Hajót vontatnak a Dunán,
Sötétség leng Pesten, Budán,
Minden olyan elmaradt.
Magyar szó alig hangzik itt,
A népben nincs erő, se hit,
A babona arat.
Vad utakon vad szél süvölt,
Kopár a sziv, kopár a föld,
Egy ország haldokol.
Ha fény nem gyúl a szirteken,
Ha csillag nem gyúl a hirtelen,
Nyoma sem lesz sehol.
S Széchenyi jő, égi követ,
Szikkadt parlagot feltöret,
Gyeplőt kezébe vesz.
De nemcsak versenylóra ül,
Világot lát kívül-belül,
S eszmékkel versenyez.
Magasra hág, messzire lát,
Megteremt Akadémiát,
Épít, hevül, hevít,
Magyar ő már, a legnagyobb,
S hol bűnöket Dunába dob,
Már épül is a Híd.
S most, mint mikor a Híd alatt
Nagykéményű hajó halad,
Művében látva őt,
Mig felivell évek alol,
Lelkünk kéménye meghajol
Örök neve előtt.
Forrás: Budapesti Szemle 262. kötet. 1942.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése