Falu Tamás (1881-1977): Anyám

 
Az én anyám sietett mindig,
Sietve kelt már hajnaltájon,
Sebemet sietve kötözte,
Hogy nekem és neki se fájjon.
Tett, vett, dolgozott késő estig,
Keze alatt a munka égett,
S mindig még harangszó előtt
Terítette föl az ebédet.
Más gyerekek még kinn játszottak,
Boldog kis dalokat danázva,
Minket már kora szürkületkor
Lefektetett a puha ágyba.
Kertjében a palántázással
Minden szomszédot megelőzött,
s övé volt az első virágmag
Mindig, mikor jöttek az őszök.
Az életet végig-siette,
Várt reá a fehér öregség,
Közel jár már a kilencvenhez,
S gondolatban most is siet még.
Én Uram, ha felhívod egyszer,
Hol sohsem hervadnak a rózsák,
Tedd, hogy siessen kissé néki
A lassú örökkévalóság.

Forrás: Budapesti Szemle 264. kötet. 1943.