Kortsák Jenő: A mestermunka

Az Ősz utcai ház kapuja tárva állott. A tágas, mély udvar porondja sárgán fénylett az őszi napsütésbe.

Hoffer András szétvetett lábakkal, türelmetlenül toporzékolt a bolthajtásos kapubejáró alatt.

Harsány hangja végigsüvített a nagy udvaron.

- Oldozzátok már el azt a beste férget!

A kapuval szemközti alacsony istállóépületben csöndesen kérődzött a beistállózott gulya. Tegnap hajtották ide őket a bugaci pusztáról. Vályúba mélyesztett fejjel falánkan ropogtatták az eléjük vetett friss kukoricaszárat.

Az ajtó mellett egy vörös foltos, véres szemű, villás szarvú ökör rángatta a láncot, amellyel a jászolhoz volt kötve. Elvadult, dühös állat volt. Az ajtón beözönlő napfény felé fordítva fejét, rekedt bőgéssel meregette vérbe borult szemét a világosság felé. A pusztára vágyott, ahonnan ebbe a sötét börtönbe hurcolták.

A béres odalépett a fejéhez s eloldotta a szarva köré csavart láncot.

Az ökör diadalmas bőgéssel kifordult a helyéről s az istállóból az udvarra lépett, majd nehéz bakugrásokkal a kitárt kapu felé vágtatott.

Hoffer András széttárt karokkal várta.

A szeme játékos kedvtől szikrázott:

- Ne te, ne! – kiáltotta. – Ha ügyes vagy, szabad leszel!

Az ökör észrevette az útjában álló férfit s földnek szegzett fejjel, rövid ugrásokban közeledett feléje.

Az utcán megálltak a ház előtt elhaladó pesti polgárok:

- Hoffer András játszik –mondták nevetve s a fal mellé lapulva lesték a következendőket.

Mikor az ökör néhány lépésnyire jutott ellenfelétől, Hoffer András elrikkantotta magát.

A dühös állat az ismeretlen hangra magasra emelte a fejét. A következő pillanatban Hoffer András elkapta a két kezével a szarvát.

Néhány pillanatig tartó rettenetes, néma küzdelem kezdődött.

Az ökör vérben forgó szemekkel nyögött a két vasmarok szorítása alatt, amely a szarvánál fogva ellenállhatatlan erővel a föld felé hajlította a fejét. A férfi szétfeszített lábakkal, egész testével az ökör izmoktól duzzadó nyakára nehezedett, mialatt rettentő két karjával fokról-fokra lejjebb szorította a kétségbeesetten küzdő állatot. A két test egybefonódott s pillanatokig mozdulatlanul állott, csak a hörgő tikkadt lélegzés s a földbe lassan beljebb süppedő lábak jelezték az irtózatos erőfeszítést, amely az egymással küzdő embert s állatot egy egybeöntött szoborrá változtatta.

Végre az ökör hörögve térdre bukott.

András fölemelte kipirosodott arcát s a kötelekkel közeledő béresek felé intett:

- Már jöhettek!

Néhány pillanat múlva az ökör szarván csörömpölt újra a lánc s a kimerült állat föld felé csüggesztett fejjel követte az istálló felé a béreseket.

**

A mestermunka egy szombati napra volt kitűzve.

A pesti mészárosok céhe izgatottan várta e nap elérkezését.

A céhmester Ősz utcai házában már hetek óta takarítottak. A hatalmas udvar porondját sárga kaviccsal szórták tele s a legények a napi munka bevégeztével rúdra erősített kőlapokkal simára s keményre dömöckölték. Az udvar közepén tagbaszakadt ácslegények a hidat állították fel. Két nehéz faoszlopot ástak a földbe s az oszlopok tetején keresztbe fektetett gerenda közepére vasgyűrűt erősítettek. A vasgyűrűbe kötelet fűztek, amellyel a tinót fogják a magasba húzni.

Hoffer Mátyás, a céhmester, az udvar közepén állott s nézte a munkát.

Hatalmas ember volt, gondosan ápolt Kossuth-szakállt viselt, barna-piros arcából kemény, komoly nézéssel villogtak elő szokatlanul nagy fekete szemei.

- Hé, Miska! – kiáltott az egyik ácslegényre. – A tinó hét mázsát nyom. Meg fogja-e bírni ez az alkotmány?

Az ácslegény fényesen villogó szekercéjével nagyot ütött az oszlopra s vidáman felelte:

- Elbír ez kettőt is olyat, Hoffer mester.

Hoffer Mátyásné is előkerült a ház belsejéből, ahol az ünnepi ebédhez a hófehér damaszt asztalneműt rendezgette, s a fekete bársonytokokban pihenő ezüstöt készítette elő.

Megállt az ura mellett. Csak a válláig ért annak, pedig magas termetű asszony volt. Dús szőke hajában már ezüst szálak csillogtak, de az arca hamvas volt és pirosan üde, mint az őszibarack.

- Félek, hogy nem sikerül – mondta s biztatást várva az urára nézett.

- Ne féltsd a fiacskádat – mondta Hoffer Mátyás s vidáman nevetve a vállánál fogva magához szorította az asszonyt. – Kitesz az magáért.

Az asszony megnyugodott egy kissé. Az oszlopot vizsgálta:

- A hidat piros virággal fogjuk bevonni – mondta. – A kertészek megígérték, hogy egy kocsira való rózsát küldenek. A tinót pedig fehérrózsa-ruhába öltöztetjük.

- Az egész Hortobágyot bejártam, míg ráakadtam – szólt közbe Mátyás mester. – Daum Frigyesnek leesik az álla, ha meglátja.

- Csak azok ne csináljanak bajt – aggodalmaskodott az asszony. – Daum Frigyes tegnap kijelentette, hogy nem hiszi, hogy András a gyűrűvel egy ütésre leüti a tinót, s mi lesz, ha csakugyan nem sikerül? Kinevetik… és ismered Andrást…

- Egy Hoffer sohse kerül olyan helyzetbe, hogy kinevessék – mondta nyugodt méltósággal Mátyás mester s az asszony elcsöndesedett.

Titokban, a szívük mélyén,m égis aggodalommal várták a szombati napot.

Csak Hoffer Andráson nem látszott semmi nyugtalanság. Vidáman fütyörészve járta az udvart s ellenőrizte az előkészületeket. Kemény, katonás hangja majd a ház alsó részéhez épített istállókból hangzott elő, majd a padlásnyílásból hallatszott, ahonnan a béreslegények az állatok etetéséhez a szénát hányták lefelé.

Kiállt a padlás nyílásába s onnan kiáltott az udvar végében álló istálló felé:

- Hé Pista, a Villást magam fogom etetni!

Lenézett a padlás alatti mélységbe. Egy pillanatig gondolkodott, majd hirtelen leguggolt s a padlás párkányába fogódzva, kilendült az udvar fölé, aztán elbocsátotta két karján csüngő testét s az udvar porondjára ugrott.

Egy cselédleány, aki két sajtárral a kezében az udvaron ment keresztül, ijedten a földre tette a terhét.

Az András úrfi megint kísérti az Istent – kiáltotta s összecsapta a kezét.

András nevetett.

- Rövidség okából történt – mondta s hosszú léptekkel az istálló felé tartott.

A tinó épp akkor esett keresztül a reggeli mosdatáson.

Két béreslegény nagy kefékkel a kezükben sikálták a hátát.

- Tiszta lesz?- kérdezte András.

- Mint a hattyú – felelte az egyik.

A hatalmas villás sőre gömbölyű teste puha fénnyel világított az istálló sötétjében.

András megveregette a tomporát.

- Szép vagy Villás – dörmögte az állat fülébe s hatalmas karjaival magához ölelte a tinó szelíden kérődző fejét. – Méltó párom vagy. Daum Frigyes elkékül az irigységtől, ha meglát bennünket.

Hirtelen az ajtóhoz sietett, s felkapva az ott álló, kukoricadarával tele sajtárt, a jászolba öntötte a tartalmát.

Aztán az oszlophoz támaszkodva nézte a tinót, amely hófehér fejét a jászolba mélyesztve, jóízűen ropogtatta  reggelijét.

A zsályától szagos széna illata megtöltötte az istálló állatok testétől meleg levegőjét.

Hoffer András maga elé meredve elgondolkodott.

Daum Frigyes jelent meg előtte, amint gúnyos fintorgással mondotta:

- Elbizakodott vagy András! Vasgyűrűvel akarod leütni, Meglátod, nem fog sikerülni s a mesterek büntetésből meghosszabbítják a legényéveidet.

Erre a gondolatra kidagadtak az erek a homlokán.

Aztán a Borbála, a Fekete Borbála édes, szelíd hangja csengett a fülében:

- Egy Hoffer nem vállalkozik olyanra, amit nem tud véghezvinni.

S megint élesen, figyelmeztetően hallotta saját szavát,mikor Daum Frigyesnek megfelelt.

- Egy Hoffer nem maradhat szégyenben, Daum Frigyes. Ha nem sikerül, amit bejelentettem, világgá megyek és Fekete Borbála nem lesz a feleségem. S akkor megint remélhetsz, óvatos és előrelátó Daum Frigyes és megpróbálhatod a szerencsédet Fekete Borbálánál.

És látta Daum Frigyes arcán a felvillanó reménységet s Borbála rémült, fájdalomtól könnyes szemét.

- Kockán forog minden – gondolta -, mert Borbála nélkül nincs boldogság a számomra.

Elérzékenyült, de egy pillanat múlva dacosan hátraszegte a fejét s hangosan mondotta:

- De Hoffer András nem játszik a szavával.

Körülnézett, végigsimította a homlokát a kezével.

Egy fiatal cselédleány lépett eléje s jelentette:

- Glockner bácsi van itt. Elhozta a gyűrűt.

A szeme felvillant s vidám mosollyal még egyszer végigmérte a reggeliző tinót.

- Holnap találkozunk –mondta s megsimogatta az állat meleg, fehérszőrű hátát.

Az ötvösmester a tornácon várta s fekete bársonytokban az asztalra helyezte a gyűrűt.

- Remekbe csináltam – mondotta elégedetten s ha sikerül a mestermunkád, a céh történetébe föl fogják jegyezi, hogy Hoffer András Glockner mester gyűrűjével ütötte le mesterré avatásán a tulkot Anno Domini 1845.

Hoffer András az ujjára húzta a kovácsolt vasból készült s arannyal dúsan befuttatott, felső felén hatalmas kúppal ellátott gyűrűt s megvillogtatta a levegőben. Majd odafutott a tornác előtt álló fatönkhöz s ökölbe szorított kézzel, magasra emelt karból rettenetes ütést mért a tönk sima felületére. Mély üreg szakadt ki a tönkből, s a bükkfa szilánkjai szerte repültek a levegőben.

Hoffer Mátyás s a felesége a tornácon álltak s gyönyörködve nézték hatalmas fiuk játékát.

- Nagyszerű szerszám! – kiáltotta vidáman András. – Ez az igazi ékszer, Glockner bácsi! Királynak se csinált ennél értékesebbet!

Glockner mester komoly, okos arcán finom mosoly vonult végig.

- A munka ékszere ez fiam, nem a hivalkodásé. Bár minden ember ilyet viselhetne. A munka jegygyűrűje ez, használt céhed dicsőségére.

A pápaszemes, ősz szakállú emberke, aki válláig se ért Andrásnak, odalépett eléje, kicsi ápolt kezét a fiú hatalmas, csontos kezébe fektette…

Végre elérkezett a mestermunka napja.

Az udvar porondját hajnalban frissen kaszált fűvel és mezei virágokkal szórták tele. A nagy térséget körülfutó tornác oszlopait virágfüzérekkel vonták be, s a piros rózsákkal körülfont híddal szemben, magas dobogón ott állott a mesterek zöld posztóval leterített asztala. Mellette és körülötte padok és székek állottak sorjában a nézőközönség számára.

Hoffer András az egyik oszlophoz támaszkodva, sápadtan várta az érkezőket. Komoly volt, a szeme sötét lobogással meredt a kapualj felé.

A lassan szállingózó vendégek, akiket Hoffer Mátyás fogadott, nem érdekelték. Nem látta az öreg Daum Frigyest, másik atyamester társával, a kövérségtől szuszogó Keil Istvánnal, akik komoly és ünnepies arccal üdvözölték céhmesterüket s a többi mestert a kaján arcú Gerst Ádámot, a Sebestyén téri gazdag mészárost, aki titkolt örömmel várta a felsülést, amit óhajtva remélt, mert atyja céhmesteri székére pályázott, amire biztosan számíthatott, ha a céhmester fiának munkája nem sikerül, s a büszke Hoffer család szégyenben marad. A vidám és örökké tréfás Szubbati mester is megérkezett s észrevéve őt, harsányan feléje kiáltott:

- Sápadt vagy Andris! Ha nem jól végzed a munkádat, papírgaluskát kapsz ebédre; pedig ma jó ebéd lesz, ugye? – kiáltotta a konyha felé fordulva, amelynek nyitott ajtajában sürgölődő cselédei között megjelent édesanyja izgalomtól kipirult arcocskája.

Hoffer András könnyedén legyintett a kezével s a szeme mohó várakozással figyelte a kapu alól beözönlő, ünneplőbe öltözött asszonyokat, leányokat.

- Borbálát várta.

Egyszerre boldog mosoly vonult végig az arcán.

Borbála megérkezett.

Hófehér csipkeruha fedte karcsú alakját, a keblén fehér virágcsokor remegett. Fekete, mélytüzű szeme végigfutott a nagy udvaron.

A fiatal Daum Frigyes, aki nagy behemót testével rögtön melléje furakodott, az oszlophoz támaszkodó Andrásra mutatva gúnyos fintorgással így szólt hozzá:

- A nap hőse úgy látom egy fejjel kisebb lett tegnap óta. Délig, úgy érzem, még egy fejjel kisebb lesz, s akkor talán engem is meg fog látni, szép Borbála.

- Ha Hoffer András két fejjel kisebb lesz is, akkor is törpének fogom mellette magát látni – felelte gőgösen Borbála s ragyogó szemeit az eléje siető Andrásra emelte és mosolyogva így szólt hozzá:

- Világgá megy, András?

András szeme megvillant s imént még sápadt arcát sötét pír borította el.

- Nem akarok világgá menni, Borbála.

Borbála közelebb lépett hozzá s alig hallható hangon ezt súgta feléje:

- Mert akkor én is magával mennék…

Fülig pirulva az udvar közepén csoportosuló leányok közé sietett.

Hoffer András a leány fehér topánkába bujtatott lábacskáit nézte, amelyek a ruhája fehér csipkéi közül előlibbenve szinte a föld érintése nélkül távolodtak tőle.

- Nem megyek világgá – mondta magában András s a feléje közeledő Daum Frigyesnek hetykén odakiáltotta:

- Mondj le a reménységről, Frigyes! Soha olyan erős nem voltam, mint amilyen ma leszek!

Az udvar megtelt vendégekkel. Pest város minden céhe képviselve volt az előkelő gyülekezetben. A fényesre vasalt cilinderek villogtak a napsütésben, a fiatal urak kék, halványlila és galambszürke frakkja vidám mosolygással világított elő az öregek ünnepi feketébe öltözött csoportja közül. Az asszonyok színes, de komoly szabású viganói között mint a szélben ringó harangvirágok táncoltak, libegtek a leányok csipkével dúsan díszített hófehér szoknyái.

Csoportokban állva, kíváncsian várták a történendőket.

Végre feltűnt Hoffer Mátyás méltóságteljes tartású alakja, mögötte a négy látómesterrel.

Fölléptek a dobogóra állított asztal mellé. Hoffer Mátyás az asztal közepén álló karosszék támlájára fektette nehéz aranygyűrűktől csillogó kezét, udvarias mozdulattal kijelölte a négy látómester helyét.

Jobbján a vörös hajú, öreg Daum Frigyes, a legidősebb mester foglalt helyet a kaján arcú Gerst Ádámmal, a kövér Keil István pedig az ünnepi arcot erőltető, de mindig mosolygó szemű Szubbati mesterrel a balján álló székekbe telepedtek.

Hoffer András az asztal elé állott.

Izmoktól duzzadó barna karján magasra fel volt tűrve a patyolat ing, hófehér köténye fölött fényes láncra kötve villogott az acél fenőkés, a jobb oldalára övedzett fatokból kilátszott az élesre fent kések rézszögekkel kivert nyele. Fekete, sűrű üstökét kifésülte a homlokából s nyílt, bátor nézésű fekete szemeit tisztelettudóan az asztal körül ülő mesterekre függesztette, akik ítélni fognak fölötte.

Az udvarban elhalt a zsongás, a céhmester felállott a helyéről s komoly, ünnepi hangon megszólalt.

Hoffer András mesterré való fölavatását kérte. A mészárosmesterség ismereteit inaséveitől kezdve a legényévek végéig Szubbati János mesternél, Pest város mészáros céhének legérdemesebb tagjánál töltötte ki. Mesterének a céhnek tett jelentése szerint mesterségét tökéletesen megtanulta, minden fogását ismeri. Erkölcsös magaviseletű volt s a céh szabályai ellen csak egyszer vétett, amikor ama bizonyos Graf Mihály nevezetű mestert, akit hamis mérésen ért, ölbe kapva a saját székéből az utca közepére vetette. Graf Mihály mestert, amint tudjuk, alávaló bűneért kirekesztettük a céh tagjainak sorából, Hoffer András pedig, amért bírónak tette magát, holott a bűnösök fölött való ítélkezés a céh joga, öt pint bor megfizetésére köteleztetett, amely bor ára a céhládába befolyván, az azon vásárolt bor a céhnek 1844-ik év József napján tartott lakomáján fölhasználtatott. Vándoréveit Hoffer András Bernben, Nürnbergben és Drezdában töltötte ki s mestereinek a vándorkönyvbe írt tanúsága szerint dicséretes szorgalommal végezte munkáját, amivel dicsőséget szerzett a pesti mészáros céhnek. És most fölszólítom Hoffer Andrást, hogy a céh törvényei szerint végzendő mestermunkát mutassa be előttünk.

A céhmester hivatalos komolysággal elmondott szavai után felállott Daum Frigyes s az asztalon fekvő tokból kivéve a Glockner mester gyűrűjét, így szólt:

- Hoffer András arra vállalkozott, hogy mestermunkája alkalmával a tinót evvel a gyűrűvel, egy sújtásra fogja megölni. Ilyen eset céhünk történtében csak kettő fordult elő. Grund Péter volt az egyik, aki mesterré avatásán erre vállalkozni mert és Kókai János. Mindkettő érdemes tagja volt céhünknek s közülük Kókai János később céhmesterré választatott.

Daum Frigyes most elhallgatott egy pillanatra, aztán kaján csillogású, kékszemeivel András szeme közé nézve, udvarias gesztussal, de finom gúnnyal a hangjában így folytatta:

- Teljes szívünkből kívánjuk, hogy Hoffer András beváltsa azt, amit ígért. De atyailag figyelmeztetjük, hogy ha az ütés nem sikerülne, mesterhez nem illő hivalkodásnak fogjuk tekinteni a bejelentését és úgy fogjuk elbírálni a munkáját. Mi csak férfiakat avatunk mesterré, akik urai a szavuknak. A hivalkodó beszédnek nem hiszünk, mert a tettek beszélnek.

A vendégnép elakadt lélegzettel hallgatta Daum Frigyes kemény szavait.

Hoffer András a gyűrű felé nyújtotta a kezét.

- Tehát vállalkozol? – kérdezte az öreg Daum gonoszkás mosollyal s megvillantotta kezében a csillogó gyűrűt.

- Vállalkozom – hangzott keményen a válasz.

Daum Frigyes intett a kezével a jelt váró legényeknek. Az udvar végében kinyílott az istálló ajtaja s az óriási tinó az összegyűlt vendégseregre bámuló szemmel megindult utolsó útjára.

A vendégsereg gyönyörködve nézte a hatalmas állatot A tinó hattyúfehér testét rózsafüzérek borították, szarvainak végén aranygömb csillogott. Szelíd megadással, mélabús fekete szemét az ünneplő közönségre függesztve követte az elöl haladó, hófehérbe öltözött első legényt. A szarvai köré fűzött fehér selyem szalagot a jobb- és baloldalán két-két ünneplőbe öltözött szöszke leány tartotta kezében, akik az ünneplés izgalmától kipirult arccal kísérték a derék állatot a mesterek elé.

Hoffer Mátyás kedvtelve legeltette a szemét a meneten.

Szubbati mester elismerőleg bólintott a fejével:

- Mestermunkára méltó állat!

Az öreg legények, akik Hoffer Andrásnak segédkezendők voltak, a hídba erősített csigán átfűzött kötéllel magasra húzták a tinó fejét.

András előlépett s megigazította ujján a gyűrűt.

Az udvaron halotti csöng pihent.

Most felhangzott Daum Frigyes rekedtes szava:

- Magasabbra húzzátok! – s kajánul mosolyogva hozzátette: - mert így nagyon könnyen esnék az ütés.

A tinó fejét még magasabbra húzták, úgy, hogy most Hoffer András fejével egyenlő magasságból nézett alá a feszülten figyelő közönségre.

Elégedetlen hangok hallatszottak.

- Gonosz játék – dörmögte valaki. – Lábujjhegyre ágaskodva még taglóval se lehet leütni egy ekkora állatot.

Hoffer András kissé összehúzta a szemöldökét.

- Így is jó lesz – mondta aztán vidáman s fehér fogsora kivillant a bajusza alól.

Bal lábával előrelépett, inas, karcsú alakja mélyen hátrahajlott s rettentő ökle a vasgyűrűvel széles ívben keresztülsüvített a levegőn.

Egy tompa, zuhanó ütés a tinó homlokára s a derék állatnak megroggyantak a térdei.

A nézők ujjongó éljenzésbe törtek ki.

- Beváltottad a szavad – kiáltotta Szubbati mester. Örvendezve felállott a székéről és körülötte nyüzsögve megmozdult a kínos várakozás alól felszabadult nézősereg. Az asszonyok kendőiket lobogtatták s Hofferné felé integettek a kezükkel, aki még mindig halottsápadtan, de boldog megkönnyebbüléssel állt a helyén.

András mozdulatlanul állott. A szeme Borbálát kereste. Végre találkozott a tekintetük. A két pár mélyfekete szem ezt üzente egymásnak:

- Most már nem megyünk világgá!

S az udvarban mindenki tudta, hogy erről történt döntés.

Hoffer Mátyás lelépett a pódiumról s a fia vállán nyugtatva a kezét, így intézkedett.

A látómesterek most ítéletet mondanak, hogy Hoffer András járatos-e a tulok feldarabolásának mesterségében.

Munkához fogtak. András tüneményes gyorsasággal dolgozott. A segédkező legények, akiknek az volt a feladatuk, hogy az állatot forgassák, s a nem mesterségbe vágó munkánál a kezére járjanak, alig győzték András kezébe adogatni a különböző nagyságú szekercéket, késeket.

Rövid idő múlva feldarabolva ott függött a tulok kövér, piros húsa az előre elkészített állványok vaskapcsain.

- Hibátlanul végezted a munkádat s gyorsabban, mint én a mesterré avatásomon – mondta elismerőleg Szubbati mestere hatalmas aranyórája mutatóját nézegetve, s barátságosan mosolyogva hatalmasat csapott András vállára.

A mesterek, akik eddig András mellett állva, figyelő szemmel ellenőrizték a munkáját, ismét fölléptek az emelvényre.

Hoffer Mátyás most elfoglalta a helyét a látómesterek közt s győzelmes, egyben megindult arcán büszke örömmel jelentette az egybehívottaknak:

- Hoffer András a látómesterek ítélete szerint hiba nélkül végezte mestermunkáját, minélfogva mi őt mesterré avatjuk és a pesti mészárosok céhébe fölvesszük. Egyben kötelezzük őt, hogy a céh által előírt, mestert illető pénzeket a céh ládájába befizesse és az ősi idők óta szokásos mesterebédhez azokat, akiknek e tisztesség kijár, - meghívja.

Itt szünetet tartott Hoffer Mátyás s a fiára függesztve szemét, meghatottságtól meglassúdott hangon így folytatta:

- És végül kötelességévé tesszük Hoffer Andrásnak, hogy mesterré avattatván, a céh ősi erkölcse szerint egy év leforgása alatt feleséget vegyen a házához. Kérjük az Istent, hogy felesége megválasztásában áldásával kísérje.

András magasra emelt fejjel, örömtől ragyogó arccal hallgatta atyja szavait.

Majd Fekete Borbálához lépett s karjára fűzvén a leány szerelemtől s ünnepi meghatottságtól reszkető karocskáját, lassú léptekkel legelöl megindult a ház belseje felé, ahol ezüsttel és virággal díszített asztalok várták az ünneplő vendégsereget a mesterebédre.

Forrás: Napkelet 1923. 3. sz.