Tóth Kálmán: Népdalok

I.

’Bő lobogós inge fehér,

Galambfehérséggel felér;

Ugyan mondja csak meg, kendnek

Azt az inget ki mosta meg?’

„Tüski Gyura árva lánya

Mosta ki azt a Tiszába,

Jó a keze, jó a vize,

Azért fehér ingem szine.”

’Szép az inge, nem tagadom,

De ha én kezembe kapom:

A hóval, a melly leesik,

Fehérsége vetélkedik.’

„Ne fárassza magát lelkem,

Elég tiszta az én ingem,

Csinos, és szép a gallérja

Mint a ki szivemet birja;

Aztán a ki mossa ingem,

Azé testem, lelkem, szivem,

S mikoron ruhám adja át,

Megcsókolja bajszom alját.”

’Azt majd én is megtehetem,

Mert én kendet megszerettem,

Ha kimosom a ruháját,

Megcsókolom édes száját.’

„Falu esküttjének lánya!

Ugyan kérem ne cifrázza!

Hogy moshatna kend fehérre?

Hisz nem szorult mosáspénzre!

Aztán meg, gazdag kegyelmed,

Kap szeretőt még eleget,

De az a kis piros árva

Én nélkülem mit csinálna?!”

II.

Kis kertünkből jövök,

Rozmaringot szedtem,

És bokréta gyanánt

Kalapomra tettem.

Illik kalapomra,

Illik a pörgére,

De jobban illenék

Szeretőm fejére.

Megkérdezem hát őt:

’Szerelmemnek lelke!

Rozmaring koszoru

Kell é a fejedre?’

„Hogy ne kőne Jancsim,

Hogy ne kőne lelkem!

Nem bánom h a mindjárt

Templomba kell mennem.”

’Várj csak szép szeretőm,

Várj még egy keveset,

Szentség vételére

Még most nem mehetek;

Látd mezétláb vagyok,

De ha csizmát veszek,

Ha pénzem lesz, mindjárt

Vőlegényed leszek.

Szentgyörgy napra bérben

Hét forintot kapok,

S veled a csizmámért...

S templomba szaladok.’

Forrás: Hölgyfutár 25. sz. 1849. dec. 12. Bp.