Poéta, novellaíró, regényíró és színdarabíró. A szépirodalom valamennyi műfajában egyformán tökéletes és vérbeli művész. Egyik színdarabját „Tabarin felesége”, a budapesti Nemzeti Színház is előadta. E darabja nyomán készült a „Bajazzók” világhírű opera szövegkönyve. Az alább közölt kis meséje költői szépségeivel Catulle Mendés egész tehetségét karakterizálja.
VAKSÁG
Amikor a világtalan ifjú karjával átfonta a leány nyakát, az elfojtott szenvedélytől reszketett a hangja:
- Ó, hogy még csak nem is láthatlak! Miért nem találkoztam veled előbb, akkor, amikor még nekem is kék volt az ég, amikor a lányszemek még nekem is ragyogtak és még láttam az ajkak rózsás szögelleteit; ó, legalább csak el tudnám képzelni, hogy milyen is az arcod… De nem tudom! És be kell hogy érjem parfümöd illatával, sima kezed cirógatásával. Szememtől már megvonta az Úr a fényt, mielőtt még szerelemre nyílt volna meg a szívem és az én szempilláim alól már nem kél föl a nap. Soha, de sohasem csodálhatom meg e hattyúnyakat és gömbölyű vállakat, melyeket elborítok csókjaimmal. Te édes leány, én egyetlen gyönyörűségem és minden keservem, ó, legalább írd le drága lényed szépségét, könyörgöm, esdeklem, beszélj magadról, hogy szavaid nyomán magam elé varázsoljam láthatatlan boldogságomat.
- Én nem merem – mondta reszketve a leány.
- Beszélj magadról, könyörgöm. Beszélj, ha szeretsz! Beszélj hosszú, selyem-lágy hajadról…
- A hajam, azt mondják, szőke, mint a csillogó aranyfüst és ha kibontva széjjelterítem fehér vállamon, olyan vagyok, mint a mesék királyasszonya, aki magára vette napsugárköpenyét.
- Ó, milyen boldog vagyok! És a homlokod? És a szemed?
- A homlokom keskeny és fehér, mint a tubarózsa, mert a gond fellegei elkerültek engem. Szemem kék és fáradtan nyugszik a hosszú szempillák mögött, míg sötét csillaga édes-bús fájdalomról beszél. Ha tükrömbe nézek és szememben ezt a nagy bánatot látom, magam is megindulok rajta.
- Ó, milyen csodás lehet! És mondd, az arcod, az ajkad?...
- Arcom sápadt, de gyakran elönti a szüzesség pírja és ilyenkor ragyog, mintha napsugarak cirógatnák. Az ajkam hajlása olyan, mintha ez ívet Eros a szívek forró vérébe mártotta volna.
- Ó, hogy én e bíbor ajkaknak csak árnyékát csókolhatom! És a nyakad, és a pihegő kebled?...
- Ó, ezek nincsenek márványból! Mert a szilád kő nem reszket meg így… A fénye olyan, mint a hóé, melyet a nyár heve nem tudott megolvasztani. De meleg, mintha ez a hó izzanék!
- Megcsókolom ez izzó havat, érzem forróságát, de nem látom!
És a vak ifjú tovább kérdezősködött. A leány pedig belevájta fejét a csipkés párnába és fojtott, szerelmes hangon felelgetett…
*
Az ő szerelmük nem volt múló szerelem, amely kilobban. Az a kapocs, mely őket összefűzte, nem szakadhatott meg soha. Boldogságuknak már elmúlott és még eljövendő napjai egyformán ígérték a gyönyörségeket. A fiú változatlanul körülvette a vágyak testőrségével a leányt, aki imádta ezért… Büszkeséget érzett világtalansága mellett is. Büszkévé tette az a gondolat, hogy ő, a vak fiú, ura mindama kincseknek, amelyekről a homályosodó szobában beszélt a leány. De olykor-olykor kétség és zúgolódás fogta el. Hogy ne lássa az ég és föld színpompáját, a csodás természetet… Ó, ez nagy csapás volt, de már-már megnyugodott benne… Hanem, hogy ne ismerje ezt a dráganyt, hogy eddig ne látta légyen és hogy ezután se láthassa soha, - ó, ez elviselhetetlen volt előtte. Meddő vágyának lázas őrületében nem egyszer odaadta volna egész életét, csakhogy egy pillanatra láthassa az imádott leány szépségét.
*
Történt pedig, hogy egy napon a világhírű csodaorvos elvetődött az ő városukba is. Híre már jóval megelőzte, mert a tudós férfiú előtt csak játékszámba ment az, hogy a siketeknek a hallást, a némáknak a beszédet és a vakoknak a látást visszaadja. Arany- és ezüstveretes díszkocsiját, melyen az egész országot bejárta, nem is lovak húzták, hanem egykor bénák, akik a szélnél is sebesebben száguldtak a díszhintóval. És bármerre járt a csodaorvos, mindenütt áldás kísérte, mert még nem volt eset, hogy a hozzá forduló embereket teljesen ki nem gyógyította volna.
A vak fiúnak is örömtől repesett a szíve. Látni fog újra. Látni fogja szerelmét! És hirtelen lefoszlik majd a hályog és szemébe ragyog a leány szépsége!
A haja olyan, mint a napsugárból szőtt palást: homloka fehér, mint a tubarózsa; hosszú szempillái alatt édes-búsan ragyog a szeme; ajka, mint a vérpiros ív; keble, mint a ragyogó hó… És ő mindezt látni fogja! Félre kétségbeesés! Félre, ti keserves órák, amikor a képzeletnek kellett elővarázsolni a kedves arcát!
*
Ő volt az első, aki megjelent a csodaorvosnál.
Egy szolga vezette:
- Gyógyíts meg, ó csodaember – könyörgött. – Add vissza a szemem világát. Hadd üljem meg az örömök ünnepét, amikor végre megláthatom a nők legszebbikének az arcát… Az ő arcát, akit jobban szeretek életemnél!
És elmondta szerelmét, vágyát, fájdalmát, csakhogy felköltse a csodaorvos részvétét.
A csodaorvos pedig elgondolkozott, majd kisvártatva így szólt:
- Isten előtt nem lenne kedves, ha visszaadnám szemed világát. Hogyan? Te szerelmes vagy és látni szeretnéd, kibe? Fiam, a teremtő Atya kegyességéből neked az jutott osztályrészedül, hogy amikor már magadénak mondhatod szerelmesedet, még mindig remélhess, hogy amikor vágyaid teljesültek, még egyre álmodhass… és te, te e drága álmot akarod megsemmisíteni a valóságért? Hát nem tudod, hogy éppen e titkos, sötét fátyolon át, mely előtted eltakarja szerelmesed, igen, épp e sötét fátyolon át látod te oly csodaszépnek, aminő a valóságban sohasem lehetne. Elviselhetetlen pillanat lenne számodra az, amikor megmutatnám, hogy milyen ő valóban. Még ha nem is hazudott neked, még ha valóban oly tökéletes is, mint aminőnek önmagát lefestette, még ha épp olyan lenne is, mint aminőnek képzeleted lázas játéka mutatta, nem kerülhetnéd el az elviselhetetlen csalódásokat. Mert az álom gyönyörűsége, ha meg is valósítható, ez az álom csak akkor isteni gyönyörűség, ha sohasem valósul meg. Maradj meg homályodban! Bárcsak megtartanák az istenek továbbra is változatlanul a te tudatlanságodat, a te kielégíthetetlen vágyódásodat, hogy szánakozhass rajtunk, akik a maguk tökéletlenségükben látjuk az emberek és tárgyak szépségét, és akik szemünkben könnyel, irigyeljük a te vak boldogságodat!
Forrás: Uj Idők XXIII. évf. 1. kötet 19. sz. Bp., Singer és Wolfner kiadása 1918. máj. 5.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése