Magammal hoztam nagy idegenségem,
nyomorúságom hétfátyolos titkát,
Külön erényem és különös vétkem.
Meglengetem e bús, idegen lángot,
Morajló Város, fényed özönében,
És ha megérted: légy ezerszer áldott.
De nem. Én értetlenül bujdosom
A zajló Duna széles, acél hátán,
A kupolákon és a tornyokon.
Mintha mindükhöz személy szerint szólnék:
Meghökkennek a parti paloták,
Mintha a lelkiismeretük volnék.
Átlibbenek az Országház terén,
Kőcsipkéinek díszes erdejét
Reménytelen nézéssel nézem én.
Szent Margit száz szigetén pihenek,
Ez a sziget, ez rokonom nekem,
Rokonom, mint a budai hegyek.
Kivált így, ilyenkor, a hó alatt…
Ébresztgetem az emlékek raját,
Élesztgetek holt hangulatokat.
Aztán tovább, fel, hidak pillérére
Szállok és nézem lent a sokadalmat,
Nézek, nézek magasból a mélybe.
Én örökmécsnek születtem talán,
És földönfutó tűz válott belőlem,
Lettem lidércfény pusztulás nyomán.
Én itt is úgy vagyok csak, elmenőben:
Kísértet-láng e város tornyain,
S a helyem otthon van – a temetőben.
Budapest, 1922. november 29.
Forrás: Napkelet 1923. 3. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése