudok írni.
- Csak ezt ne mondd. Bocsáss meg, de ez nem igaz. Lusta vagy, ez az egész baj. Ezelőtt négy hónappal is azt mondtad, nem tudsz írni s mikor írtál, olyat írtál, ami legelsővé tett novellaíróink között. Vagy nem tartod-e magad is a legjobb novelládnak „a kivágott tölgy”-et? Azt meg talán csak nem akarod mondani, hogy nem te írtad. Ha, ha, ha – kacagott a szerkesztő úr.
Székely maga sem tudta miért, de úgy megrezzent a szerkesztő szavaira. annyira megijesztette a kacagása. Az arca még sápadtabb lett. Révedezve nézett a szerkesztő felé, aki lelkesedve folytatta.
- Mennyi gyönyörűséggel olvastuk! Milyen erős lélektani megfigyelés, mennyi igazi humor, mennyi eredetiség van benne! Milyen világos szerkezetű az a novella! A nyelv ritmikus zenéje szinte álomba ringatja az embert. S mikor elolvastuk, úgy éreztük, mintha egy szépet, nagyon szépet álmodtunk volna. Művészi munka az, kedves barátom!
Nagy elragadtatásában nem is vette észre, hogy mint lesz az író sápadt arca mindig vörösebb, izzóbb. Valami eszébe jutott. A szeme is vérben forog. aztán elfordította a fejét, hogy titokban letörülje a keserűség könnycseppjeit, amik úgy ragyogtak vörös szemében, mintha vércseppek lettek volna.
- Hagyd abba – mondá Székely s kezével lemondóan intett. – ez még jobban fölizgat. Nem tudok írni. Megvallom, hogy egy hónapja már nem is alszom. Éjjel fölugrom az ágyamból. Azt hiszem, hogy megvan a novella a fejemben s csak kel kell írni. Mikor pedig írni akarom, nem jut eszembe egy szó sem. Csak ülöm bambán, mint egy halálra ítélt. Így vagyok nappal is. Lefekszem a díványra s alszom. Egyszer csak fölugrom, remegve az íróasztalomhoz futok. Aztán? Vége van. Szóval nem tudok írni. Beteg vagyok. S nincs ennél borzasztóbb betegség! Érezni, hogy kihűltünk, kialudtunk. Nagyon kérlek, hagyjatok engem békén. Talán máskor! Egyszer. Talán.
Még volt valami baja, de ezt nem mondta. Pedig ettől félt legjobban.
- Ezt tudod, mind nem hiszem. Más, valami asszony van megint a dologban. Csak ne beszélj – mondta csípős nevetéssel a szerkesztő, mikor Székely tiltakozni próbált. S most elővette minden rábeszélő erejét. Addig beszélt, míg Székely nagy keservesen meg nem ígérte, hogy fog írni.
- Ez más beszéd! Hanem te, ha vasárnapra nem lesz ott az a novella, akkor nagyon kikapsz. Olyat csinálok, amitől majd kijózanodol s tudom Istenem, hogy százával írod a novellákat. Tehát vasárnapra! Ezzel búcsúzott is. Mikor az ajtóhoz ért, nevetve fordult vissza.
- Tudod mit csinálok, ha nem írsz? Írok rólad egy cikket s be fogom bizonyítani azt az abszurdumot, hogy hírneves írónk legújabb novellája plágium. Legalább elérem azt, hogy válaszolni fogsz a lapban s ez nekem elég. A fő, a név, a te neved ott lesz! Szervusz!
- Jól esz, jó! Szervusz – mondta Székely s egy jólesőt sóhajtott. Örült, hogy magára maradhatott.
Nagy elhatározással kezébe fogta a tollat, hogy megpróbálja utoljára az írást. Az ablakhoz ment. Éppen alkalmas idő volt. Illett a hangulatához. Legjobban tudott mindig írni alkonyatkor. Ilyenkor ki szokott könyökölni az ablakon, honnan le lehetett látni a Balatonra. A sima, egyenletes, fényes víztükör olyan megnyugtatóan hatott. Valóságos tengeri képet nyújtott innen a tó. Hosszában szinte végtelennek látszott. a nap mint valami haragos vörös szem forgott benne. Az ég alján halványlila, meg rózsaszínű ködpára lebegett ide-oda. Ez a bájos kép poétikus, édes álomba ringatta a lelkét…
Már nem is látott semmit sem a Balatonból. De azért szebbnél szebb, tarkábbnál tarkább képek surrantak el előtte. Izgatottság vett rajta erőt. Előre nyújtotta a nyakát. Visszafojtott lélegzettel bámult a semmibe. Szeme vörösen égett; akár a nap ott a Balatonban. az arcán lázas pirosság ömlött el. Az íróasztalához futott. Vadul a tintába mártotta a tollat s írt. De egyszer csak összezavarodtak a gondolatai. Olvasni kezdte, amit írt. S most is, mint már régóta, úgy rémlett neki, hogy mindazt, amit ír, már olvasta valahol. Lecsapta a tollat. Fölugrott az asztal mellől. Föl-alá szaladgált, mint valami őrjöngő. az ajkát egészen kékre harapdálta.
Megállott az íróasztala előtt. Valami mélyen a szívébe nyilallott. Lázasan keresni kezdte „A kivágott tölgy” című novella kéziratát. S amint olvasta, minden mondatnál megállt.
- Ezt is! Hol is olvastam – susogta rémülten.
Eszébe jutott, amit a szerkesztő mondott: „Bebizonyítom azt az abszurdumot, hogy hírneves írónk legújabb novellája plágium.”
- De hiszen nevetve mondta…
… Persze, nem akarta megszégyeníteni, kínozta magát tovább. De előbb-utóbb kitudódik. biztosan. Ezt azonban nem fogja megérteni. Ilyen szégyent nem tudna elviselni.
Most már szinte világosan emlékezett rá, hogy olvasta valahol azt a novellát, mielőtt ő megírta volna. Kétségbeesetten szaladgált újra föl s alá a szobában. A haja föl volt borzolva. Vékony, finom, átlátszó ujjaival belemarkolt a hajába. Megüvegesedett vörös szemével folyton egy pont felé nézett. aztán mint valami éhes tigris, nekiugrott a könyvszekrénynek, ahol a legjobb novellaírók könyvei mind megvoltak. Nekiállott a könyveknek. Sorba forgatta valamennyit. Meg akarta keresni azt a novellát, amelyek után „A kivágott tölgy” címűt írta.
Nagy munka volt. Egész éjjel tartott.
Mikor pirkadt, lázas izgatottsággal vette kezébe az utolsó könyvet. A címet nem is nézte. Alig látott, alig tudott az izgalomtól meglenni egy helyben. Lihegve forgatta a könyvet. Egyszerre csak az arca egészen elkékült. Abban a novelláskönyvben egy novella így kezdődött: „Ott állt Péter a százados tölgy alatt”. Szakasztott úgy, mint az ő novellájában. Mohó étvággyal, önkínzó gyönyörrel olvasta. Mire a végére ért, kiesett a könyv a kezéből. Hanyatt esett a földön. Véres szeméből, mint vércseppek potyogtak a könnyei. A száját is elöntötte a vér.
Ott feküdt mellette a novelláskönyv is. Címe: A kivágott tölgy. Írta: Székely Sándor.
Az aranyos betűk vérvörösen ragyogtak a pirkadó napsugárban….
Forrás: Élet 2. évf. 2. kötet, Bp. Stephaneum Nyomda R. T. 1910. aug. 7.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése