Már ott a dombon, mintha körbe lengve

Tündérek zengenék május dalát.

Fodrozza fátyolát vigan kerengve

Reggeli szél, s csalfán karolja át

A zsenge bokor-lányok derekát.

 

Remeg a természet kis vad virága

S tanulja hiszekegyed, szerelem;

Vágyait új sziromban napra hányja,

Ujongva tapsol minden reggelen,

Ha az arany tüzes Nap megjelen.

 

Az Isten szíve lángol fenn az égen,

Világszerelem lángjától lobog:

Ott reszket mása szőke lány szemében,

Kit csintalanul átalkarolok:

Nevetik a fák: májusi dolog!

 

Jer, drága gyermek, fűzzük tánc-sodorba

Magunkat, ott a dombok hajlatán;

És lengedezzünk egy virágba forrva,

Testvéreink: a tölgy, fenyő, platán

Tapsoljanak szívünk szép bánatán.

 

Mert bánat-gyöngy remeg az öröm alján,

Mit a szerelem kelyhéből iszunk;

Mosolyunk vége: megfagyott sohaj tán,

Hisz olyan illanó szép tavaszunk!

Ma még virágzunk, holnap havazunk.

 

Forrás: Uj Idők XXIII. évf. 1. kötet 1. sz. Bp., Singer és Wolfner kiadása 1918. jan. 1.