Óh, az alvók, mily könnyű nékik,
Ruhájukat gyorsan letépik,
Puha ágyukon elterülnek,
S kezdődik az alvási ünnep.
De a nemalvók, kik forognak,
Kik fölött mindjárt itt a holnap,
Kik lerugdossák takarójuk,
Ép csak a kín nem hull le róluk.
Fölöttük keselyük és héjják,
Ledörzsölik a szemük héját.
Mint gályarabok megkötözve,
Kezük evezőn szorul össze
És csapják, csapják, egyre csapják
Az álmatlanság sötét habját.
Minden emlék fejükre tódul,
Felriadnak az altatótul.
Szűk ölében az ágymedernek
Mérföldeket áthemperegnek,
Bágyadtak, nem kapnak erőre,
De e megunt, könnyes világot
Mégis csak ők viszik előre.
Forrás: Budapesti Szemle 262. kötet. 1942.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése