I.
Július volt és a bukovinai havasokra királyi
palástot terített a nyár. Mi pedig hosszú, sötét sorokban mentünk, vándoroltunk
az oldalak rejtett ösvényein, eget hasogató fenyőszálak alatt, ahol a halott
erdő áhítatába belecsörögtek a pogány fegyverek, felduzzadt, izmos, goromba
tölgyek között, amelyeknek gigászi lombsátorán föl-fölvirított a nyári ég, majd
az irtó mélységek fölé borult sziklahátakon, mikor elhalt a szó, s a magyar
mezők fiait egy idegen végzet borzongása ülte meg. Itt a havasok örökké hűs
szellője sóhajtozott a horhosok torkán, ott a bozótok nyári rekkenése, szörnyű,
megrekedt, verítékező hőség feküdt a tüdőnk fölé, amott, a felperzselt kövek
sivár gerincén tüzelt a hegy, mint a begyújtott kohó – és mentünk szédülve,
karikás szemekkel, meggörnyedt háttal, zihálva, félig ébren és félig
öntudatlanul, mint egy lázálmas kór: a becsület és a virtus egy táborba hajtott
bélpoklosai.
Nehéz nyár volt. Mert mikor az Argestru behemót
oldalába vájt téli szállásaink fölött megindult a hó és az oldak zuhogó vizei a
Besztercébe dőltek, mikor a hirtelen fellángolt júniusi napsugár egyik napról a
másikra télből tavaszt varázsolt és a nyúlsóska kiütközött, gyönyörű bársonya
fölött szemlátomást pattogott, feselt a rügy és a szikkadó föld párázatát
elöntötte a korán virágzó szelzériák nehéz illata, majd arra ébredtünk, hogy a
tegnap még mezítelen bozót dús rózsalugassal hajol dohos fedezékeink fölé: a
nyárral a parancs is megérkezett. Kerenszky légióit rohamra hajszolta a polgári
cár, s minket, a repülő honvéddandárt, gyalogmenetben vittek a dorna-vatrai
hármas határtól Kimpolung sziklás üstökein át a szolkai hegyek felé. Ezen a
nehéz, de az emlékezés ködlő távolából visszasírt és visszaálmodott
barangoláson történt, hogy dandárunk a szucsavicai öreg kolostor falai alá
érkezett.
A várszerűen épített zárda, amelynek omló falait megviselték a nehéz századok s
ahol a bőkezű Mária Terézia sok súlyos klenódiuma mai napig is a görögkeleti
egyház féltett ereklyéi közé tartozik, ez a stíltalan, de patinás és hatalmas
várkapujával romantikus klastrom a szent szinódus által büntetésre ítélt
görögkeleti papok internátusa volt. Ezt a körülményt az elszállásolásban
segédkező Konstantin atya jámboran elhallgatta előttem, mikor kvártélyt csináltam
a brigadérosomnak s egyben érdeklődtem a kolostor múltja és jelene felől. Ám a
német telepítésű kis falu polgármestere már kevésbé volt tapintatos, s profán
bőbeszédűséggel nemcsak a kolostor takargatott belső életét feszegette föl, de
azt is elárulta, hogy Konstantin atyának van egy Olena nevű hajadon lánya, aki
olyan szép, mint a pünkösdi hajnalhasadás.
… Nyár volt. Csodálatos nyár, a legszebb, amit
valaha láttam. És hadnagy voltam és háború volt, amikor a könnyelmű szívek
éppen olyan gyorsan lobbannak lángra, mint amilyen könnyen átveri őket egy
bolondos golyó, nem is szaporítom tovább a szót: rövid és múló lelkiismeret-furdalás
után brigadérosomat a polgármesterék nyakába varrtam., magam pedig
önfeláldozóan bevonultam a klastrom poloskásnak deklarált falai közé.
A havasok több száz kilométerén áthajszolt
dandár roncs volt a veszett kutyagolástól. Hír szerint három napi kegyes
pihenőt utalt ki részünkre a hadseregparancsnokság, ami meglepően humánus
cselekedet volt – elvégre honvédek voltunk -, egyben pedig módfelett érthető,
ugyanis: szünetelt a harc. Mindezt csak azért mondom el, mert a három napi
pihenőből kerek egy heti laktáborozás lett és így érthető dolog, hogy a
zárkózott és gyanakodó pópa fortélya a hadnagy furmányosságán megtörött. Megtörött
pedig olyképpen, hogy már másnap délben tisztelegtem nála. Illedelmesen
megköszöntem a vendégszeretetét (a gyalázatos a legszélső toronyszobába
dugott), értésére adván, hogy századom parancsot kapott az indulásra, s mikor a
hírtől felderült öreg úr családtagjait is a szobába hívta, hogy végtelenül
sajnálják a rövid szerencsét és vigyázzak az egészségemre és imádkozzam a
csensztohovai Szűz Máriához: szóval a válás könnyekig ellágyult végszavára
kipattan az ajtó és sugárzó ábrázattal jelenti a legényem, hogy a parancsot
lefújták és hogy – maradunk…
És harsogó örömmel figyeltem a szőke Olena, a
szép, nagyon szép pópalány ihletett képekről és kísértő álmaimból ismerős
csodálatos arcát, amely fülig pirult, mint a nap csókjától az érett barack. A
legényemre nézett, elmosolyodott, majd rám emelte azt a két nagy, igazán
babonás szemét és éreztem, láttam, tudtam, hogy felismerte az egész előre
elrendezett komédiát.
II.
Konstantin atya meggyőződött róla, hogy nagyon
illedelmes fiú vagyok és csak arra kért, tartsam távol a bajtáraimat, mert a
hadra kelt seregben sajnálatosan meghonosodott mulatozás és lárma a klastrom
szellemével é istenfélő erkölcseivel ellenkezik. Evégből azonnal szolgálati
jegyet írtam, hogy beteg vagyok és a vizitációra kivezényelt zászlóalj-orvosfőnökömnek
adtam egy üveg hazai szederpálinkát.
Aztán betegeskedtem tovább. És különösen
súlyosra fordult az állapotom mindannyiszor, valahányszor a kertre nyíló kis
várkapu hangos ívei alatt csikordult a zár és megjelent a szép pópalány. Olena
ilyenkor szőkén, fehéren, álomszerűen, mint az ég megvetett felhőpárnáin az
angyalok járnak, körülsétálta a várkert ösvényeit, majd az árnyékba tért, s az
orgonák, a mogyorók, a jávorok s a tölgyekre felkúszott iszalag és borostyán
fürtökre szőtt drapériája alatt egy omló kőpadra ült. S míg a bozót élő
kupoláján vigadozott, táncolt, szikrázott a nyár, ő a századok hűvösében, mit a
mesék szomorú királykisasszonya, ült és varrogatott.
Én pedig könyököltem a toronyszoba ablakán és
néztem őt. És virágzott az orgona és nyüzsgött, dalolt, dudorászott a kövér
bozót, a tölgyek koronáján madarak, a futók bolyhos virágai fölött a nagy
hegyek dús nyarának kincses pillangói, méhek az orchideákon, a kankalin és
harangvirág összeborult kelyhében nehéz dongású, fényes, nagy darazsak, és
ballagtak az égen a szelíd felhők dandárokra tagolt fehér vitézei, lent pedig
egy komor és sötét hadseregnek egyik bús hadnagya lelke mélyéig szívta a
röppenő nyári csodát.
Amelyik ma van, de ki tudja, lesz-e holnap is. A
katona sorsa a déli napsugár és az örök éjfél fölött kötéltáncot jár, ma tele
szájjal kacag az örömök elé, s holnap már – lehet – keselyűk feszegetik az
összedermedt fogait…
És míg elmerülve, szomorú sejtelmekkel, de
húszas éveim bohó ábrándjain fellángolt romantikával – minek tagadjam –
végzetesen, ostobán, szerelmesen néztem Olenát: elhatároztam, hogy feleségül
veszem.
És a negyedik nap délutánján magam is lekopogtam
nehéz bakancsommal a lármás folyosókon, áthaladtam a kis várkapu boltívei alatt
és…
… És már estéi
nótára hangoltak a feketerigók, amikor még mindig ott ültünk az omló
kőpadon.
Keveset beszéltünk. De amit beszéltünk, annak a
fele is elég volt ahhoz, hogy végképpen elveszítsem az eszemet.
Olena csendesen, nyugodtan, szerényen és
megközelíthetetlenül elmesélte Buganoff Dimitri szomorú történetét, aki az
orosz megszállás alatt – mint az orosz hadseregnek egyik kvártélycsináló
hadnagya – megkérte a kezét és ő a kezét oda is ígérte.
- Buganoff Dimitri – mondta a lány – nagyon
derék ember, jól nevelt, szerény és illedelmes, mint te vagy, hadnagy úr, és
nem kívánhatod, hogy Buganoff Dimitrinek meghasadjon a szíve…
És mikor ránk vetette az árnyékát a hegy, mikor
a kert százados bozótjában elült a nyári tánc és a fészkek felett halkan
pepetyeltek, suttogtak a páros madarak, s mikor az álmos suttogás a szívembe
hasított, hogy mindenkinek van, még Buganoff Dimitrinek is van, csak nekem
nincs párom. bánatosan hajoltam Olena keze fölé, aztán áhítatosan rácsókoltam a
keserűségemet.
A fehér asztal mellett pedig a menázsiban, ahol
már vacsora mellett ült a tisztikar s az ingerült brigadéros éppen a
polgármesterék poloskáiról tartott stratégiai értekezést, nem tudták mire vélni
hirtelen meggyógyulásomat, amely három napi szakadatlan korhelykedésben
nyilatkozott.
III.
Szucsavicán való tartózkodásunk hetedik
hajnalán, amikor még ködös volt a nagy hegyek üstöke, s a völgyek fölött is
elnyúlt, nehéz párázat feküdt, a pirkadás hűvös, nagy csendességébe
belesivalkodott a kürt.
- Tátara-tiii!... Tátara-tiii!...
Riadó…
Borgőzös fejjel lekászolódtam a szénapadlásról,
ahová a csalódás szomorú estéjén tolsztojánus elkeseredéssel átkvártélyoztam
magam, majd kitámolyogtam a riadóhelynek parancsba adott klastrom falai alá.
Káprázó szemeimmel belebámészkodtam a derengő égbe, amelyből csak a pitymalló
horizont vörösre sugárzott fellegtaréja bontakozott ki élesen és egy ablak a
klastrom oldalán, ahol a riadtan kigyúlt lámpavilágban egy imbolygó alak
kirajzolt árnyéka játszott a függönyön.
- Tátara-tiii!... Tátara-tiii!...
A kürt sivalkodása felrázta az erdőt, a riadó
végigharsogott a völgyeken, s kelet felől messze fegyverkattogás zenebonáját
sóhajtották a megbolygatott hegyek.
Loholt, csörömpölt, gázolt a klastrom felé a
katonasággal telezsúfolt falu. Pattogó, komisz vezényszavak kurjogtak végig a
házak során, csörtettek a szakaszok, aki eltévedt, kereste a századát, aki
helyére ért, próbára megrángatta a fegyverét, majd előkerültek a parancsnokok,
s a fegyelmezett tömeg elült lármája után mindenki a hegyek öldöklő zajára
figyelt.
Kerenszky légiói áttörték a vonalat…
A kolostor oldalán pedig kinyílt az ablak és
kótyagos szemeim előtt a szép pópalány könnyes, búcsúzó arcával játszott a
félhomályban szabadjára lódult fantáziám. És míg tiszttársaim a brigadéros
parancsait sápadtan lesték, én álltam és néztem, mint akit a közelgő
istentiszteletből semmi sem érdekel, csak egy lány, akit utoljára látok, egy
kert, ahol legdúsabb nyaram virágzását hullattam el és az a beteges, sóvárgó
sejtelem, hogy itt kaparnak el valahol a hegyek oldalán, egy összerótt
fakereszt alá, ahonnan éjszakánként a klastromba járok majd, mint az éjféli
óraütés sápadt, penészes kísértete. És álltam és néztem, mint a vándor, aki a
boldog mezők horizontjáról, a hegy tetejéről, amelyen túl egy új, rideg és
ismeretlen világ következik, szemével végigcsókolja a búcsúzó halmokat, álltam
és néztem és torkomra facsarodott, vad keserűségemben összefolytak a
gondolataim.
… Az ágyúk telepofájú kórusa elbődült,
megrendett a föld, idegeimen végigfájt a rémület. A fegyverropogás mind
közelebb és közelebb húzódott a völgy felé, az úton visszafelé rohanó tüzérek
veszett vágtáját verték a falak, s a nekiszaladt orosz ármádia élén Buganoff
Dimitrit láttam kibontakozni a völgyek párázatából… Láttam, amint a hegyoldalon
szétnyúlt, hatalmas iramodással gázol lefelé, láttam, amint csupasz kardjával
veri szét a katonáinkat, láttam Buganoff Dimitrit, a hőst, a mámorosan megtért
vőlegényt, aki a szétszórt ellenség után kacagva, diadalmasan, gőgösen taszítja
be a kolostor kapuját, aztán ölébe kapja Olenát és csókolja, csókolja,
veszettül, bolond, viháncoló, vad röhögéssel, ahogyan csak egy buta nagy orosz
csókol és ölel…
- Meeneet… meeneet… - zúgott végig a
zászlóaljakon.
Belenéztem a kulacsomba, betöltöttem a
pisztolyom, megráztam az öklömet, aztán indultam a sor után.
Az ablakban kendő lobogott – láttam – gonoszul,
csúfondárosan, nem nekem, mint inkább az oroszok elé, majd bekanyarodtunk egy
völgyhajlásba, a kolostort elnyelte az erdő, aztán kezdődött a tánc.
A havasok reggelét vörösre mázolta a nap részeg
pofája és a vér.
És késő este volt már, amikor a fegyverek bomolt
tivornyája elpihent.
A megsöpört hegytetőn fellobogtak a fáradt
honvédek őrtüzei, s az ásító, nagy éjszakájában Buganoff Dimitri futását
hallottam dobogni a diadalmas szívem fölött.
Győztem…
IV.
Pár heti konok és véres állóharc után, amelynek
emlékét még ma is őrzi a szucsavicai oldal honvédtemetője, parancsot kaptunk a
beásásra. A megfogyatkozott dandár nekiesett a csákány nyelének, repedtek a
sziklák, dőltek a fák, a megfeszített munkától sápadtak az emberek és fölöttünk
alattomosan fakult az ég. Fakult az ég, az erdő rozsdát fogott, a hegyek
üstökére ráfeküdtek a gonosz szelek és egy szeptembervégi hajnalon nagy, kövér
pihékben megindult a hófelhők hintázó zápora. Aztán lehullott a hó.
A tölgyek még el sem hervadt lombsátorán
felduzzadt hóesés olyan volt, mint a karácsonyi éjszakák gyermekálmaiban látott
fehér mesék, hó, hó, hó mindenütt, a kristályosan lehullott csillagok káprázata
és csend és messziről felágaskodó, hatalmas jégkupolák, ahol az ormok süket,
borzasztó nyugalmában a túlvilág és az Isten békéje lakik.
Lehullott a hó és nyakunkba szakadt a nagy
nyomorúság. A hófúvások réme, az eltorlaszolt mezsgyék, amelyeken elcsigázott,
nyomorult kis hegyilovak ziháltak, vonszolták magukat a mázsás kondérok alatt
és nem egyszer ott fagytak meg a nyílt hegytetőn, amikor habosra verítékezett
testüket megcsapta a jeges vihar; az éhség, amely napokig falat nélkül hagyott,
ha nem szűnt a szél; a sorvasztó, kétségbeejtő pesvedés, amely a dohos odúk
vakondsorsára kárhoztatott és az a siralmas, sötét szótlanság, amely a kerekre
tágult szemek lázas karikáiból előtüzelt. És innen is, túlnan is rásimogatott
ez a szörnyű karácsonyi fehérség a lelkek fölé, a közös nyomorúságban nem volt
ellenség, nem volt muszka, és nem volt magyar, csak a szenvedésben, az
éhségben, a havasok börtönében egymásra talált jó emberek.
Nem bántottuk egymást.
És ha leszállott az éjszaka, a világtalan, a
derengő este, amikor a hó csalóka sugárzása mellett égbe sudaraztak a fák és
óriások lettek az emberek, amikor minden hósubába öltözött bokor rémeket
rajzolt az őrszem elé és hasadoztak a fák és a völgyekből felordítottak a
farkasok, amikor leszállott az este, mindenki, aki tehette, a föld alá épített
dohos otthonába ment és rakta a rőzsét, rakta a rőzsét, aztán nézte a tüzet.
És a parázs figurás játékán kirajzolódtak a
vágyak és az emlékezés. Egyiknek a Tisza-parti legelők mezőtengere, másiknak
egy akácos falu az Ipoly lankásain, harmadiknak az erdélyi völgyek öreg
templomtornyai és nekem: a nyár… A
szucsavicai kolostor kertje, a jávorok, az orgona, a zümmögő bozót, a
toronyszoba, amelynek ablakából néztem őt, az omló kőpad, ahol megcsókoltam a
kezét, az Isten jókedvében szőtt virágos, élő függönyök, amelyek alatt
beszéltem vele: felvirágzott a szívemben minden, amit egy hadnagynak adhat, s
amit egy hadnagytól elvehet a nyár.
És ha benéztem a sóvárgó lelkem ablakán, amely
mögött egy meghitt családi fészek szép szőke asszonyát láttam a bölcső fölött,
egy kakukkórát a falon, amely méri, kalatyolja a drága időt, egy zongorát,
amelyen a cimbalomszavú Tchaikofszky „Chanson Triste”-jét muzsikálom neki, mint
a várkerti visszaemlékezés melódiákba elcsitult könnyeit, ilyenkor úgy éreztem,
hogy Buganoff Dimitri története a szép Olena pajkos meséje volt, hogy
mélységesen és őszintén ostoba vagyok.
Mert hittem neki. Mert gyenge voltam és gyáva
voltam, hogy az illendőségből mímelt vonakodásra úgy feleljek, ahogyan egy
férfinak ilyenkor felelni kell: átfogni derekát és kacagva, erősen belecsókolni
az ajkai közé…
Majd megrázott és az idegeimet a végsőkig
feszítette az a gondolat, hogy a kolostor szomszéd hegyoldalán hónapokat
herdáltam el tétlenül, akkor, amikor estéről estére kísért, emészt és pusztít
egy szerelem, amelyért csak a kezemet kell kinyújtani. Hiszen itt van,
mellettem van, és vár, érzem, hogy vár, talán már keresett is, de nem talál,
talán már elfonnyadt, mert halottnak vél, talán ő sír a szélben, talán az ő
lelke suttog a hasábok fölött, mert szeret… szeret…
… De jött a reggel. Mikor bedidergett az ablakon
a józan virradás, a kihűlt, fagyos hegyek s a nagy dermedés, amely a
szucsavicai kolostor kertjére is ráfeküdt, és sivár a bozót, koldus az orgona,
a tölgy csupasz karokkal nyalábol az égbe, az utakon a hó feldagadt, a hópad
pereméről jégcsapok lógatják a beteg lábukat és kietlenül, pusztán, hidegen
néznek össze a falak és talán a szép pópalány kezére hullatott csókom lehelete
is zúzmarás csillárokban pihent az avar közé. És éreztem, hogy Buganoff Dimitri
van, igenis van, él, szeret, sóvárog és ott lapul a túlsó oldalon, les, gyűlöl,
alkalomra vár és a fedezékéből égre karikázó füstszalagokban üzenetet küld a
pópalánynak, aki – ha! – a kolostor zümmögő harangszavával felel…
S ilyenkor céltalan, beteg, lézengő kódorgással
nekivágtam a hónak, mentem, mentem, hogy éppen csak járjak, hogy tegyek
valamit, hogy éljek, hogy lássak, hogy húzzam, üssem az időt, amely soha
lomhábban nem cammogott. Aztán hazavergődtem, bebújtam a föld alá, étvágy
nélkül, gépiesen befaltam, ha volt mit, hencseregtem a vackomon, ha nem volt
mit, aztán megint jött az este, elnyúlt a sötét, a rőzse tüzet fogott és
felvirágzott a nyár.
Ilyen csendes, álmodozó este volt akkor is,
amikor az őrmesterem, Borbolya Gáspár népfelkelő nagy hirtelen belökte az
ajtót. Bajuszáról leszopta a jeget, összecsapta a sarkait, beszédbe fogott:
- Hadnagy úrnak alázatval jelentem, hoztam egy
muszkát.
Felkönyököltem.
- Muszkát?
- Igenis. Valahol átkeszmergett a dróton, oszt
mikor meglátott, megadta magát.
- Fegyveresen jött?
- Igenis, nem jött fegyveresen.
Nyújtóztam, befordultam a fal felé. Utáltam a
szökevényeket.
- Verje nyakon és zavarja vissza! – mondtam.
Borbolya köszörülte a torkát. Akart is menni,
meg nem is. Ráripakodtam.
- Mi az? Mit ácsorog?
- Hadnagy úrnak alázatval jelentem, aszongya,
hogy ő nem megy vissza.
- Ki beszélt vele?
- Ranzinger tizedes.
- Tótul?
- Igenis, németül.
- Hm.
Hallgattunk. Kisvártatva Borbolya felvélekedett:
- Meg osztán, alázatval, tisztnek mondja magát a
jámbor…
Felültem.
- Tiiiszt?... Milyen rangban van?
- Nem tudom, alázatval, mer le van tépve a
sarzsija, akit a vállukon hordanak.
- Le van tépve?
- Igenis, alázatval. Aszongya, hogy kitört náluk
a vörös revelúció, oszt a tiszt uraknak hegyibe ment a mancsaft.
Végigszaladt a hátamon a hideg.
- Hol van az a muszka?
- Itt őrzi az ajtó előtt a Ranzinger tizedes.
- Hozza be!
A muszka belépett. Szép szál, értelmes arcú,
beszédes szemű, szőke legény volt, akinek önérzetes megjelenését nemigen
rontotta le a rongyokra tépett ruha. Illedelmesen meghajolt, várt. Én kezet adtam
neki, megkínáltam hellyel, majd szóltam az őrmesternek, hogy elmehet.
- Igenis!
- A legényemnek pedig mondja meg, hogy hozzon
teát.
- Igenis!
Borbolya kiment.
Mikor magunkra maradtunk, az orosz tiszt a
szemembe nézett, majd hirtelen a kezeibe temette az arcát és sírt… Őszintén,
szégyenkezés nélkül, nagy, görcsös, vonagló nekifeledkezéssel, mint mikor a
feltornyosult ború duzzadt gomolyagába belecsattan az ég és rázendül a zápor.
És sírt, sírt, mint a Volga tépázott fűzesei, mint a kaukázusi erdők, mint a
szép orosz pusztákon a muzsikáló nádasok, int a lángba borult udvarházak felett
a sikoltó jegenyék, futó férfiak, jajveszékelő asszonyok, csecsemők az anyjuk
kiaszott mellén… sírt, sírt, benne sírt a szent Oroszországból a szent, s a
világ legnagyobb ármádiájából az ellenség előtt való nyomorult megalázkodás.
Leültem, rőzsét törtem a lángra, hagytam, hogy
sírja ki magát. Ahol férfi ír, ott halottak kísértenek. És ha igaz, hogy az ég
harmatozását asszonyaink elsírt könnyéből angyalok hintik a virágok kelyhére,
akkor a férfiak könnyei az Isten kezéből hullanak a ciprusok és borostyán fölé.
Hagytam, hogy sírja ki magát…
Aztán a legényem behozta a forró teát,
körülnézett, mint aki nem ért, vagy nagyon ért valamit, az ibrikeket csendesen
az asztalra rakta, a sarokból kiemelte a rumosüveget, megfordult és
lábujjhegyen kicsoszogott.
Az orosz felemelte a fejét. Színültig töltöttem
az edényeket rummal, kitettem a cigarettáimat és ittunk és füstöltünk
szótlanul.
Minek beszéltünk volna? Ő tudta hova jött, én tudtam,
miért jött. Egyik a hadifoglyok keserű sorsán emésztette magát, a másik
sajnálta őt, s ahhoz, hogy megértsük egymást, igazán felesleges volt minden
szóbeszéd. A sors rongyos bábúi voltunk a millió és millió rongyos bábú között,
akiket a história bábszínházában a törvény és a parancs huzala rángat, pojácák
voltunk, összecsuklott rongyfigurák, gyengék, szomorúak és tehetetlenek. Annyit
mondtam csak neki, hogy reggelig nyugodtan nálam marad, amit az orosz szépen
megköszönt.
Aztán fogyott az ital, a füst dagadt, a tűz
melege jóságosan átölelt, később egy-egy eltévedt szó belehullott a csendbe,
nevek, dátumok, ütközetek, Uzsok, Lutoviszka, Dvernik, a Szan, a Visztula, a
karpilovkai fenyőrengeteg betyár harcai, az olikai versenyfutamodás, a
mestikaneti alagút felrobbantása, a dorna-vatrai bajor hegy egy szálig
lekaszált derék germánjai, s addig hullottak a csendesen elejtett szavak, míg
azon kaptuk magunkat, hogy beszélgetünk. Az egyik itt állott, a másik ott
feküdt, de volt olyan hely, ahol mind a ketten és egyidőben jártunk, s mikor
kiderült, hogy a szucsavicai hegyoldal nyári harcában körülbelül még század
szerint is egymásra küldözgettük a golyóbisokat: hirtelen eszembe jutott
Buganoff Dimitri…
Elmosolyodtam.
- Szucsavica… Szucsavica… - suttogtam magam elé.
Az orosz felfigyelt.
Milyen buta véletlen volna – suhant át
gondolataimon -, ha ez a muszka ismerné a riválisomat.
- Kamerád! – szóltam.
- Parancsolsz?...
- Mondd, nem ismered véletlenül Buganoff Dimitri
hadnagyot?
A muszka megrezzent, kihúzta a derekát.
- Ismerem…
Belém hasított a nem várt felelet.
- Hallatlan! – csaptam bosszúsan a térdemre.
Lehajtottam egy-két korty rumot, fát dobtam a
tűzre, töprengtem, fújtam a füstöt.
- Kamerád! Mondd, milyen ember ez a Buganoff
Dimitri?
- Nno! – hümmögött a másik. – Hát amilyen egy
orosz hadnagy lehet.
Beleköhögött a tenyerébe, folytatta.
- Honnan ismered?...
- Éppen az a különös – sóhajtottam -, hogy még
csak nem is ismerem.
Csend lett. A muszka fészkelődött, én ültem s
néztem a tüzet.
Tehát Buganoff Dimitri van, Buganoff Dimitri él…
A pópalány igazat mondott, vége a mesének… És a parázs játékán újból szebb és
megejtőbb és mélyebb színharmóniákkal sugárzott fel a nyár, mint a haldokló
körül a búcsúzó élet örök útravalóul beszívott gyönyörűségei. Láttam minden
vonalat, színt, mozdulást külön-külön, hallottam a bozót gazdag muzsikáját, a
lepkék halk röppenésétől Olena fátyolos, fuvolázó hangjáig minden dúdolást,
zümmögést, füttyöt és az orgonázó hegyeket… És a szucsavicai völgykatlan
meredek oldalain nagy szál oroszokat láttam, amint gigászi ásónyomásokkal
földelik a sírt: a kolostort, a kertet, a színt, a dalt, a nyarat, a
reményeimet, mert Buganoff Dimitri van, Buganoff Dimitri él…
Fanyarul belekacagtam a tűzbe.
- Kamerád! Tudod, hogy szucsavicai ütközetben halálra kerestem azt a
hadnagyot? És még a hullák zsebeit is kiforgattam, hogy megtaláljam a
nevét!?...
- Bu-ga-noff Di-mit-rit? – kérdezte a másik.
A hangja olyan különös, belső viharzással
rengett ki a torkán, s a szavaiban olyan vérszagú megmagyarázhatatlan valami
volt, hogy összerázkódtam és hirtelen felkaptam a fejemet.
És amint egymásra néztünk, amint bámultuk
egymást nagy, rémült szemkarikáit, a szederjes szájat, a táncoló
halántékcsontokat, a vértelen arcot: a léleknek ebben a gonosz, fakó tükrében a
vesék legaljáig minden titok kiütközött.
… Az orosz legény, amilyen hosszú volt, úgy felemelkedett.
Arcából leszaladt a vér, száját kiverte a tajték, szemében felcsillant az a
fanatikus, vad villanás, amit csak a szolgák és a szlávok szemében láthatunk,
ha kitör belőlük a lefojtott gyűlölet, aztán keresztülzuhant az asztalon, két
vasöklével átkapta a torkomat és arcomon éreztem a forrón kizuhogó szavait:
- Megöllek, ha bántottad őt!!!...
Belevágtam a mellébe, kiszakítottam magam az
öklei közül, nekiestem a falnak.
- Dimitri! – ordítottam. – Dimitri!!...
Dimitri végigzuhant az ágyon, hörgött,
vonaglott, nyögött.
VI.
Hamvadt a tűz, a sarkokon kiütközött az árnyék s
a téli éjszaka csengő, nagy hallgatását
telesírta a kimerült lélek és a fáradt idegek zsibbadó tücsökmuzsikája. Olyan
csend volt, olyan mélységes, döbbenetes nyugalom, hogy a fákon megcsusszant hó
szitáló pergése bezizzent az ablakon és szinte lépés szerint lehetett hallani a
bogarak járását a gerendák között. Ilyen csend már nem is jó, már nem is
egészséges. Ezt a csendet csak a betegszobák, a börtönök és a kripták ismerik
és azért ordítanak éjszakánkint a farkasok, mert kergeti őket.
Dimitrit elnyomta az álom. Úgy feküdt az ágyon
szétnyúlva, ernyedten, kimerült, beteges odaadással, mint aki próbája, hogy a
koporsóban milyen a fekvés. A szeme mély, szederjes karikákba esett, a szája
kinyílt és csak a néha-néha görcsökbe rándult melléről láttam, hogy él. Hogy él
és szenved. És talán, hogy álmodik.
És ültem és bámultam magam elé. Nem volt
gondolatom, nem volt érzésem, a lelkemet megfeküdte a köd, a ködben elmosódott
vonalak suhantak el, tornyok, falak, boltívek,hangos, vaspántos kapuk, hegy,
amelyen tűz lobog, völgy, ahonnan felsír a harang, égre karikázó füstoszlopok,
egy árny, aki felágaskodik a hegtetőn, feje az eget veri, lábát gyökérrel fogja
a föld és kitárt karokkal ordít a falak felé… A vaspántos kapu felhasad, a
boltívek zuhogásából kitámolyog egy nő é sír és sikolt és tépi a haját… Majd
mind sűrűbb és sűrűbb lett a köd, befolyta a képek vonalát, elnyelte a hangot,
fülemben kinyíltak a vak és süket nihil örök csengettyűi, aztán úgy éreztem,
hogy zuhanok…
… Megrázott a hideg.
Az ablakon bederengett a holdvilág, a tűzhely
kihűlt, s a hideg dohányfüst elnyúlt, fojtó áporodása köhögésbe rázott. Fáztam.
Az asztal és a föld tele volt szivacsosra rágott cigarettavéggel, összecsapzott
hajam a homlokomba lógott, testemhez hozzátapadt az átverítékezett ruha.
Hirtelen felkaptam a rumosüveget, ittam.
Éreztem, amint végigballag rajtam a jó meleg. Majd gyertyát gyújtottam és
megnéztem az oroszt.
Dimitri aludt. Sápadt volt, beteg volt, siralmas
volt.
Megráztam.
- Dimitri…
Felnyitotta a szemeit, fásultan rám nézett.
- Dimitri, kelj fel…
Dimitri felkelt.
- Öltözz fel, Dimitri…
Dimitri engedelmesen, gyorsan, mint egy
megszeppent iskolásgyermek,
magára
öltötte a köpenyét. Várt.
Én is a bekecsembe bújtam, vállamra
kanyarintottam a karabélyt, kinyitottam az ajtót és intettem, hogy gyerünk.
Aztán beletapostunk a hóba és nekivágtunk a havas éjszakának…
… És éjfélkor megdörrent a kolostor vaspántos
ajtaja. A boltívek alatt elnyújtott zengéssel lármázott a dörömbölés. A
toronyszoba felett megriadt bagoly vágódott ki a padlás ablakából, a dúsan
behavazott kert egyik fájára ült és keservesen panaszkodott.
- Kuvik… kuvik…
Alatta, a holdfényben csillogott a hó, mint a
halott pillangók és eltemetett dalok fehér lelkei, akik éjszakánkint
hazajárnak, hogy megbámulják a beteglábú jégcsapot, aki hívatlanul az öreg
kőpadra ült.
Aztán az egyik ablak függönyére ijedten
rálobbant a fény. Valaki kihajolt rajta és borízű hangon leharsogott:
- Ki az? Mit akartok?
- Ne kérdezd, nyisd ki a kaput!
- Haldoklik valaki?
- Igen…
- Ráér reggelig?
- Nem…
Telt az idő, másztak a percek, a bagoly
elhallgatott és visszafojtott lélegzettel várt az éjszaka. A függönyön ijedt
emberek árnyékai jártak, egy asszony, aki kételkedik, egy férfi, aki valamit
nagyon magyaráz és egy karcsú harmadik, aki összekulcsolt kezekkel hevesen
beszél.
Aztán újból megzörrent az ablak, kinyílt és
kihajolt rajta… a harmadik. Szőke hajára a lámpavilág fénykoszorút vetett és
mikor megszólalt, orgonaillat szállt a kert felől.
- Ki az?...
- Buganoff Dimitri – feleltek alulról.
Aztán csak annyit hallottam, hogy valaki
felsikolt, hogy valaki lelkendezve rohan a folyosón, hogy felhasad a vaspántos
kapu, aztán valaki ír, valaki kiáltoz utánam, hogy álljak meg, hogy áldjon meg
a csensztohovai Szűz Mária, hogy forduljak vissza, hogy térjek be hozzájuk… de
én csak mentem, mentem fel a nagy, karácsonyi hegyek közé, rakni a rőzsét,
nézni a tüzet…
Forrás: Napkelet
1. köt. (1923.) 4. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése