Én látom őt a havas alkonyatban,
Ó egyre látom ezt az eltünt arcot!
A kályha mélyin pattogott a cserfa,
A medvebőrre bíbor fény patakzott.
Magosra szállt csibukja gyöngyszín füstje,
Karszékbe’ trónolt, mint egy régi püspök,
A vén szobában órahang zenélt,
Kívül a téli alkonyat ezüstlött.
Aludtak már a zúzmarás fák ormán,
Aludtak már a kálvinista varjak,
A nagy, fehér kert csöndesen sötétült,
A fák kinyúltak és homályba haltak.
Az ebédlőben meggyulladt a lámpa.
Boldog, arany fény támadt odabent
És kint a havas, kéklő háztetőkre
Ájultan, lassan leroskadt a csend.
Apám… Kezdd el mesélni kisfiadnak,
Kezdd újra most a zord vadászkalandot.
Az ablakon túl épp úgy hull a hó, -
Ó milyen tisztán hallom most a hangod!
Itt ülök egy bús, pesti kávéházban,
Huszonhatéves éltem fájlalom,
Idők, esztendők hóesésin át
Csak mondd, csak mondd tovább… Én hallgatom.
Forrás: Uj Idők XXIII. évf. 1. kötet 1. sz. Bp., Singer és Wolfner kiadása 1918. jan. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése