2015. szept. 27.

Vargha Gyula: Torstenson lakomája







Rákóczit, a fejedelmet,
Vendégeli Torstenson, a hős vezér;
Dús asztalnál pohár mellett
Víg beszéd foly, tágul a szív, pezsg a vér,
Osztrák földön svéd a gazda,
Császár népét úgy szalasztja,
Az a boldog, ép bőrrel ki Bécsbe ér.

Nagy vadaskert közepében
Osztrák főúr kastélyában áll a tor,
Vadat erdő adja bőven
S csapon dől a pincében a drága bor,
Somlai bor, ruszti asszú.
Az osztrák kéz nagyon hosszú,
S magyar birtok bitang jószág. Ott rabol.

Mindjárt látják azt a svédek,
Magyarok közt Kemény János mily jeles,
Véle folytat hát beszédet
Segerskjöld, a legvitézebb ezredes.
Egymást ketten jól megértik,
Férfi hallja itt a férfit,
Mind a kettő ifju, bátor és eszes.

Szó szavat vált, de a svédben
Dolgozik már a kevélység és a bor:
„Hősiességtek szinte kétlem,
Mennyi jó úr, kit megfestett már a kor.
Nézd mi köztünk nincsen ősz fej,
Hősi harcban ifjan vész el,
Kinek szíve lángos tűztől égve forr.”

De kemény tán meg se hallja,
Mert beszéde másfelé csap hirtelen:
„Sokat tartok bár a kardra,
Én a könyvet tán még jobban kedvelem.
Pompás könyvtárt láttam itten,
Másodszor is megtekintem;
Bajtárs uram, hogyha tetszik, jer velem.”

Áll a sok könyv faragványos,
Ritka mívű címeres, nagy polcokon.
Levesz egyet Kemény János,
S hogy kinyitja, üti magát homlokon:
„Ejnye, majd el is feledtem…
No de most már, én helyettem,
Szóljon e könyv, én zavarni nem fogom.”

Segerskjöld a könyvbe pillant,
Ott lefestve képben egy magyar vitéz,
Jobb szemébe szúrva roppant
Nagy hegyes nyárs, hosszu török kelevész;
Tarkóján fél rőfre áll ki.
Szörnyű szúrás, látja bárki,
Ily döfésbe a halandó belevész.

„Olvasd bajtárs!” Az meg olvas:
„Baksa Márkus, híres magyar kapitány.
Így veré át gyilkoló vas,
Szemén ment be, s hátul jött ki azután;
De a döfést kiheverte,
S a törököt verten verte,
Azután is, még sokáig, száz csatán.”

„Mért van köztünk öreg ember?
Bajtárs uram, itt van rá a felelet,
Én hallgattam türelemmel,
Német írja, s az nekünk nem hízeleg.
Ha mi olyan könnyen halnánk,
Ha mi olyan könnyen halnánk,
Kihalt volna rég a fajtánk,
Annyi vérünk öntözé már a röget.”

Forrás: Napkelet 1923. 1. sz.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése