ESTE
Ringass el csöndesen hamvadó gallyak ágyán,
Most minden rezzenés egy virágfergeteg.
Gyulladsz föl, míg ölelsz, vándor tüzekkel máglyám
S nézd mint oson a láng szememben téveteg.
Ringass el csöndesen, téríts utamtól messze,
Szórd szét az est bíbor parazsai fölött
Éltem szelíd terhét vérző szirmokba veszve,
Mit úgy emel kezed, mint szentelt füstölőt.
A hunyó napba dobd illatát száz szigetnek,
Tömjénné oldja át testem bűvös kezed,
Törékeny gyönyörünk ragadja jól szíved meg,
Az éjnek ne jusson út, mely hozzánk vezet.
LÉDA
Testéből fátylasan fényköd páráz elő,
Erei hattyúszárny hószín terhétől értek.
Sok szürke gondunk közt jelnek látjuk, fehérnek.
A tenger lesz t ükre, ha az éj enyhe jő.
S mint dús, vörös gyümölcs, tél haván átverő
Lép könnyű ajka át óráin szenvedések.
A szöllőkből szüzek urnás csapatja tér meg,
Hajnal halad velük s balzsamos levegő.
A hervatag bolygó szereti lépte báját
S az éltető forrás a lápba lopja ágyát
Elöntve holt vizén az örök remegést.
És fénye, mit lelkek fuvalma fürdetett meg,
Felszívja a sötét földbe rejtett vetést
S nagy lángjaiban a holt tájak megremegnek.
HAJNAL
Láthatatlan napok zilálják már haját,
Ifjú karján pihen hűvös fuvalmak terhe
Sápadt fénnyel a hold hiába fonja át.
Emeld völgyünk csodás szád széléhez remegve!
Idd fel a langyos éjt! – Virágoknak nehéz. -
És csókolj ébredést a hűvös fűszemekbe.
Szemed, mely a tüzes harmatkönnyekre néz,
Violás lángra kel aranypárájuk fényén
Mint tükrös tengeren, mit színözön tetéz.
Most villanás vág át lelked elsáncolt mélyén,
Hajnal-kenyért harap s issza a bíboros
Bódulatot boldog s imádott tested kéjén,
Hátrálnak a hegyek, már rájuk sátoroz
És nő a roppant nap, olvadt aranya árad,
S Forrást langyít ott is, hol mély a völgysoros.
Vizén a végtelen fény víg csókkal csal árnyat
S a szomjú szarva inni messziről odafárad.
SZIGETEK TÁNCOSNŐJE
A puszta partokon gitárok sírnak mélán,
Meredten sápadoz a holdas pálmasor.
Holt szerelmek titkát őrzi most ajkad némán,
Min máskor gerledal esengő álma forr.
Ölelve tart ma is csillagtengerek sodra.
De úszni nincs erőd, habjuk visz könnyedén
S tested mind távolabb tűnik, mint a vitorla,
Míg csillagfény holttá nem hűl az ég ívén.
Eláradó könnyünk sápadt arcodra pergőn
Az egek lépcsején örök sírásba hal.
Sok isten felriad trónján, az opálfelhőn
Te meg körünkbe térsz, ha visszazeng a dal.
Levelük lengetik a fák a nap csókjára
Jön a tenger felől fehér madársereg.
Megfürösztöd magad a hallgatag vízárba
S párás pihéiden felgyúlt arany pereg.
És benned a halál örök életbe olvad,
Fényed álmában is, mint tévedt csillag ég
Madár a föld s szelíd szárnya alá lakoltat,
Nyugtodon holdsugár és fájdalom az ék.
Mint dúsredőjű öv egy lassú, méla táncon,
Mely régi lant tépő zokogására lejt
Lassú tánc, mely alél és félve borzong, fázón
S lankadt kebelre már megfáradt ujjat ejt.
S míg hulló csillagok sápadó fénye száll át
Az égen s szálain titkos sorsot vezet,
Alszod az éj ölén növények édes álmát
S a tengerre nevetsz, mely megnyalja kezed.
SALOME
Boldog bódulatom jut neked kárpótlásul,
Hajolj zilált hajam parázshalmára már,
Érezd testem hevét, ha izzó tánccal társul,
Alig feslő keblem furcsa, hűs hava vár,
S míg ifjú csókjaim tékozlott árja rád hull,
Hosszú, halk panaszod áldott álomba zár.
Ruhámon szűz redő mit ér? Mit tettetésem
Szemérmet színlelőn? Rajtam a bűn jele.
Volnék helyedbe csak, hogy ez a kín emésszen
S néznéd testem merőn törvényeddel tele,
Hogy sorsom égjen el e forró ölelésben,
Amelyben elsodor a sóvár vágy szele.
Ragadj el s oldja meg szerelmed szörnyű félszem.
Kit hív dúlt sikolyom s e rémes gyötrelem?
Lelkem számon liheg s érted sóhajt merészen,
Igyál lázából egy örök percet velem,
Hogy szent közelséged szűz tüzekkel emésszen,
Hisz égő éjeim titkán te vagy jelen.
A vér nagy ára kell, hogy éltünk elragadja.
Gyümölcsöt gyujt a föld, ha mi eggyé leszünk.
Elönti a halált kéj s feledés patakja,
Áldott karod között csillagok köde csüng.
S a bársony éjben oly hő szerelmed hatalma,
Mint ha fészekbe langy pihét tapint kezünk.
TEMETŐ
Az élő városon és agyagos falán túl
A holtak városa vár a puszták alatt:
Aki ott születik végül mind ide indul,
Minden vágyunk, erőnk zátonyra itt szalad,
Az örök szélbe vesz, nap dühe marja széjjel,
Lelkünk mezítlen lesz, s a test porrá szakad.
Útján koldus kiált még alig hunyt az éjjel
Hunyorgón görnyedez s nyujtogatja kezét,
A városkapuban alamizsnáért térdel.
Hány bomlott ember jár itt ki, be, szerteszét
Könnyű mívű, kecses arabeszkalagútban,
Hol annyi víg napot kísér csélcsap beszéd.
Fegyverük csillogó és bíbor burnuszuk van
Más mezítlábasan hajtja a szamarat.
De pénzt vet egyszer mint e koldusoknak dúltan.
A város bú, arany óráin ő arat.
A holt testvér doha átöleli az élőt,
Mely mind csak az őt tömi, e rothadó sarat.
E sok kő és agyagkupacot, napban égőt,
Mit szikár fügefák ösztövér sora szeg,
S e fénytől súlyos ég tiporja s nem lel védőt.
Gondolj a csontra csak, benned vasa a szeg,
A halálra, melynek váza életed tartja
S arra, nem térsz-e már holnap a hantba meg?
Egy fuvalom s kihuny a lélek pisla napja.
Emlékeztesd, s holt test milyen lompos teher
S mily iszonyú az arc, mely nevét is tagadja.
Támogass tetemem! E szép világ lever.
Nincs más ruhája, mint pár lenge, csalfa árnyék.
TE tartasz karodon, védeni más se mer.
S ha reszkető lelkem őrli e puszta tájék,
Kölcsön kérem kihunyt szemű vázarcodat
S nézzük e bolt alatt, hogy sápad kaján ég
Redőin a vak éj, mely új reggelt fogant.
Franciából fordította: Kállay Miklós
Forrás: Budapesti Szemle 264. kötet. 1943.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése