I.
A hegyi pásztort, őstájak fiát,
Ki a természet életébe lát,
Éjjel becézi a Hold súgara,
Szót vált vele a csillagok kara,
A gyöngy Fiastyúk, a Göncölszekér
S titkokról szól ind, ha vele beszél.
Csodákat lát, midőn reggel a harmat
Elmossa az éjjeli nyugodalmat,
S dal, himnusz várja a fény záporát,
Mely elkergette az éj gyásztorát.
El-elharsantja bölcsődalait
Az ér, patak; riadoz a csalit,
S a rengeteg ember-nem-járta mélye:
Titkokat susogva, bólogat feléje.
És ősz időn, ha jön a zivatar,
Ítélet-idő zúg fel. Mihamar
Hangversenyek vadonatúj zenéje,
Az elemek fényjátékos szavaiban
S a sziklaboltok ágyúszózata
Dörgi haragját emberi fülébe.
A dalt a pásztor itt tanulja, itt
Hallgatja az istenség hangjait,
Amelyek néhanap földrengetőn,
Majd misztérium hangján sejtetőn,
Mint a mesék világszép ajkai,
Önnön maguknak kezdnek szólani -
Ők és a kakukkfű, harangvirág,
A vadgalambok búgó öröme,
A fülemülék nóta-ösztöne,
A szélkeltette síró áriák,
Víg staccatói a tücsökdaloknak,
S etüdök, mik cincérlanton fakadnak.
Tölgyek alól bámulja hallgatag
Az égen rajzó felleghadakat,
Amikbe sötét magként feketén
Vonul be egy-egy bátor saslegény.
Követi útját szeme; elmereng:
Nem álomvágya evez odafent?
S midőn a szóló fűszálak hegyén
Újongva gyúl ki a hajnali fény:
Őt is átjárja, át, a halhatatlan…
És szive vajudása dalba csattan.
II.
Költők, talán mi tudjuk egyedül:
A dalba mily égadta tűz vegyül,
A szín, fény, hang szépség-egyeteme,
Mélységek, titkok megnyílt istene!
De költő vagy-é, mint a hegyi pásztor,
Aki nótára pendül, valahányszor
Fölajzza kedvét ihlet, indulat,
S kürthangja, mely merészen vág utat,
Szabadszárnyon hordozza szerteszét
Az ébredő érzés üzenetét.
S az útonjáró, ha szomjan megáll
Az érparton, az erdő fáinál,
Míg ajka issza a forrás vizét,
Dal édesíti mámorba szivét.
A test üdül, a lélek fönt ível
A hangok énekadta fényivel,
És foszladóban a szemen a hályog,
Magába nézhet és talál világot,
Melynek értelme tiszta emberi
S egy lendülettel őt fölemeli.
Ti szépülő éjek, ti nappalok,
Te föld, ti eszmék és csillagzatok,
Te gond, testvérség, te bú és öröm,
TE úrrá-levés a vad gyönyörön:
A természet s a hit szül csak erőt,
Önnönbizalmat mindenek előtt,
Az állít talpra s emberré varázsol…
- - - - - -
Ha költő vagy, mikép a hegyi pásztor!
Forrás: Budapesti Szemle 263. kötet. 1942.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése