Életútam vége felé,
Múltam képe tűnik elé,
Hogyha nézem:
Megrezdül a szívem belé!
Sok nehéz harcot megértem,
szeretet s hit volt a vértem,
Győzve ebben
Nem az enyém volt az érdem.
De csalódtam sok barátba’,
Támadtak gyakorta hátba,
Ám nyugalmát
Szívem mindig megtalálta.
Lelki sok vihart megérve,
Hálákat kell adnom érte:
Hogy az Isten
Bevitt egy szép boldog révbe.
Mint ha földön menny kitárul:
Adta nékem életárul
Azt, akiről
Tudtam, soha el nem árul.
Holtaiglan hű volt hozzám,
S bánat üli sáppadt orcám
Amióta
Ő érette gyász borult rám.
De bármily sötét a gyászom,
S bár naponta könnyben ázom,
Égre nézve
A vigaszt ott megtalálom.
Ne panaszkodjék az ember!
A jó Isten tartja szemmel,
És jobb pásztort
Ő nálánál sohasem kell.
Forrás: Budapesti Szemle 263. kötet. 1942.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése