Az Uzoniék telke szögletében
Hét kis fakereszt, korhadó és szürke,
Hónaljig érő dudva, gyom körülte,
A legnagyobbon együgyű írás,
Három csillaggal kicifrázva szépen:
„Itt nyugszik Uzoni Tamás,
A boldog feltámadás reményében.”
Általellenben a pityóka zöldel,
A feje mellett bólogató sárga
Legyezőjével lejteget az árpa.
Ide hallik a kaszasuhogás,
Mikor ég-földet a szénaszag tölt el.
Itt omlott Uzoni Tamás
Eggyé az élő, bizodalmas földdel.
A maga telkén ásták meg a házát,
Mely mintha most is ekéjére várna.
Feje alatt most az a rög a párna,
Mely élve nem volt néki nyugovás,
S amely annyiszor itta izzadását.
Itt alszik Uzoni Tamás,
Itt lesi most az új mag mozdulását.
Ahol az apja, nagyapja, ükapja,
Ahol minden valamikori székely
Viaskodott a szikla velejével,
Hogy a kövekből serkedjen kalász,
S az embernek az emberét megadja.
Itt sarjad Uzoni Tamás,
Immár az élő földnek egy darabja.
Az ősi földnek, melyet puha röggé
Annyi meleg szív vére porhanyított,
S amelyben az Uzoni-maradékok
Hús-vére húsos szénává csiráz,
Templom fenyővé, meg sátoros bükké.
Így alszik Uzoni Tamás,
Így él az égben-földben mindörökké.
Forrás: Budapesti Szemle 262. kötet. 1942.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése