Téged siratni nem elég a szem!
Ah! nem elég az ajk tünő sohajja!
Koporsód tája tiszteltebb legyen,
A sziv köznapi panaszát ne hallja;
Borongva szálljon, mint köd a hegyen,
Lelkünk keserve föl a ravatalra...
A nagynak méltó gyászolói lennünk:
Hajoljon földig minden égi
bennünk...
Meghalt DEÁK? Oh mondd! mi halt meg benne?
Elméje tán, mely egy világ java?
A sziv, mely itt ver hevülő szivembe’?
A jellem, oly szép, mint a bércz hava
És oly magas, hogy
átnyúlik a mennybe?
Az ember rénye, a
szónok szava?
Mi halt meg benne?
sírját hol veted,
Nem látok mást,
csak örök életet!
Meghalt-e az, ki
nemzetének élve,
Mint egy test s
lélek, azzal összeforrt?
Ki nem lankadva,
nem habozva, félve,
Megtanította
eszmélni a kort;
Ki az igazság
üldözött szivére
Tartotta pajzsát,
mely felé a zord
Önkény bakói éles
tőrt dobáltak,
És oda állt, hol a
vértanuk álltak!
Meghalt-e az, ki szivvel,
szóval, tettel
A becsületnek és
honának élt,
Ki mint a nyilt ég,
tiszta szeretettel
Csüggött hazáján s
nem kért soha bért
Egyen kívül: hogy
változatlan hittel
Küldhesse föl
fohászát a honért...
Meghalt-e az, kit
minden szem sirat,
Ki milliók emlékiben
marad?
Meghalt-e az, kit
nagyban, jóban, szépben,
A merre csak látsz,
föltalál szemed,
A ki tovább él és
eszmél a népben
Mely most nagyságát
sirva érti meg;
Ki oly dicső volt
már porhüvelyében,
Hogy mása nincs, ha
istenülni megy!
Ő halt meg, ő? Hervadj,
idők moha!
A halhatatlan meg
nem hal soha!
Nem! míg a földön
ember szive dobban,
Lélek rajong és
elme fölhevül:
Nem halhat ő meg!
Kőben, érczben, szóban
Emléke terjed,
véghetetlenül!
Neve: imádság késő
századokban,
Alakján szentség
glóriája ül...
Most lép a
mennybe!...Lebben égi szárnya!
Nincs egyedül már Washington nagy árnya!
Forrás: Deák-album – Emlékkönyv – Franklin-Társulat Magyar
Irodalmi Intézet és Könyvnyomda Budapest, 1876.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése