Gyöngyösi István (1624-1704): A „Murányi Venus”-ból

Első találkozás.

   Mária elméje sincs nyugodalmában,
Wesselényi felől gondolkozásában.
Míg nem szólhat vele csak búsong magában,
Végre ilyen módot talál fel dolgában.

   Az órát számlálja s mondja: kilencre jár
Halászó helyemnek vizét kivötték már,
Szokott mulatságom azholott készen vár,
Ha valami pórok elvesztegetik, kár.

   Lejő azért hamar halászat színével,
Hogy a patakhoz ér, megszáll cselédivel,
Ott hagyja a többit színes beszédével,
Maga tovább megyen két meghitt hívével.

   Minemű Diána fris vadászásában,
Hasonlónak látnád ezt halászásában.
Nem tudnál mit tenni elválasztásában,
Ha látnád mindkettőt együtt állásában.

   Csak hogy nyilat visel Diána kezében,
E pedig hállóval halásztat vizében,
Semmi más különbség nincsen személyében,
Sőt győzi Mária majd deliségében.

   Mely mint mikor Titán feljő napkeletről,
A homályt elűzi minden szegeletről,
Úgy ereszkedik le a köves hegyekről,
Vélnéd, hogy a szép nap lejött az egekről.

 

   Ez adja Muránynak minden ékességét,
Mint a tündöklő nap egek fényességét,
Kijövén belölle hatta setétségét,
Magával hordozza ragyogó szépségét.

   Örvendetes Délos a szűz Diánával,
Cyprus a mosolygó Vénus orcájával,
Parnassus Apolló szép ábrázatjával,
Az erős Murány is olyan Máriával.

   Hová fordúl a nap, ott van ékessége,
Ahonnét elmégyen, lesz éj setétsége,
Lejött a murányi napnak delisége,
Fényesül az erdő árnyékos zöldsége.

   Meglátja Ferenc is ennek szép világát,
Elfelejti minden útját s fáradságát,
Mint a parthoz jutó tenger habosságát,
Ki beszéllhetné ki szíve vigasságát.

   Érkezett azonban végezett helyéhez,
Futam Wesselényi, kap a kengyeléhez;
De mintegy hasonló szélvész örvényéhez,
Hamarább leugrék: mint érne kezéhez.

   Nem várt gyorsasággal lováról leszálla,
Kezet fognak s ki-ki jó napot ajánla,
Süvegét levevé Ferenc is szolgála,
Szíve mellé ottan nagy forróság álla.

   Tetszik ábrázatján tüze kinek-kinek,
Egymásra néztekben változik a színek,
Bár ne jelentsék is titkokat senkinek,
De ég gyúladt tüze mindkettő szívének.

   Minthogy Wesselényi hadakozásában
Sok szép jókat szedett préda hányásában,
Egy palástot nyert volt megosztozatában,
Melyet eső ellen gyakran vett nyakában.

   Most is a sűrű köd hullatván harmatot,
Megnedvesítette a szép pázsíthantot,
Mely miatt palásttal be is takartatott:
Ülőhely Márjának ezen adattatott.

   Kedves asszonykáját, amint rá ülteté,
Magát fél térdére melléje ereszté,
Ilyen beszédeit nyelvével kezdeté,
De addig Márjának nézése sebheté:

   «Mint a nyilas járván vadászó helyeket,
Amely szarvason ejt halálos sebeket,
Lehel, megbágyadván óhajt kútfejeket,
Orvoslásra keres dyktamus füveket:

   Úgy én, amint írám első levelemben,
Cupídótól érted sebhetvén szívemben,
Nyughatatlankodtam s fáradtam sebemben,
Míg veled, violám, nem lehettem szemben.

   Boldog az az óra, melyen láthattalak,
Sok óhajtásimra ide várhattalak,
Ismeretlen szolgád kézen foghattalak,
Özvegy palástomon megszállíthattalak.

   Ezelőtt bús szívem hervadni indúla,
Titkos óhajtással gyakorta jajdúla;
De mihelyt láttalak, csuda, mint újúla,
Minden akkori búm örömre fordúla.

   Asszonykám, ne utáld azért hűségemet,
Arra érdemesnek, ha véltél engemet,
Hogy ide fáradván újítnád kedvemet,
Halld foganatosan ilyen beszédemet:

   Az erős Murányban akik férkeztetek,
Királynak hűsége mellől eltértetek,
Hígyed, hogy ellene akkor serkentetek:
Aki érdemlene háládást tölletek.

   Ha jól meggondolod a régi dolgokat,
Régi őseidnek tekintsed sorsokat,
Nemdenem közrendből találod azokat,
Úri méltóságra ki vitte voltokat?

   Ausztriai háznak igaz fejedelmi,
Nemes országunknak királyi védelmi,
Kiknek sok országra mentek győzedelmi,
Voltak nemzetednek ezek segedelmi.

   Nemességre hozák paraszti voltokból,
Zászlós uraságra nemesi sorsokból,
Grófságra végtére ily uraságokból,
Gazdag palotákra kis fa házatokból.

   De nem azért, hogy majd gonosszal fizetnénk,
Jól tett urunk ellen fegyverrel sietnénk,
Idegen kedvéért hűséget levetnénk,
Hálaadás helyett pártolást követnénk.

   Azért, nemzetedben legfrissebb asszonyság,
Ki szelídségéhez nem fér semmi vadság,
Ha szennyesítí is többit a pártoltság,
Ne rútítson téged a háládatlanság.

   Királyunk részére Murány várát add fel:
Kivel híred, neved napkeletről jő fel,
S addig vitettetik, hol a nap nyugszik el,
Míg ég s föld fennlészen, nem töröltetik el.

   Fogadom hitemre, szép asszonyságodnak,
Hogy valamie volt jó hírű atyádnak,
Te fogsz parancsolni egyedül mind annak:
Jó válaszát várom tanácsadásomnak.»

   Ezzel Wesselényi véget vét szavában,
Égvén azonközben szíve nagy lángjában.
Mond Mária: nincsen az ő hatalmában,
Hogy feladja, s vigyen valakit Murányban.

   Köteles ott minden Rákóczi pártjára,
Nagy vigyázás vagyon erős kapujára,
Öccse visel gondot, nem ő, a kulcsára,
Annak a kezében viszik éjtszakára.

   Mivelhogy a Vénus tréfát örömest űz,
Melynek táborában mulat sok gyenge szűz,
Wesselényiben is nem nyughatik a tűz,
A valósághoz ily tréfa-szókat fűz:

   «Rabom vagy, kedvesem, azért jere velem,
Szép asszonyságodat majd el is emelem,
Grófi személyeddel szerencsém nevelem,
Füleken, asszonyom, gondodat viselem.»

   Ezen Máriának szíve elindúlhatott,
A mézes szók alatt mérget gondolhatott,
Mily kissebbségére néki fordúlhatott,
De nem mutat ezzel semmi változatot.

   Hanem, mint Amazon, ki szokott fegyverhez,
Bátran felel, mondja: «ha a becsöllethez
Illik, s hadviselő, jó híred nevedhez,
Hogy álnokság férjen sok esküvésedhez,

   Azért ha rabbá téssz, mi hasznot várhatod?
Bizony Murány várát úgy meg nem hághatod,
Hanem állhatatlan voltod mutathatod,
Kinek mint kell hinni, példáúl hagyhatod.»

   Wesselényi szavát hirtelen fordítá,
Bánja, hogy ezekkel szívét szomorítá,
Tréfáló szavait valóval tódítá,
Óhajtva ilyekre ajkait mozdítá:

   «Elbágyadtságomat újító harmatom!
Megbocsáss, hogy szómat tréfával forgatom,
Hogy megtréfáljalak nincsen akaratom,
Éretted tüzemet, de ki nem mondhatom.

   Kérlek másért: az én igaz hűségemért,
Szívemben lángoló nagy szeretetemért,
Benned helyeztetett erős reményemért,
Bocsáss bé Murányba szép könyörgésemért.

   Esküszöm szablyámra: tégedet elveszlek,
Özvegy nyoszolyámban igaz társul teszlek,
Holtig tekélletes hűséggel követlek,
Amíg meg nem áldasz, el is nem eresztlek.»

   Hevűl most Mária, s megakad szavában,
A szemérmetesség lángol orcájában,
Erre mit feleljen, forralja magában,
Csak ő maga tudós titkos szándékában.

   Wesselényi magát ajánlván bíztatja,
Titkos gondolatját bizvást megmondhatja,
Ha néki is lészen ehhez akaratja,
Jövendő dolgából ezeket várhatja:

   Királyért, országért nagyot cselekesznek,
Magoknak örök hírt, szép nevet terjesztnek,
Nagy kedves örömben koporsóig lesznek,
Minden mostani bút szívekből letesznek.

   Ők penig ezeket mikoron forgatják,
Tündér személyeket noha nem mutatják,
De Cupídó, Vénus s Márs nem tartóztatják,
Hanem jelen vannak, s tisztek sem mulatják.

   Márs a vitézeknek szíveket biztatja,
Mint annyi Herculest, ezeket úgy tartja,
Ha mi zendülésnek lenne indúlatja,
Hogy Márs tanítványa, ki-ki megmutatja.

   Cupídó anyjostól nyughatatlankodik,
A szerelmes szívek körül gyorsalkodik,
Mint ki két tűz között szorgalmatoskodik,
Ha egyet fellobbant, máshoz rugaszkodik.

   Végre Máriához mindketten gyülének,
Minapi tüzéhez új lángot tévének,
Amelyből erei jobban hevűlének,
Nagyobb indúlati Ferenchez lévének.

   Amint üle azért, lassan emelkedék,
Mint a nyíló rózsa gyengén mosolyodék,
Ajaka mozdúlván szólni ereszkedék,
Ilyen feleletre nyelve bátorodék:

   «Hadakozó Mársnak vitéz unokája,
A házasság dolga istennek munkája,
Ő rendeli kinek ki légyen mátkája,
Nála nélkül, vakra vetett sok kockája.

   Ha úgy tetszik azért ez a jó istennek,
Ebben is szolgálok vitézi fejednek,
Nem kell kivülled már senki én szívemnek:
Csak te vagy reménye árva életemnek.

   Azon leszek miként velem együtt Murányt
Neked kézhez adjam, s tarts sajátod gyanánt,
Igaz szeretetünk csak légyen egyaránt,
Megadja még isten, amit szívünk kívánt.»

   Örül Wesselényi e kedves válasznak,
Inkább mint az özvegy madár a tavasznak,
Melyet nőstényétől telek elszakasztnak,
S a puszta erdőkön bánattal aggasztnak.

   Végtére egymással ilyet végezének:
Hogy mind a két részről csak készen lennének,
Mihelyt Máriától levelet vennének,
Amint ő rendelné, mindjárt jöhetnének.

   Ez Wesselényinek mely örvendetes hír!
Hasznosabb sebének mint a balzsamumír,
Ilyen kedves képet Apelles is nem ír,
Melynek jövendőben szép személyével bír.

   Mert miként Phosphorus, a hajnalemelő,
A többi csillagok közt fényesebben fénlő,
Igy ez egyebeknél több szépségviselő,
Angyali termete szerelemnevelő.

   Gazdasággal Júnót, Cypriát szépséggel,
Szívével Bellónát, Pallást eszességgel,
Amphiont szavával, Phoebét deliséggel,
Igaz Penelopét követi hűséggel.

   Músák tudománya nyelvének szóllása,
Hajnali hasadás ajaka nyílása,
Orcája pünkösti rózsák mosolygása,
Wesselényi szívének tüze s lángozása.

   Le sem veszi szemét szép ábrázatjárul,
Mint a saskeselyű mikor naphoz járul;
Örömest rózsákat szedne orcájárul,
Nem lehet. Énekét így kezdi szájárul:

   «Szívem rejtekinek tündöklő csillaga,
Helena szépségű, kedvemnek virága,
Felderült napomnak nálad van világa,
S új fénynyel tündöklő szép világossága.

   Hattyúi termeted mert, szívem, igen szép,
Vagy is vidám, deli, s egész testedben ép,
Nyelved friss, eszed nagy, orcád is kedves kép,
Magad kelletése szemeket fogó kép.

   Ha rózsám szépségét kezdeném számlálni,
Ami benne tetsző, azt mind feltalálni,
Aki azt meghallja, tudom meg fog állni,
Vagy hogy többet halljon nálam is fog hálni.»

   Azonközben kapa keskeny derekához,
Egy csókra akarja hajtani magához,
De hasonló lévén a gyors karikához,
Elfordúl, s nem enged ily módot dolgához.

   Erre gerjedt tüze héjában fárada,
Elkészített csókja ajakán marada,
Ahová szánta volt, oda nem ragada,
Ugyan kár a szép csók csak ingyen szalada.

   Noha a csók elől kezéből kimúla,
De mint könnyű szellő ismét megfordúla,
Nem idegenkedik minthogy megholdola:
Gyenge hajából vert perecéhez nyúla.

   «Fogd ezt, a gyors idő mivel senkit nem vár,
Hanem szokott rendi s folyásában eljár,
Együtt lételünket megsajnálotta már,
Egymás személyétől bennünket majd elzár.

   A távullételnek pedig maradéka
A feledékenség, melynek ha árnyéka,
Elnyomván szúnyadna szívednek szándéka,
Költsön fel az adtam perec ajándéka.

   Árva személyemet juttassa eszedben,
Tudjad mit végeztél velem e berekben,
Nincsen annyi hajszál az adtam perecben,
Mennyit lészesz nállam te emlékezetben.

   Ne neheztelj kérlek, hogy most nem engedtem,
S csókod elől magam hirtelen letöttem,
Ne gondold rossz végre, hogy ezt cselekedtem,
Látd-é szemérmemet most gyászommal fedtem.

   Tudod, hogy nem vagyunk buja szeretetben,
Hanem hitünk szerént majd öszvekeletben;
De nincsen még dolgunk egész végezetben,
Kerüljük, ne legyünk ezért itiletben.»

   Ajándékát s szavát veszi nagy kedvesen,
De esik szívének igen keservesen,
Hogy szép személyétől válni el kellessen,
Amint bucsúzik is tőlle keservesen.

   Elválván egymástól kétfelé menének,
Egy rész Máriával vár felé térének,
A több vitézek más részre sietének,
Igen keserves lőn e Ferenc szívének.

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)