Költemények. 16-r. 210 l. Budapest, Stephanaeum. 1941.
A költeményes kötetek, sokszor csak füzetkék, áradatában szerényen jelent meg Kovás Norbert kötete. Címét hasonló című költeménye (141 l) magyarázata, amely bőven áradó képekkel próbálja érzékeltetni azt a lelki állapotot, amely egységes hangulat gyanánt áthatja a kötetet. De amilyen határozatlan maga a szó, olyan határozatlanok ezek a képek is. Maga a szó a költő szerint „kis gyáva szó, de bátorító; kételkedők végső, titkos fohásza; sejtéssé emelt halavány kívánság; a lemondás kihímzett szemfedője és tetszhalottnak hazudott tetem”. Kétség és hit, lemondás és a lehetetlenségnek szegezett reménység-féle volna mindez. Költeményeinek összességét, „hagyaték”-át panasza, hálája, vallomása szavának, azon érzések és hangulatok kifejezőjének mondja, amelyeknek a felzaklatott szív a rajongó lélek adhatott hangot. Költészetének tárgyait azok a címek jelölik, amelyek alá verseit ciklusokba foglalta. (Szeretet, Barátság, Szenvedély, Tragikum, Gondolatok, élmények). Nemes és szép eszmények szolgálatára teremtettnek érzi magát s nemes és szép érzések éneklésére rendeltnek költészetét. Ezt vallják, ilyen szép világot vetnek lelkére jeligéül írt sorai is. Egyik a magáé:
Legjobb az ember, ha örül
A mások örömeinek;
a másik Victor Hugóé:
Óh semmit sem gyűlölj, mindent szeretni, vagy
Mindent sajnálni kell.
Első s legtartalmasabb ciklusát azok a versei teszik, amelyeket Szeretet címmel foglalt össze. A szeretetet életünk tiszta, magasztos csillagának mondja. Nincs szebb név s boldogítóbb érzés a szeretetnél; édes érezni s viszontérzést ébreszteni – énekeli. Ez a rajongó szeretet s a túláradó gyöngédség néha kissé zavaros hullámokat hömpölyget s képzavarban áradozik. A nyert és viszonzott szeretet az élet legnagyobb áldása, melyhez csak a természettől nyert öröm és szépség hasonlítható. Kedveséért, kit „szenvedő jóság, gyöngeség”-nek, „élte virágá”-nak mond, „elönti az együttérzés lázas, gyöngéden azt vallja minden boldogságának, ha megcirógatja a kedvesétől neki szedett virágot. A Tompáéval rokon, érzelmes, szinte nőies gyöngédség él az ő lelkében is a virágok iránt. A virágok közt is »a szürkécskét és örök igénytelent« szereti. Az ilyenről azt mondja, hogy »a léten kedvesen csak átoson, s melenget édesen, mint egy mosoly«. Mélységes részvét él lelkében a szenvedő gyermek iránt s fájdalmas képekkel fordul az érző emberek szíve felé. Az élet igénytelen örömeivel szemben is egyik nagy szomorúsága a kedves szenvedése, mosolyának megfogyatkozása. Általán költészetében több az örömnél a lemondás, a szenvedés, a csüggeteg perek, a fáradt, reményvesztett hangulat. Örömüket már csak »bágyadt repdesés«-nek mondja. Zavartalan örömet csak az emlékezés boldogító mámora nyújt. Emlékekben élő s azok közé visszamerengő lélek. Múltjának emlékein kívül különösen úti élményei és emlékei nyernek sűrűn hangot, főként Svájc tavai és hegyei ihletik mozgalmas, élő és hangulatárasztó képekre színeikkel és sejtelmes vonalaikkal.
A rajongásnak leggyöngédebb képeivel s leghódolóbb szavaival szól a nőről. Alázattal, reménytelenséggel néz rá, s bár úgy érzi, hogy csak szánalom „bontja ki a nő mosolyát”, de mégis hiszi, hogy a nő ezt a tüzet el nem olthatja, mert ez az Istentől való „szent életlobbanás”. Egyébként félénk, aggodalommal teljes ez az érzés, a szerelem neki „örvényes érzelemfolyó”, vágyát maga is „esztelen"-nek mondja, még boldogsága is aggasztja, hogy hamar elröppen. Ebben az érzésben csakugyan csupa »talán« minden érzése s még inkább az minden kérdése. Ennek ellenére is, az öregedés gondjaival szemben is őrzi vágyát »az ábrándos költőiség, a szárnyaló eszményiség« boldogító kora, a szenvedélyes szeretet iránt. Két költeményében maga megvallja, mit köszönhet szerelmében szerelmesének a nő s mit a férfi:
Az asszony mondja:
Én választottalak a Sokból,
Magaddá lettél általam.
Eggyé különítve azoktól,
Akiknek neve: Számtalan.
Ámortalan sötét valóból
Tündérvilágba hoztalak.
Magányos, meddő álmodóból
Teremtővé csókoltalak.
Az én művem a boldog érzet,
Mely lelkedből, mint láng, kicsap.
Életté puszta létezésed
Az ölelésem tette csak.
A költő mondja:
Szivem vérén be nagyra nőttél!
Valósággá képzeltelek.
Nőbbé tettelek minden nőnél.
Szeretőbbé szerettelek.
A költészet örök tüzével
Gyönyörűvé álmodtalak,
S a őrültség vad erejével
Istenséggé imádtalak.
Lélek fejlesztő boldogságba
Bűbájossá neveltelek.
Az Eszményiség magasába
A szárnyaimon vittelek.
A szeretet költeményei mellett a barátság nemes érzése is egyik rokonszenves sugallója. Jól folyó és a tárgyhoz stílszerűen illő klasszikus metrumokban énekli meg a hű barátság két klasszikus megtestesülését, a Dioskurokat és a maga barátját, Ozmánt, ki korai halála sejtelmével járta az életet. Ő elhalt s az öregség gondját, terhét költőbarátja magányosan viseli s már nem érti meg senki sem.
Általában költőnk tanult s gondolkozó fő. Formai gondra s ízlésre vallanak versei is, csak egy áll hatásának útjában: gyakran érezzük versein azt, amit az ő gyakran furcsa hatású szóösszetételei egyikében így fejezi ki: gondolat-verejték. Hiányzik belőle a közvetlenség s ezért kötete tagadhatatlanul kissé fárasztó olvasmány s ezért verseinek olyan előnyösen ható formai gondja s gondolati magva sem képes teljesen kárpótolni.
-s.
Forrás: Budapesti Szemle 264. kötet. 1943.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése