„Vívódó, sokat hányatott lélek sötét pompájú kivirágzása ez a posztumusz kötet, amelyet szerzője – a feleségem – alig két hónapja még velem együtt rendezett sajtó alá.”
Ezekkel a sorokkal kezdi Mikes Lajos azt a bevezetést, melyet Szász Piroska versei elé írt a „Lehullóban” posztumusz kötethez. És csakugyan, olyan ez a kötet vers, mint egy szegény, szomorú, fáradt asszonyszívnek halk, elhaló kiáltása az őszi éjszakában. Belemarkol a lelkünkbe, fölfigyelünk reá, akarjuk tovább hallani – mit mond még? Felkölti minden érdeklődésünket, együttérzésünket, s amint lapozunk a könyvben, és olvassuk a verseket, egyiket a másik után, mintha látnánk, hogy odakinn az őszi avarban hogyan hullanak le egyenkint a sárguló levelek, s lassan befödik, eltakarják a vérző, fáradt, szegény asszonyszívet… Szász Piroska nem volt a derűs világnézet poétája. Hitvallása a determinizmus, s a fatalizmusnak mély, komor gordonkahangja rezdül át minden során. De enyhítette, fölvirágozta igazi poézissal, lelkének gazdagságából gyöngyszemekként előgördülő szókincsével. A bús rezignáció, amely verseiből elénk tárult, nem egyhangú, szürke lepel, hanem fekete bársonypalást opálos gyöngyökkel és ezüstliliomokkal kihímezve.
Íme egy mutatvány belőle:
ÉJ
Éj. Fehér pelyhek hullnak szeliden.
A fehér csend behavazza szivem.
E némaságon hang át nem hatol…
Mi fáj most benned, én bohó szivem?
Beosont tán egy álmod valahol?
A legszebb? magadénak ismered?
Tán régen szőtték réghalott kezek?
És bánatod halk, fájó üzenet
Egy más világról?...
Hajdani vihar szelid sóhaja?
Végső akkord a nagy szimfóniából?
Hunyó parázs a szenvedély tüzéből,
Mely mindent elborítva égett?...
Csitt! Én szívem!
Mohos sírok rejtelme öves téged.
Forrás: Uj Idők XXIII. évf. 1. kötet 21. sz. Bp., Singer és Wolfner kiadása 1918. máj. 19.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése