Akkor engem úgy hívtak: nagy rest. Rossz voltam nagyon. Többnyire ordítottam, vagy a szérűskertben az árnyékon hevertem.
Lajos volt a kisebbik, ő volt persze a jobbik is, mivel ő még csak hároméves volt, s ennek dacára komoly, tekintélyes fiú.
Nagyon meleg volt már kora reggel. Minket gyorsan felöltöztetett az öreg Dorka, aki énrám mindig rossz szemmel nézett, pedig néha igen-igen hízelegtem az öregnek.
- Na, siessenek már. Igyák meg gyorsan a kávéjukat. Aztán menjenek játszani, s addig ne jöjjenek be, míg én nem megyek utánuk!
Lajos igen komoly úri gyermek lévén, elővette az ostorát, és kiballagott a kertbe, hol igen sikerült lovazások estek a béres Gyuricával és más virgonc barátokkal. Énbennem azonban feltámadott a rossz, s levágtam magam bömbölve a földre.
- Nem. Azért sem megyek. Anyát akarom látni. Már tegnap sem láttam. Azt hazudtátok, elment Lilla néniékhez, pedig ott kacagott egész nap a nagy szobában.
Az öreg Dorka ekkor nagyon megvert. Az ölébe vett, s kivitt a szérűskertbe, akárhogy is rugdalóztam.
Ott még ríttam egy darabig, de jött az ostoros fiú, akit én mindig impertinens parasztfattyúnak tartottam, s elkezdett csúfolni. Befogtam a fülem, a fejem bedugtam a szénába, és elgondolkoztam a dolgok állásán.
Nem tetszettek nekem a dolgok már napok óta. Apa tegnap megcsókolta a Lajost, és igen nyöszörgő hangon mondott valamit, de egyikünk sem értette.
Aztán az öreg Dorka sem olyan, mint máskor. Mi lelhette azt a vén bolondot? Az is mindig sír. És sír egyáltalában mindenki. Az igaz, hogy én is szoktam, de én egész másképpen sírok. És hol van anya?... Miért van mindig a nagy szobában?... Miért kacag mindig?... Hisz ő máskor nem szokott. Olyan fehér volt és szomorú, hogy én mindig dühös voltam rá. Pedig engem többször csókolt meg, mint a Lajost, és mindig sírt, hogy legyek én már egyszer jobb fiú. Hát igaz, hogy mindig haragudtam anyára ezért a siránkozásért, de mégis jobb szeretném, ha én is láthatnám, mikor kacag… Meg hát tudni is szeretném, mi történhetett anyával.
A szénában nagyon meleg volt, kidugtam a fejem, és figyelni kezdtem.
Egyszer csak látom, hogy az ostoros fiú szalad a kapu felé. Bár nehezemre esett feltápászkodni, nagyon feltűnt e szaladás mivel olyan zajt hallottam, mint amilyen a Béla bácsi kocsijának van.
Megismertem rögtön őket. A Béla bácsi meg a Lilla néni ültek csakugyan a kocsin. Igen derék két ember, kik sose hagytak engem megverni, mikor hozzánk jöttek vendégségbe.
Akkorára két ló-pajtásával Lajos is odakerült. Apa is, de az ő szeme könnyes volt. A Lilla néni is nagyon csúnyán nézett ki, és egészen vizes volt a zsebkendője. Béla bácsi apával suttogott. A Gyorgye kocsis a mi szemtelen ostorosunkkal diskurált oláhul. Engem alig vettek észre.
Ezek is megbolondultak – gondoltam magamban, s megkérdeztem a Gyorgyét.
- Hát mért sírtok, hát sírni jöttetek ide?...
Máskor mindig igen víg ünnep volt, ha Béla bácsi meg a Lilla néni hozzánk jött.
Bementek a házba. Lajost meg engem kinn hagytak. Kiküldték hozzánk azt a vén aljas Dorkát. Ahogy ez az dörmög, megint jött egy kocsi.
Szép kocsi volt. Két szakállas ember ült benne. Apa úgy hívta őket: Endre meg Sándor.
Sose láttam ezt a két embert. Az öreg Dorka azt mondta, hogy az apa testvérei. Nahát elég csúnya testvérek. Már Lajos mégiscsak különb.
Akkor aztán kezet kellett volna csókolni a bácsiknak. Lajost megdicsérték, hogy szófogadó, derék fiúcska, én azonban lesütöttem a fejem. Valami csodálatos sejtéssé váltak az én rossz gondolatú fejemben ezek a különös események. A Béla bácsiék eljöttek, aztán sírtak. Ezek, az apa testvérei is eljöttek, és itt sugdosódnak.
Már mindenki bement a házba, csak én meg Lajos maradtunk künn, meg a síró, mormogó Dorka. A komoly Lajos ledobta az ostort, lehúzott magához, s a fülembe súgott.
- Hallattad már, Pista, hogy anya meg fog halni? A Gyurica mondta, hogy bizony Isten meg fog halni!...
Eldobtam magamtól szegény Lajoskát, s nyargaltam a ház felé.
Az ajtóban álltak a bácsik.
- Anyámhoz akarok menni!... Engedjetek anyához! Anya meg akar halni!...
Endre bácsi, akinek valamivel szelídebb szeme volt, s nem volt olyan félelmetes nagy szakálla, megsimogatta az arcomat, s csendesíteni kezdett.
- Ne sírj lelkem, mindjárt bejöhettek mind a ketten.
A másik bácsik akkor láttam, hogy nem olyan rossz ember, mert elkezdett sírni, s azt mondta Endre bácsinak: „szegény kis fiúk!...” Ekkor jött ki apa és Lajost szólította.
Megfogta a kezeinket, bevitt a nagy szobába… Olyan sötét volt ott, hogy mi félni kezdtünk. Apa odaállított az ágy mellé, akkor láttam, hogy anya az ágyban van.
Anya egész csendben feküdt, mégis mindenki sírt. Anya nagy lélegzetet vett. Meglátott bennünket, felemelte a karját, és nagyot kiáltott, azután ismét csendes lett. Egyszer csak megszólalt egy ősz, szemüveges bácsi, akit én még nem is láttam eddig.
- Gyorsan!
Lilla néni felállott. Odajött hozzánk.
- Csókoljátok meg anya kezét. Anya nagyon beteg, s ti sokáig nem látjátok…
Mikor kimentünk az ajtón, valaki nagyon kacagott. Én megismertem az anya hangját. Milyen furcsa ez az anya, nagy beteg, és mégis kacag…
… Másnap felpakolták Lajos meg engem, Lilla néniék.
- Hová megyünk, Béla bácsi?
- Hozzánk jöttök lelkem, míg anya meggyógyul…
Mikor elindultak a lovak, rettenetes módon fojtogatott valami.
Lajos komolyan, nyugodtan ült, én szerettem volna rögtön kiugrani.
Aztán mentünk reggeltől estig. Én nagyon rossz voltam, mindig ügyelni kellett reám, hogy ki ne ugorjak. Ki-ki akartam a fejem hajtani a kocsiból, hogy látszik-e még a magas akácfa, ott a házunk előtt?... Bizony nem látszott az már…
Este megérkeztünk. Lajos nagyon álmos volt. Én azt mondtam, hogy a szívem fáj. Ezt mondta volt mindig szegény anya is.
Vacsora után le kellett feküdni. Ezt jobban is szerettem, mert Lilla néni mindig sírt. Mikor azt mondtam: a szívem fáj, akkor meg éppen zokogott.
Vetkezés után le akartam feküdni. Ezért anya is mindig haragudott rám. nem akartam imádkozni, ha agyonvernek is. most sem akartam. Lilla néni megcsókolt, s olyan furcsa, csendes hangon szólt:
- Pistukám édes, Lajikám édes, anya nagyon beteg. A jó Isten el akarja vinni a földről, kérjétek meg a jó Istenkét, ne vegye el tőletek anyát.
A komoly Lajos most tört ki nagy sírásba. Én néztem Lajost, és nagyon csodálkoztam. Nagy baj lehet, még a Lajos is sír.
- Térdeljetek ide le az ágy elé!...
Rögtön letérdeltem. Pedig tudtam, hogy ez pápista szokás. Nálunk senki sem térdelt, csak az öreg kocsis, akit mindig bolond pápistának csúfoltam, mikor keresztet vetett… És most letérdeltem, és mondtuk Lilla néni után: „Az atyának és fiúnak és szentlélek istennek nevében, ámen. Édes jó Istenkém, hallgasd meg a könyörgésünket, gyógyítsd meg a mi anyánkat, akit mindenki szeret, ámen.”
… Hamar elaludtunk akkor éjszaka.
… És én emlékezem, hogy jóra fordult minden, hogy levél jött három nap múlva, hogy anya meggyógyult, és mi ismét hazamentünk: Lajos, a komoly, derék fiú és én a rossz, anyaszomorító, szófogadatlan…
Elgondoltam, hogy most ezeket leírom sok-sok év után, mi lenne, ha szegény anya szíve most ismét olyan nagy beteg lenne, mint akkor. Mert a Lajos most is derék, komoly fiú, én pedig a régi igen-igen rossz vagyok, és már a Lilla néni után sem tudnék imádkozni…
Forrás: Kincskereső 4. évf. 8. sz. 1977. november
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése